Kőrösi Csoma Sándorra, a világhírű orientalistára emlékezünk halálának 180. évfordulóján

A híres nyelvtudós, könyvtáros, a tibetológia megalapítója, a tibeti-angol-magyar szótár megalkotója, 1784. március 27-én Csoma Sándor néven született egy szegény sorsú székely kisnemesi család hatodik gyermekeként, Csomakőrösön.

Édesapja Csoma András határőr katona, édesanyja Getse Krisztina. Elemi iskolai tanulmányait 1790-ben kezdte meg, majd 1799-ben édesapjával felgyalogolt Nagyenyedre, és beiratkozott a Bethlen Kollégiumba, ahol „szolgadiákként” kezdte meg tanulmányait, kisebb munkákkal pénzt keresett, abból fizette a tandíját. Már enyedi diákként érlelődött benne a gondolat, hogy fel kell keresnie ősei hazáját. Történelemtanára, Herepei Ádám (1756–1814) református lelkész volt, aki megszerettette vele a magyarok őstörténetét.

1807-ben befejezte gimnáziumi, majd 1815-ben főiskolai tanulmányait. Németföldre indult és két évig a Göttingeni Egyetem angol ösztöndíjas hallgatójaként Johann Gottfried Eichhorn (1752-1827) német orientalista, teológus és történetíró tanítványa volt.

Ekkor már tizenhárom nyelven írt és olvasott.

Tanulmányai után hazatért Erdélybe és felvette a kapcsolatot a kolozsvári tudóskörrel. 1918. november 24-én Nagyenyedről indult útra.

Egyik levelében így írt: „Elhatároztam, hogy elhagyom hazámat, s Keletre jövök, s ahogy csak lehet, biztosítván mindennapi kenyeremet, egész életemet oly tudományoknak szentelem, melyek a jövőben hasznára lehetnek az európai tudós világnak általában, és különös világot vethetnek bizonyos, még homályban lévő adatokra nemzetem történetében.”

1820. január 1-jén Bukarestben tartózkodott, majd Szófián keresztül Konstantinápolyba ment, ahonnan a pestisjárvány miatt rövidesen távozott. Enosz kikötőjéből Alexandrába hajózott.

Egyiptomban szándékában állt tanulmányozni az arab nyelvet, de a pestisjárvány miatt onnan is távoznia kellett. Március közepén Ciprus, Bejrút, Tripoli érintésével Latakiába hajózott, majd gyalog folytatta útját. Április közepén megérkezett a szíriai Aleppóba, ahol egy hónapot töltött. Májusban egy karavánnal ázsiai öltözetben eljutott az iraki Moszulba, ahonnan a Tigrisen hajózott Bagdadba.

1820. július 21-én Bagdadban a szlovák Anton Svoboda (1796–1878) adott neki szállást, akivel hosszú idő után magyarul is társaloghatott. Másfél hónapot töltött ott. Svoboda ruhát és pénzt adott neki, hogy folytathassa útját.

Október közepén érkezett Teheránba, ahol négy hónapot töltött, tökéletesítve angol és újperzsa nyelvtudását.

Ez idő alatt megszakadt Magyarországgal való kapcsolata, eltűntnek hitték. Iratait biztonsági okokból Teheránban hagyta és felvette a Szkander bég nevet. 1821. április 18-án érkezett Meshedbe, ahol az időközben zajló török–perzsa háború miatt hat hónapig vesztegelt egy karavánszálláson. Október 20-án indult Buharába. 1822. január 6-án átvergődött a Hindukus hegyláncain, eljutott Kabulba, ahonnan India felé vándorolt.

A Haibár-hágónál francia tisztekkel találkozott, velük Pesavar érintésével eljutott Pakisztán második legnagyobb városába, Lahorba. Innen Amritszár és Dzsammu érintésével, India északi részére, Szrinagarba érkezett. Belső-Ázsia felé indult május 19-én, áthaladt a 3446 méter magas Zodzsi-hágón. Május 23-án érkezett Ladakba, abba a kulturális és földrajzi régióba, mely Dél-Ázsiában a Himalája nyugati, India legészakibb részében fekszik.

1822. június 19-én érkezett Lehbe, a fővárosba. Innen a további út európai ember számára veszélyes lévén, visszavonult Szrinagarba. Június 16-án Kasmír határánál találkozott William Moorcroft angol kormánymegbízottal. Az ő ösztönzésére kezdett el a tibeti nyelvvel és irodalommal foglalkozni annak reményében, hogy az ősi iratok között a magyarok eredetére is talál bizonyítékot. Visszatért Lehbe, majd Szrinagarba.

1823 júliusában érkezett Zanglába, ahol a királyi erődben lakott. Ottléte alatt több ezer tibeti nyelvű könyvet olvasott át.

Elkészítette Tibet történetének, földrajzának és irodalmának feldolgozását, összeállított egy harmincezer szóból álló szójegyzéket, melyben tibeti szerzetesek segítették. A nagy hidegben egy fűtés nélküli cellában dolgozott, mert a tibeti szokás szerint a földre rakott nyílt tűz maró füstje miatt nem tudott olvasni. Fő eledele a jakvajas tea és árpa volt.

1824 őszén Szabáthuba érkezett, ahol az angolok kémnek nézték és önéletrajza megírására kötelezték, ami miatt fél évig ott tartózkodott. Elkészítette a jelentést útjáról, tanulmányairól, tevékenységéről, melyet a brit főkormányzóság végül hasznosnak ítélt, és támogatták kutatásait. 1825 nyarán visszaindult Zanszkárba. Novembertől a phuktáli kolostorban élt és dolgozott, amely egyike a leglátványosabb nyugat-tibeti kolostoroknak, s a gelugpa rendjéhez tartozik.

1827 júniusától három és fél évig Kanamban dolgozott. Itt megtalálható a teljes tibeti buddhista kánon, a Kandzsúr (Bka’gyur) és a Tandzsúr (Bstan’gyur) 100, illetve 125 kötete. Ezen a helyen is a tibeti lámák segítették őt munkájában. Az itt eltöltött három év Csoma munkálkodásának legtermékenyebb periódusa. Befejezte a szótárát és nyelvtanát, elkészítette a buddhista terminológiai szótár kéziratát, valamint több értekezés vázlatát. Olvasott a mesés Shambala országról, a buddhisták Jeruzsáleméről, amely a jugarok (ujgurok) országában van. Ez a hely a keleti felfogás szerint a bölcsesség háza.

„Tökéletesen meg vagyok győződve, hogy a mi eleink ezen vidékekről szállottak le mint kultusznemzetek a Krisztus előtt több századokkal” – írta Csoma. 1830 márciusában a Royal Asiatic Society tagjává választották.

1831. április 22-én Delhi, Agra és Benáresz érintésével Kalkuttába érkezett és beköltözött az Asiatic Society székházába, hogy átvegye a Társaság könyvtárának rendezését, és ahol tibeti-angol szótára és nyelvtana nyomdai előkészítésének szentelte idejét. Egy kis cellában élt, amelyet ritkán hagyott el.

1832-től a Journal of the Asiatic Society of Bengal című folyóiratban publikált. 1833 november 15-én a Magyar Tudós Társaság a levelező tagjává választotta őt. 1834. január 5-én megjelent az első, tudományos alapossággal megírt és hiteles tibeti-angol szótár, valamint tibeti nyelven is, melyet Kalkuttában adtak ki 500-500 példányban. Ezekből Csoma 50-50 példányt haza küldött. Február elején a Bengáli Ázsiai Társaság tiszteletbeli tagjává választotta. 1835 és 1837 között Észak-Bengália különböző vidékein nyelvészeti tanulmányokat végzett. Megfordult Maldában, Titaliában és Dzsalpaigiriban, ahol megismerte a szanszkrit, a bengáli, a mahrutta nyelvekkel. 1835 decemberétől Molla Eszkander Csoma néven, két évig az észak-bengáli Titaljában tartózkodott, ahol eredeti célkitűzése szerint az őshazát kereste.

1837 decemberében visszatért Kalkuttába, ahol csaknem öt évet töltött könyvtárosként, remetei magányban, tudományos munkát végezve. Ekkor már húsz nyelven írt és olvasott, köztük a latin, ógörög, német, francia, angol, orosz, szláv nyelveken, héber, arab, török, újperzsa, szanszkrit, tibeti, hindusztán, bengáli, pushtu, muhratta nyelven. Utazásai során ezeken kívül még több más nyelvvel is megismerkedett és sajátított el többé-kevésbé, a hétköznapi kommunikáció szintjén.

Az 1830-as évek végén több alkalommal találkozott Kalkuttában Schöff József Ágoston magyar festővel és világutazóval. Ő készítette az egyetlen hitelesnek mondható portrét Kőrösi Csoma Sándorról.

1842 februárjában megkísérelte a Lhászába való eljutást. A Mahananda folyón vízi úton haladt, majd a mocsaras éghajlatú vidéken gyalogosan kelt át és maláriát kapott. Március 24-én megérkezett Dardzsilingbe, április 4-én már súlyos beteg volt, a láz következtében az állapota leromlott. Április 11-én, reggel öt órakor a magyar világutazó földi pályafutása véget ért. Másnap a dardzsilingi európai temetőben helyezték végső nyugalomra a Himalája harmadik legnagyobb csúcsa, a Kancsendzönga árnyékában.

A rendkívüli utat bejárt Kőrösi Csoma Sándor lelkesítő üzenetet hagyott a magyar nemzetre: „Keressetek, kutassatok, mert az egész világ egyetlen nemzete sem talál annyi kincset kultúrájának gyarapítására, mint a magyar társadalom az ősi indiai kultúra tárházában.

Kőrösi Csoma Sándor életútja pontokba szedve itt érhető el.

(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)