Lelki válságban élünk, az élet minden területén. Társadalmi válság alapja is az emberek lelki válsága. Miért jutottunk ide, mi emberek? Nem a politika miatt, az csak használt bennünket, kihasznált és felhasznál, a mindenkori hatalom fenntartása érdekében. Amit adott az olykor visszasírt szocialista rendszerben, azt azért adta, hogy fogva tartson. Függőek lettünk! Az államtól, hatalomtól, benne ma már bankoktól, egykor szövetkezetektől, majd a nagy változások idején a vállalkozótól, főnöktől, községtől… s ez levezethető családig, a gyerekekig, s mindezt úgy, hogy nem is tudatosítottuk, hogy csaknem mindent elvesztettünk, egykori szellemi és tárgyi hagyatékot, mindent felrúgtunk, mindent elfogadtunk. A falvak kiürítésétől kezdve, a legtöbbször magunk akaratán kívül az öregotthonok lakói lettünk, leszünk – már aki megéri.
Míg a fejünk fölött vonuló társadalmi-politikai vonulatok ellen mit sem tudtunk tenni, mert elhittük, hogy nekünk csak jó lehet a közös, a „mindenki egyformán él” szlogen, hogy mit takart, arra nem is gondoltunk.
Viszont a gyermekeinket is ebben a félrecsúszott, fokozatosan kizsákmányoló rendszerben neveltük.
Nem az erkölcsi alapokra tanítottuk, neveltük (de még az iskola sem), hanem a „győzd le, légy ügyesebb, előzd meg, mutasd meg, tanulj, hogy boldogulj… szlogenekkel tápláltuk.
S lassan elfelejtődtek az olyan emberi, erkölcsi alapok a családban és társadalomban, mint a szeretet, segítség, hála, köszönet, bocsánatkérés, közösség, mindazon emberi normák, melyek a léleképítéshez, és emberré formáláshoz elengedhetetlenek.
Hol kezdődött? Hogy néhány példával is alátámasszam, én még emlékszem: fel nem merült az én gyerekkoromban, hogy a szüleimet tegezzem, hogy ne ismerjem a rokonaimat, ne tartsuk a rokoni kapcsolatot, hogy az iskolából soha nem térhettünk haza panasszal, olyan nem is volt, mert a büntetésről tudtuk, hogy megérdemeltük, pedig annak idején bizony fizikai büntetések is voltak. A szülők után a pap és a tanító volt a falu, város legtiszteletreméltóbb embere.
A mai óvodás szia, vagy jobbik esetben jó napot köszönéssel lép be az oviba, vagy anélkül, és senki nem fegyelmezi. Hadd ne soroljam a megannyi iskolai szomorú példát, mely napi szinten tükrözi egy társadalom süllyedését, benne az emberrel, amely már olykor kifordul önmagából.
S a háláról is lévén szó, ennek egyik legaktuálisabb társadalom-politikai példája napjaink egyre súlyosbodó megélhetési problémáiból is kiviláglik.
Még mindig követelünk és elvárunk, s ha kapunk, nem ismerünk hálát, köszönetet nemcsak a társadalom iránt, de a szülő, családtag, testvér, barát, közösség segítségéért, támogatásáért sem.
S itt van a napi téma: a magyar állam, az anyaország több mint húsz éve tartó támogatása, lett légyen szó most csak a felvidéki magyarság megmaradása érdekében tett igyekezetről. Hány évtizede már, hogy például a Rákóczi Szövetség minden évben kezdőcsomaggal segíti a magyar iskolába induló gyerekeket. Ennek évről évre érezhetik áldásos hatását a szülők.
Viszont azt nem tartják kötelességüknek, hogy hálából, köszönetből hozzájáruljanak a felvidéki magyarság életben tartásához.
A több mint húsz éve megválasztott magyar kormány sok milliárd forintból segítette a felvidéki iskolaügy, kultúra, egyház fellegvárainak létét, megmaradását. Vajon gondolunk-e arra, hogy ezek nélkül a támogatások nélkül hány óvoda, iskola, templom, kulturális rendezvény működésképtelen lett volna, vagy már a múlt ködébe veszett volna. S bizony az ünnepi szalagvágásokon kívül sok esetben még egy köszönőlevél sem megy az adományozónak, s a lakosság felé sem az információ, kinek köszönhető mindez.
Sorolhatnám tovább a vállalkozóknak, az ifjúságnak és a családoknak nyújtott támogatások és programok különböző formáit, az utazási kedvezményeket, hogy otthon érezzük magunkat a Hazában, ahová tartozunk.
S mégis: most mi zajlik például a nemrég hozott magyarországi rendelet miatt, a külföldiekre vonatkozó benzinstop miatt…
Árad a szitok, pocskondiázás (erre van a Facebook), követelőzés, lehet hergelni a népet, (még magyarnak mondott politikusaink részéről is), csak azért, mert a magyar állam biztonságot akar e téren országa népének.
S ahelyett, hogy átgondolnánk, mi miért történik, mit tehetünk mi, mit kellene megtennünk nekünk a helyi felelősökkel szemben, azt szidjuk, attól követelünk, akik eddig is, s ezután sem fog bennünket magunkra hagyni. Ennek bizonyítékait már élvezzük pár éve.
Negatív példákat sorolva bátorkodtam felhívni a figyelmet, hogy nemcsak kapni jó, de adni is nemes dolog, ha másképp nem, jó szóval, szolgálattal, hűséggel, kitartással, és egy nemesebb harccal azokkal szemben, akiknek kötelességük lenne irántunk, mégis kirekesztettként kezelnek bennünket.
Tisztelet azoknak, akik nem a fenti példát követve értik ezen írás erkölcsi oldalát is, és másképpen cselekszenek.
Szabó Magda írja:„Ott kezdődik a nagyemberség, hogy az ember észreveszi, hogy mások is élnek a földön őkívüle, és amit tesz, úgy teszi, hogy nemcsak magára gondol, hanem másokra is”.
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
