A kürti székhelyű Compass Polgári Társulás keretében működő Zarándok Klub 2009 óta működik. A hosszú kényszerszünet után ismét személyes találkozásra hívta mindazokat, akik szívesen kelnek zarándokútra, vagy szívesen hallgatják azok beszámolóit, akik vállalják a fizikai fáradságot a lelki élményekért cserében, és másokkal is szívesen megosztják élményeiket.
A kürti Faluházban Kovács Tamás, a Compass és a Zarándok Klub alapítója, helytörténész, cserkész, a Vándor verséneklő együttes zenésze, maga is gyakorlott zarándok, kétgyermekes édesapa köszöntötte az egybegyűlteket.
Az élményeit Ďurás Márk atya osztotta meg hallgatóságával, aki néhány hónapja szolgálja a kürti hívő közösséget. A kürti templom felújításának idején a faluház nagyterme ad otthont a szentmiséknek is, így került sor a péntek esti szentmise után az élménybeszámolóra. Márk atya a 2015-ös caminói útjának vetítéssel egybekötött élményeit tolmácsolta, és belefűzte az idén megismételt útjának élményeit is.
A Szent Jakab-út, spanyol neve Camino de Santiago, vagy El-Camino néven ismert ősrégi zarándokút, mely a kelta időkben a Tejút szimbóluma volt, mert a Tejút alatt húzódik. Évente hívők és nem hívők ezrei zarándokolnak végig rajta. A mai útvonal Spanyolország Galicia tartományának legnagyobb városába, Santiago de Compostelába vezet, ahol a székesegyházban vannak idősebb Szent Jakab apostol földi maradványai. A legenda szerint Szent Jakab holttestét hajón hozták Jeruzsálemből – az ottani keresztényüldözés elől – Észak-Spanyolországba. Márk atya elmondta, milyen isteni sugallatra kelt útra, amikor a párkányi régióból négyen csatlakoztak tervének megvalósításához.
Kovács Tamás a Zarándok Klub alapítója és Ďurás Márk plébános. Fotó: Berényi Kornélia
„Mindenkinek mást nyújt ez a zarándoklat, mindenki mást tapasztal, mindenkire másként hat, most csupán az én érzéseimet, tapasztalásomat tudom elmondani” – kezdte élménybeszámolóját Márk atya az egy hónap alatt megtett 800 kilométeres útról.
A hallgatóság megtudta, hogy naponta 30 kilométert terveztek, de ennél sokszor többet tudtak megtenni, 33-40 kilométert is. Mindig volt szabad hely az éjszakai szálláshelyeken, akadt pihenőhely útközben, és lehetőség az étkezésre. A hátizsákban nem vittek fölösleges dolgokat, élelmet sem, és útközben egyre zsugorodott a hátizsák tartalma. Rájöttek, hogy elég két póló, nincs szükség többre, nem kell váltócipő sem és elég egy derékalj. Nem szükséges borotválkozni sem, így a negyedik hétre minden fölösleges dolgot elhagytak útközben. „Milyen kevés dolog is elég! Minél több tulajdona van az embernek, az annál jobban leköti, megkötözi, figyelni kell rá” – szögezte le a mesélő.
Márk atya beszámolt a négy héten át tartó úton átélt érzéseiről. Az első héten a fizikai fáradság volt a legnehezebb, míg a második héten a pszichikai fáradság, a belső feszültség lett úrrá rajta, ami a harmadik hétre letisztult. Ekkorra kialakult az új rutin és megérkezett a belső csend. A negyedik hétre szembesült élete helyzeteivel, rátalált a lelki béke és megérkeztek a válaszok élete kérdéseire.
Harminchárom éves korában tette meg ezt az utat, új impulzusokat keresni ment, amit megtalált – mondta. „Olyan intenzív volt ez az egy hónap, mint életem első tizennyolc éve, vagy mint a szemináriumban eltöltött csodálatos hat év. Olyan külső és belső élményeket szereztem, melyek segítenek abban, hogy megújuljak és újat tudjak nyújtani híveimnek. Az utolsó kilométereknél szétváltak útjaink, én is egyedül érkeztem a székesegyházhoz” – mondta Márk atya.
A hallgatóság megtudta, milyén érzés volt a célba érkezés, a Szent Jakab maradványait őrző szentélyt megpillantása, a zarándokmisék hangulata, végül a nehézségek árán elért vágya, a szentmisén való koncelebrálás. Megcsodálta és fényképen megmutatta a botafumiero hatalmas ingáját, mely a székesegyház óriási tömjéntartója, egy lengő fémedény.
De itt még nem ér véget az út, mert miként sokan, ő is elzarándokolt Finisterre sziklás szirtfokáig, mely rendkívüli és sokat jelentő dolog volt a számára. Igaz, ezt a hatvan kilométeres szakaszt már autóbusszal tette meg.
A Finisterre-fokot a galíciai nyelvben Finisterra-nak mondják, de a szó maga latin eredetű – a föld végét jelenti. Az elnevezés onnan származik, hogy a római időkben ez a szirtfok jelentette az ismert világ legnyugatibb pontját, a világ végét. A valóság nem is áll nagyon távol ettől a több ezer éves megállapítástól – csak a Portugáliában található Cabo de Roca-fok van nyugatabbra ettől a helytől, de nem sokkal marad le Finisterre az Európa legnyugatibb pontja címről.
Márk atya és közönsége. Fotó: Compass pt.
Így Márk atya is a „világ végén” érezhette magát és több száz zarándokkal átélhette azt a felemelő érzést, ahogy a szelíden hullámzó dombhátak mögül előbukkan az óceán, és láthatta a csodás naplementét.
Második caminói útja idén nyáron történt, amikor egy ismerős nyugdíjas férfit kísért el régen vágyott zarándokútjára, ezúttal csupán 400 kilométert zarándokoltak. Ekkor már jobban megfigyelte az út kulturális emlékeit is és teljesen más érzésekkel járta végig az utat. „Minden út más, és más élményt ad, fizikai, lelki, szellemi szinten egyaránt. A legfontosabb pedig az, hogy minden út hazavisz” – mondta végül Márk atya, majd válaszolt a feltett kérdésekre.
Berényi Kornélia/Felvidék.ma
