Csáji Attila (1939. március 21.) Munkácsy Mihály-díjas festőművész, grafikus, fényművész, holográfus, érdemes és kiváló művész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja és alelnöke (2011–2014) Kassán mutatta be október 18-án könyveit. Szabó Ottó csevegett vele, aki bevallotta, fiatal korában a művész hatása alá került.
Miután testvére, Palenčárné Csáji Ildikó, a Kassai Polgári Klub elnöke köszöntötte a megjelenteket, a Rovás termében kezdetét vette a két szervezet rendezvénye. Először a családjáról esett szó. Nagyapja részben mánta volt, de a többiekkel együtt magyarnak vallotta magát. 1848/49-ben ágyút öntött. Stósz és Mecenzéf 1938 után is Magyarországhoz szeretett volna tartozni.
Az erdélyi szászoktól eltérően, a szepességi szászok mindig a magyarok oldalán álltak.
Csáji elmondta, Szepsiben született a boltíves lelkészlakban, mert orvoshoz menni már késő volt. Másfél évesen Kassára került. Ezek az évek kitörölhetetlenül ivódtak belé. 1945 után magyarul kértél cigarettát? Megpofoztak. Tüntetők vonultak föl. „Magyarok a Dunába!” – kiabálták. Hatéves bátyját el is vitték volna, de egy férfi megmentette. Azt mondta, hagyják itt, ő elintézi! Kitűnően beszélt magyarul, de ruszin–szlovák származású volt. Az akkori törvények normális ember számára elfogadhatatlanok! Kassai emlékei vissza-visszaköszönnek munkáiban.
Ez a város egy sajátos kultúra összessége. Nem véletlen, hogy itt olyan személyiségek születtek, mint Márai. Ez mindmáig él benne. Ezért Kassára haza jön, számára az otthont jelenti. Duncsák Attila képviseli ezt a szellemet, amint Jakoby Gyula is. Az ő szobra nem messze található, Bartusz György mintázta meg hitelesen. Amikor 2004-ben sikertelenül zárult a népszavazás a határon túliak állampolgárságát illetően, elhatározták, befogadnak valakit. Így esett a választás Bartusz Györgyre.
Családját a második világháborút követően Kassáról telepítették ki Budapestre. Miskolcon süteménnyel fogadták, Budapesten viszont a hatóságok szinte bűnözőkként kezelték őket.
Az emberek lelkében sok minden él. Annak ellenére, hogy a lakosság kicserélődött, sok minden megmarad. Hetven éve él Pesten, de kassainak érzi magát. Ez meghatározó élmény volt, mint a Hollandiában eltöltött egy év. Ott akkor a pénzt az áruért kosárban tartották, mindenki fizetett, a visszajárót elvették. Ez így volt Magyarországon 1956-ban. Az összegyűjtött pénzhez senki sem nyúlt. Ez volt a közösség csodálatos kiteljesedése, amit 17 évesen élt át egyfajta erősugárzásként. Nem minden nép képes erre!
Elmondta, részt vett a harcokban is, de azt nem részletezte. Akkori tevékenysége miatt el kellett hagynia Pestet, így került Miskolcra. Ott – micsoda irónia! – a Kommunista ifjúsági Szövetség megszervezését akarták rábízni, de hamarosan kiderült, erre teljesen alkalmatlan.
A rendszerváltás után csak 2010-ben sikerült lezárni a múltat. Teljesen egyetért Makovecz Imrével. Teljes mértékben kiáll Orbán Viktor mellett, ő a rátermett vezető.
Majd ismét visszakanyarodtunk a művészethez. Moholy Nagy László idejében a grafikai eszközök a mához úgy viszonyultak, mint a mikroszkóp az elektronmikroszkóphoz.
Figyelmeztetett, a rend olyan veszélyes, mint a káosz. Kiszolgáltatottságunk egyre nő. Mégis, neki a Kárpát-medence a hazája, hiába szabdalják azt határok. Össze kell fognunk és akkor a képtelenségek is megvalósulnak. A Rovást említette példaként, mely ma a város központjában működik.
Kassa 2013-ban Európa kulturális fővárosa lett. A hivatalos program mellőzte a magyarokat. Egyetlen magyar szervezet sem kapott támogatást. Hihetetlen volt ez a mellőzöttség. Mégis sikerült a magyar kultúrát legalább megjelenteni az ő hathatós segítségével.
Majd röviden szólt a könyveiről is. Az első, a Gyökerek és szárnyak I. 2019-ben jelent meg. A cím arra utal, a legtöbb, amit gyermekeink kaphatnak, hogy gyökerekkel és szárnyakkal rendelkezhessenek.
Ezt a családjának írta. Itt emlékezik a háború utáni Kassáról, amikor elszabadult a soviniszta őrület. Kassán szlovák iskolába csöppent az első osztályban. Negyvenen ültek a padokban, döntő többségük nem értett egy szót sem. Nina, kedves árvai tanítónőjük nem értette, „honnan került osztályába ez a rengeteg magyar, ő úgy tudta, hogy egy szlovák városba érkezik, amelyik visszatérhetett ősi szlovák mivoltához, s akkor itt mit tapasztal!?”
Beszámol a kötetben az érettségi vizsgájáról is. 1956-os szereplése miatt el kell tűnnie Budapestről, így Miskolcon érettségizett. „Magyarból és matematikából külön megdicsérték a feleleteimet. A kedvenc tantárgyamnál, a történelemnél jelentkezett a probléma. Az elnök – úgy tűnt, jóakaratúan – beszélgetni kezdett velem, s mivel tudta, hogy Kassától telepítettek ki minket, ezt a témát forszírozta és kérte, meséljek az emlékeimről. Őszintén, mint férfi a férfival! – hangsúlyozta. Tanáraim fészkelődni, izegni-mozogni kezdtek s próbáltak jelt adni, de félreértettem, hiszen közülük is egy-kettőt Kassáról telepítettek ki, csaknem ugyanazt élték át, mint én. Elmeséltem a kassai szlovák sovén tüntetéseket, a magyarok megalázását, a marhavagonokat, a Vágány utcai «rajkfiús» fogadtatást… s csak lassan vettem észre, hogy tanáraimnak egyre inkább lehorgad a fejük, tekintetük elkomorul és az elnök arca egyre merevebb lesz, majd kitört: «Elég ebből! Éppen elég! A testvéri szocialista országokat mocskolja! Maga megbukott! Ez a szemlélet elfogadhatatlan, romboló!» és üvöltözni kezdett. Tanáraim próbálták csillapítani-csitítani, majd kérték menjek ki – felfüggesztik az érettségit…” Végül nem bukott meg, csak olyan rossz jegyeket kapott, hogy ilyen bizonyítvánnyal sehová sem vették föl. Ám végül sikerült a Ráday Könyvtárban elhelyezkednie.
„A remény évei” II. (Magyar Nemzeti Galéria) egy konferencia anyagát adja közzé, mely a 60-as és 70-es évek művészetével foglalkozik.
Már a bevezető egy olyan káros jelenségre hívja föl a figyelmet, mely ma egyre élesebben jelentkezik. „Elfogadhatatlan egy olyan kánon, amely érzéketlen a lokális értékekre, azokra a sajátos megnyilvánulásokra, amelyekkel a közép-európaiak, azon belül a magyarság gazdagítja korunk kultúráját.” Példákat is sorol. Csontváry Kosztka Tivadar, Mednyánszky László, Koszta József és Egry József nehezen sorolható be a nemzetközi tendenciákba.
Csáji Attila eszmefuttatását egy holland művészeti író ébresztő pofonjával kezdte a 70-es évek közepéről. A szerző ugyanis egy hiányosságra hívta föl a figyelmet. Lengyel, amerikai és magyar avantgárd alkotásokat vetett össze. „Lengyel, illetve amerikai mivoltuk a munkák együtteséből sugárzott. A magyar kiállításnál nem az intellektuális szinttel van a probléma, hanem a jellegtelenséggel, a sajátos hozzájárulás hiányával. A levegőben lóg, s szinte semmitmondó ez a jelző ebben a viszonylatban, hogy magyar. Mi ennek az oka? Mi történt a magyarokkal?”
Így a 60-as évek generációjára terelődött a szó. Az Aczél György fémjelezte korszak dörzsölt volt. Csak azt támogatta, ami a magyar identitást felszámolja. Tehát a nemzeti rész tönkretétele volt a cél.
A Szürenon nevet ő találta ki a 60-as évek végén. Ez azt szolgálta, hogy a magyar identitást erősítse. Csáji olyan művészeket keresett, akikben az autonóm egyéniséget érezte meg, akik ugyan nyitottak voltak a mára, „de ez nem járt együtt a helyi problémák, hagyományok iránti érzéketlenséggel, a trendek szolgai követésével”. Tehát nem engedték, hogy kiirtsák belőlük a genius locit, vagyis az itt az erősebb, nem a most. Az internácik viszont türelmetlenek. Ezek döbbenetesen Lukács György és a frankfurti iskola követői. Nemcsak a kommunizmusra és nácizmusra jellemző, hogy kizárólagosságra törekednek, hanem az euro-atlanti civilizáció egyéb változataiban is felismerhető ez a káros tendencia. Magabiztos gőgjük hasonlít a két eszmei szörnyszülöttre. Ez vezet az igazság kizárólagos kisajátításához.
Csáji nagyon fontos jelenségekre hívja föl a figyelmet, melyek messze túlmutatnak a képzőművészet területén. „Szinte az egész euro-atlanti civilizációban a jólét védelme fontosabb lett az élet minőségének védelménél. A tolerancia nélkülözhetetlen, de arányvesztése, túlfokozása riasztó károkat okozott és okoz ma is. A nemes eszmét embertelenné tudja zülleszteni. A szabadsággal ugyanez a helyzet. Alapvető, nélkülözhetetlen igényünk, de épp úgy el tud zülleni – szabadossággá – mint a másik nélkülözhetetlen eszme: a tolerancia. Számos esetben akár az aberráció szövetségesévé válhat.”
Most sorsferdítő züllés következhet be – mondja a második kötetben. A harmadik kötet már címében is erre hívja föl a figyelmet: Sorsferdítő idők (Napkút, Bp. 2021). A feljegyzések és visszatekintések 1956-tal kezdődnek és művészeti fejlődéséről, útkereséséről, de az ő sorsáról is beszámolnak.
Számos külhoni magyart is bemutat, közöttük az eperjesi születésű Borsody Istvánt (1911–2000), akit a leginkább mérsékelt professzornak tart. Őt a felvidéki magyarok sorsa, a szlovák–magyar kiegyezés mélyen foglalkoztatta.
Ebben a kötetében is kitér arra a nagyon nehezen kiirtható balliberális előítéletre, hogy a beneši Csehszlovákia példaértékű demokrácia lett volna. Sajnos, számos józan és jóakaratú ember sem tud ettől a tévhittől megszabadulni. Ezt tapasztaljuk saját magunk is.
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
