Az ember mindig készült a sötétségre. Az éjszaka óráira, a rablók, ragadozók és más veszélyek látogatására. Tüzeket gyújtott, fáklyafénnyel járőrözött, mécsesek mellett tért nyugovóra. Manapság akár huszonnégy órán keresztül nappali fényben tehetünk-vehetünk. Megszoktuk, hogy az elektromosság csupán egy gombnyomásra vakító sugarat vet.
Nagyobb bajban vagyunk azonban, ha valamilyen oknál fogva e szolgáltatás kimarad. Ilyenkor az ember – jobb híján – a telefonjával kutat kétségbeesetten a fiók mélyére száműzött gyertyacsonkok, gyufásdobozok, vagy elfáradt elemmel pislákoló zseblámpák után. Csak egy aprócska lángnál találjon menedéket a feketeségbe oldódó világban…
A templomot, az imádság helyét sok mindenhez szokták hasonlítani: iránytűhöz, az egekbe mutató ujjhoz, világítótoronyhoz – a Szentlélek lángját, Krisztus világosságát őrző otthonhoz.
Amikor a korábban víztoronyként szolgáló, elárvult, siralmas épületet örökbe fogadtuk Bősön, természetesen mi is tisztában voltunk ezekkel a közhelyekkel. Mikor az ötlet, hogy kápolnává alakítsuk, megszületett, és elkezdődtek a valódi munkálatok, még nem gondoltuk, hogy viszonylag rövid idő alatt mennyit változik majd körülöttünk a világ. Arra most részletesen nem térnék ki, hogyan lett a víztározóból a lélek tüzét kínáló spirituális menedék – hiszen a folyamatot többféleképpen is dokumentáltuk, az időszerű állapotokról számos fórumon beszámoltunk.
A lényeg azonban, hogy a koronavírus-járvány viszontagságait követően, október nyolcadikán, a torony Kiss Róbert püspöki helynök által, valóban az imádságnak az egyház által is elismert hivatalos helyévé lett, s ennek immár egy éve.
Hozzá kell tennem: még nincs minden készen. Apróbb-nagyobb tennivalók várnak még ránk, de jó úton haladunk. Elkészült a tetőszerkezet, mely a lapos, bástyatoronyszerű fedél helyett kápolnatoronyhoz méltó formát kölcsönöz. Folytatódik a cserepezés, és nagy örömünkre elkészült a csúcsra kerülő fémkereszt is – ezzel együtt három feszület is található (az alsót a Vatikánból hoztuk, a felsőt hazai fából faragtattuk).
A fémkeresztet, mely ma már méltó helyén magasodik a Szűz Mária Magyarok Nagyasszonya kápolnán, Parák László esperes úr áldotta meg. Tövében időkapszulát helyeztünk el, melyben néhány Bősre, Csallóközre jellemző tárgyat helyeztünk el, egy kísérőlevéllel, valamint három arra méltó hetilap egy-egy példányával egyetemben.
S hogy miért volt a hosszú bevezetés a fényről és sötétségről? Sajnos úgy adódott, hogy mire a kápolnánk végleg küldetésére talál, a világ egyre nagyobb homályba borul. Erkölcsileg, gazdaságilag, egészségügyileg. Mindazok, akik évszázadokkal korábban, a tudomány és haladás nevében „felvilágosodtak” és a középkort „sötétnek” nevezték, most szégyenkezve foroghatnak sírjukban! Élet és halál – a bűnbeesés óta együtt járnak. De ma már torz módon ünnepeljük az elmúlást, az élet pedig lassan nem több, mint biológiai kísérletek tárgya. Sajnos nem az én gondolatom, de megrendítően találó: Hogy lehet az, hogy baktérium a Marson életnek számít, a méhen belüli szívverés viszont eldobható, mint egy papírpohár?
A társadalom, az univerzum alapvető törvényeit őrült eszmék vonják kétségbe, haláltáncot jár az emberiség. Háború tombol – hétről hétre egy újabb nagy világégéssel fenyeget. Ismeretlen betegségek fedezik fel bennünk az áldozatot, s attól rettegünk: mit hoz a tél? A 21. század fejlett nyugati otthonaiban működik-e majd a fűtés, eljuttat-e majd bennünket drága autócsodánk munkahelyünkre – vagy csupán üres tankkal rozsdásodik-e majd garázsában? Szalad-e egyáltalán majd foton a villanykörtében…?
A Gondviselés különös akaratából, a Magyarok Nagyasszonya kápolna éppen az értelem és a lélek szürkületének idejében lett egy kicsinyke gyertyaláng. Olyan helyen, ahol az idegen látogató nem is sejtené, hogy imahelyet talál, egy aprócska, csendes Mennyországot.
Hogy ez megvalósulhatott, természetesen sok mindenre szükség volt. Kellett egy ötlet (vagy isteni ihletés), sok-sok szerszám, építőanyag – és mindenféle, amit materiális világunk megkövetel. De mindez nem gyűlhetett volna egyetlen cél köré sokak akarata nélkül. És hiába lettünk volna mindennek birtokában, ha az Animade Polgári Társulásunknak nem akadtak volna jótevői, barátai, támogatói. Szerencsére sokan voltak – Bősön, a Csallóközben – sőt, a Székelyföldön és Rómában is! Munkájukat, imájukat, baráti gesztusaikat ezúton is hálatelt szívvel köszönjük! Isten áldja őket!
Az évforduló kapcsán október 8-án, szombaton kápolnabúcsút tartanak a Szűz Mária Magyarok Nagyasszonya kápolnánál. Részletes program az Eseménynaptárunkban olvatható ITT.
(csá,mp/Felvidék.ma)
