Roppant érdekes a reformáció genfi nagy szellemének, Kálvin Jánosnak a sajátos spirituális és missziói diplomáciája. Istennek hála, erről történészek már sokrétűen írtak, s a könyvtáramban lévő értékes kétkötetes mű (magyar címe: Kálvin János életműve levelei alapján, 1909, Tübingen) is tartalmaz utalásokat.
Az első „kálvini” missziós állomások kialakulásának sajátos történetében a francia katolikusoknak is volt szerepük. Mindjárt kiderül, miben és hogyan. Az, hogy a 2020. évi brazil népszámlálás szerint ma már
a hatalmas ország lakosságának 31%-a, több, mint 65 millió protestáns, s ezzel a nyugati világ második legnagyobb reformációi közösségét alkotják,
valahol 1557 tájékán kezdődött a francia és a brazil partok között. Az óceán két partján, ahol maga Krisztus állt és munkálkodott láthatatlanul.
Az evangélikus felekezet, Luther tanításának követői ma mintegy 400 ezer lelket számlálnak, főleg Brazília déli részén. Ezek a német telepesek nagy számban 1817 után érkeztek, amikor is az osztrák főhercegnő, Leopoldina feleségül ment a brazil trónörököshöz, I. Don Pedróhoz. Így az evangélikus gyülekezetek 1824 óta alakultak a zöld kontinensen. A kálvinisták és a lutheránusok kezdettől fogva hirdették és gyakorolták templom és iskola egységét, annak a lutheri mondásnak az ösztönzésére: „Ahol az oktatás haldoklik, ott a butaság kezd uralkodni”.
Kálvin jóváhagyásával, Coligny admirális támogatásával indult a letelepedés
A genfi reformátor 556. levelében, amit Párizsba küldött a genfi származású lelkészhez, Jean Macard-hoz, említést tesz Guillaume Chartier protestáns lelkészről, aki Nicolas Durand de Villegagnon lovag, admirális vezetésével részt vett abban az expedícióban, amelynek célja hugenotta kolónia megalapítása volt Brazíliában. Mivel ott katolikus-protestáns hitbeli és felfogásbeli feszültségek léptek fel jórészt a tengerészparancsnok hatására, Chartier tiszteletes visszatért Franciaországba, és Kálvint kérte fel állásfoglalásra. A lelkész ismételt elutazása előtt Brazíliába szerette volna Kálvin válaszlevelét megkapni. Ő azonban nagyon bölcsen nem nyúlt bele a darázsfészekbe.
Mindazonáltal a francia értelmiségi réteg java részét meghódító hitébredés egészen az ország legfőbb haduráig, a korábban katolikus, majd református hitre tért Caspar Coligny admirálisig, illetve Navarra hercegség nagy befolyású uralkodójáig is eljutott, és magával ragadta őket. Így volt, kik közül lehessen kiválasztani a méltó hitképviseletet az újvilág javára.
Kálvinnak 1558. március 16-án keltezett levele tükrében pillantunk vissza az eseményekre, melyek igencsak sok és érdekes fordulatot, mozzanatot tartalmaznak.
Francia misszió Guanabara-ban 1557 óta Durand admirális támogatásával
Guanabara partvidéke és öble Rio de Janeiro államhoz tartozik, 31 kilométer hosszú és 28 kilométer széles. Eredetileg portugálok fedezték fel és kezdték el belakni ezt a szép vidéket. Majd nemsokára francia telepesek és katonák érkeztek az öbölbe, a katolikusból hugenottának áttért, nagyon kalandos éltű admirális, Nicolas Durand de Villegaignon vezetésével.
1555-ben megalapította a Francia Antarctique nevű területet. Az egyik szigetecskén őrvárat építtetett, s azt elnevezte a hugenotta főadmirális, Franciaország marsallja tiszteletére Coligny erődítménynek. Innen igyekeztek védeni a szárazföldet a tengeri kalózoktól, de létrehoztak ott kórházat, tengerészboltot, szárazdokkot, és olajtárolókat.
A francia Nemzeti Tengerészeti Akadémia kihelyezett tagozatát is beindították. A katonai jártasságát már Buda 1541–42. évi ostrománál is zsoldra váltó Durand admirális hétpróbás fickó volt, ennek ellenére Kálvin úgy látta, hogy a hugenotta telepesek eljuttatását Brazíliába tisztességgel el fogja végezni. 1555-ös missziójában francia hugenották mellett svájci Kálvin-követők is jelen voltak. Ám az úrvacsoráról vallott nézeteik miatt mindkét csoport csakhamar konfliktusba keveredett az admirálissal. És ebben a vitában nem a fegyverek és hatalmi szó döntött, hanem az igazság. Ezt nem volt könnyű a tábornoknak elviselnie.
Egy hétpróbás admirális arcképéhez
Villegaignon 1559-ben visszatért Franciaországba, úgymond megundorodva a katolikusok és a protestánsok közötti belharcoktól a kis brazil-parti kolóniában. Azt nem igazából fogta fel, hogy ezeknek a vitáknak a gerjesztője ő maga volt.
1560-ban Villegaignon kihívta Kálvint az eucharisztiáról szóló teológiai vitára, amelyet a reformátor elutasított.
Villegaignon 1560-ban részt vett a protestáns Amboise-összeesküvés elfojtásában. 1561-ben Pierre Richier teológus kiadott egy röpiratot Villegaignon brazíliai akciói ellen, melynek címe: A Villegaignonnak nevezett Nicolas Durand ostoba képzelgéseinek, szörnyű istenkáromlásainak, hibáinak és hazugságainak cáfolata.
A sok bajt pénzért keverő admirális Nicolas Durand de Villegaignon kaméleonsága nemcsak a lelkész-írói feljegyzésből kapott komoly leleplezést. Stefan Zweig osztrák író Brazília, a jövő országa című könyvében leírja Villegaignon túlzottan is színes, erkölcsileg mindenképpen kétséges karakterét:
„Nicolas Durand de Villegaignon, félig kalóz, félig tudós, kétes, de vonzó figura, a reneszánsz tipikus terméke (…) A háborúban zseniális, a művészetekben pedig dilettáns. Ronsard dicsérte, az udvar pedig rettegett tőle, mert jelleme felmérhetetlen. Bármilyen rendszeres foglalkozást gyűlölve, a legirigylésre méltóbb pozíciókat és a legmagasabb kitüntetéseket megvetve, ingatag lelkülete inkább szabadon engedi, hogy zavartalanul hódolhasson fantasztikus hangulatának. A hugenották azt hiszik, hogy katolikus, a katolikusok pedig azt hiszik, hogy hugenotta. Senki sem tudja, melyik oldalt szolgálja, és valószínűleg ő maga sem tud sokkal többet annál, hogy valami nagyot akar csinálni, valami mást, mint bárki más, valami vad és merész, valami romantikus és rendkívüli dolgot”.
Az biztos és látszik ebből a rövid jellemrajzból, hogy Isten a rosszat is felhasználja jó ügye szolgálatában, s Ő görbe betűkkel is egyenesen ír…
Közben adódtak jellemes útitársak is – Pierre Richier
P. Richier (1506–1580) francia kálvinista teológus volt, aki 1556-ban a Philippe de Corguilleray nemes úr vezette genfi kálvinista csoporttal érkezett Brazíliába. A csoportot Jean de Léry református lelkész és író is elkísérte. Philippe de Corguilleray nemes urat, aki Genf közelében lakott, maga Coligny admirális kérte fel a kontingens vezetésére, miután Villegaignon levelet küldött Colignynak, amelyben támogatást kért a Rio de Janeiró-i francia létesítmény megszilárdításához. A genfi egyház is felkérte, és elfogadta, hogy ő vezesse a missziót, amint az de Léry tiszteletes úr elsőként megírt, brazil utazásokat részletező munkájából kitűnik.
Philippe de Corguilleray további teológusokat toborzott az utazásra, köztük Pierre Richier-t és Guillaume Chartrier-t, összesen 14 embert Genfből. Honfleurbe érkezve, csatlakoztak egy három hajóból álló francia flottához, amelyet Franciaország királya finanszírozott. 1556. november 19-én indultak Brazíliába. Tengerészek és telepesek szorosan együttműködtek a hullámzó ismeretlen és az óceán keltette fizika-lelki bizonytalanságban a lelkészekkel. Richier volt az, aki később főszereplője lett La Rochelle kikötő hugenotta fővárossá fejlesztésének.
Később megválasztották „Ministre de l’église de la Rochelle” („A La Rochelle-i Egyház miniszterévé, lelkészévé”, és „Ministre de la parole de Dieu”, „Isten Igéje miniszterévé, szolgájává”). Jelentős mértékben a hugenották jelenléte La Rochelle-ben valójában kis létszámú, körülbelül 50 lelket számláló bázisból indult.
La Rochelle néhány más várossal, például Sancerre-rel együtt a francia vallásháborúk utolsó protestáns fellegvára volt.
Mindenesetre 1561-ben Pierre Richier Genfben kiadott egy röpiratot Villegaignon brazíliai akciói leleplezésére, amiről fentebb már írtam.
Kálvinisták maradása segítette a kontinensnyi ország felemelkedését
Villegaignon megpróbálta kibővíteni a kolóniát azzal, hogy 1556-ban további gyarmatosítókat hívott. Egyik hajóját, a Grande Roberge-t Honfleurbe küldte, és levelekkel kérlelte erre II. Henrik királyt, Gaspard de Coligny-t és Kálvint is. Három hajót finanszírozott és készített fel a francia király az útra.
Hozzájuk csatlakozott 14 genfi református, Philippe de Corguilleray vezetésével, köztük Pierre Richier és Guillaume Chartrier teológusok. A 300 utas között volt 5 házasulandó fiatal nő, 10 fiú, akiket fordítónak képeztek ki, valamint 14 Kálvin által küldött református, valamint Jean de Léry, aki később beszámolót írt a kolóniáról. 1557 márciusában érkeztek meg.
A kálvini befolyás megindulásának Brazíliában ez a dátum jelzi kezdetét, és igaz históriáját is a maga emberi szövevényességével, érdekek és ellenérdekek, hitek rivalizálásával.
Pár százas volt a kezdet. Ma már a különféle protestáns felekezetben 65 millió lélek él, akiknek hite, egyház iránti szeretete, legfőképpen bibliás hűsége révén Brazíliában él a második legnagyobb protestáns felekezeti közösség a világon. Isten útjai, búvópatakjai, tengeri hajóútjai valóban kifürkészhetetlenek, de célba juttatják azt, amit ő megtervezett. Az óceán mindkét partján ezért Soli Deo Gloria – Egyedül Istené a dicsőség!
(Dr. Békefy Lajos)
