Nem, nem elírás, Kosztolányitól hoztam ezt a szójátékot.

Teszünk-veszünk, dolgozunk, és néha felsóhajtunk, felemeljük a fejünket, hogy ránézzünk a világunkra, hol is tartunk mi, a munkánkkal és hol tart a közösség, akikkel együtt éljük az életünket.

A sóhajtás a lelkünk kiszellőztetése, olyankor „lélekzünk”, és abban a sóhajtásban benne van minden, a munka fáradtsága és a remény, hogy jobb lesz, minden jobb lesz.

Még pár nap és kiderül, hogy több ezer magyar jelölt közül kiket tisztel meg a választópolgár azzal, hogy több évre rábízza a települése, a „megyéje” sorsát, tulajdonképpen az élete egy darabját, amiben benne van az egészségügyi ellátástól kezdve a közlekedésbiztonságon át a magyar élettérig sok minden.

Az igazság az, hogy kórházakat felújítani, utakat aszfaltozni bármelyik képviselő tud, ha akar, legyen az magyar, vagy szlovák, ha a mi szülőföldünkön, velünk együtt él, hiszen az neki is érdeke, hogy fejlődjön minden szektor infrastruktúrája, hogy komfortosabb legyen az életünk.

Egy dolgot nem fog a szlovák polgártársunk megcsinálni helyettünk, nekünk, éspedig a magyar életterünk megvédését, bővítését.

Rögtön hozzá kell tennem azt a szomorú tényt, hogy a világnézetben, értékrendben még a hozzám legközelebb álló jelöltek sem vették bele a programjukba a magyar nyelvünk, mint a településünk, a régiónk kulturálisan domináns nyelvének a kiterjesztését. Nem olvastam sehol (ha vannak ilyenek, kérem, jelezzék majd kommentjeikben), hogy a független vagy a Szövetség magyar jelöltjének szerepelnének a programjában például az ilyen programpontok:

  • A magyar nyelv, mint a településen használatos hivatalos nyelv használatának hatékonyabb átültetése a gyakorlatba, magyarul több magyar szót az önkormányzat részéről a magyar lakosság irányába;
  • A több mint ezeréves szülőföldünk helytörténetének, kultúrájának kreatív bemutatása a település fiatal generációjának, akik semmilyen információval nem rendelkeznek a település magyar múltjáról, magyar katonáiról, neves személyiségeiről, a régi magyar életformáról;
  • A magyar kultúra támogatása, a helyi Csemadok- és más magyar szervezetekkel való együttműködés, az életterünk kiterjesztése céljából;
  • Az őslakos magyar közösség százalékarányának a megőrzése a településen, nem engedhetjük, hogy egy több száz éves múlttal rendelkező magyar falu a mi időnkben veszítse el magyar jellegét.

Nem olvastam ilyeneket, de feltételezem, hogy a magyar jelöltjeink nagy részének a szívében és a lelkében ott vannak ezek a gondolatok, és ha bekerülnek a helyi vagy a megyei önkormányzatba, akkor józan paraszti ésszel gondolkodva fogékonyak lesznek a fenti célok megvalósítására.

Október 30-án tudni fogjuk, hogy hányadán állunk. Megőriztük-e a bástyáinkat, gyarapítottuk-e a sorainkat.

Bármilyen eredmény is szülessen, egy dologban biztos lehet mindenki, magyar sorsunk alakítása továbbra is a mi kezünkben lesz.

Ha sokan leszünk, akkor sok képviselővel lehet majd rendezni a sorainkat, újragombolni a kabátot és közösen kidolgozni a felvidéki magyarok nemzetstratégiáját, hogy ne csak kapkodjunk, improvizáljunk, klikkesedjünk, mint tettük ezt oly sokszor az újkori történelmünk során, 1989 óta.

Sok sikert hát magyarok! Szívvel, lélekkel kampányoljon mindenki még a hátralévő időben, hogy jó szívvel és lelkesen szavazhasson magyar a magyarra a Felvidéken.

Aztán ha mindezen túl vagyunk, akkor következnie kell egy közös lélekemelő munkának, mert nincs más választásunk.

Mindenki menjen el magyar embert választani!

Lélegezz és „lélekezz” Felvidék!

(Papp Sándor/Felvidék.ma)