A felvidéki magyarság politikai képviselete 1994-től 2021-ig adományozta a Pro Probitate – A Helytállásért díjat legjobbjainknak. Jelképes, hogy az első kitüntetett Esterházy János volt, az utolsó pedig a ma elhunyt Duray Miklós (aki valójában a 2020-as díjat vette át 2021-ben, a járványügyi korlátozások akkor sok rendezvény programját átírták).
Úgy gondolom, hogy esetükben a felvidéki magyar közélet két legmarkánsabb férfiújáról beszélünk. Szülőföldünk meghurcoltatása mind az ő sorsuk is volt. Esterházy 1957-ig tette ezt, abban az időben távozott Isten országába, amikor Losoncon a 12 éves Duray már gyermekként megtapasztalta a második világháború után következett meghurcoltatások és üldöztetések súlyát.
Élhettek volna könnyebben és megbecsülésben másutt is, de mindketten természetesnek tartották, hogy a szülőföld sorsa az övék is, ahogy a terheinek hordozása is.
Államférfiúi szinten is szólhatnánk róluk, de 1920 óta mégsem ez a megfelelő kifejezés. Tágítanunk kell a kört, nemzeti nagyjainkról van szó.
Duray Miklós ezt valójában államhatároktól függetlenül tette, nemzetben gondolkodva. Hazája a szülőföld, a világ legcsodálatosabb helyének tartott Kárpát-medence, ahová magyarnak született, és így természetes volt számára, hogy annak megmaradásáért, gyarapodásáért éljen, küzdjön és haljon…
Amikor 10 évvel a rendszerváltozás előtt látta, hogy iskoláink léte veszélybe került, a Csehszlovákiai Kisebbségi Jogvédő Bizottság szószólójaként cselekszik értük. A rendszerváltozás után az ő nevéhez –
mint az Együttélés Politikai Mozgalom elnökéhez – fűződik a szlovákiai magyar pártok egységének sürgetése, a nemzetpolitikában a státustörvény kezdeményezőjeként ő vette át az első számú magyarigazolványt, nagy érdeme van a magyar–magyar párbeszéd intézményesítésében, azaz a Magyar Állandó Értekezlet működésében, ahogy a ma is tevékeny Szövetség a Közös Célokért társulás létrehozásában is. Szándékosan használom a jelen időt, mert érdemei elévülhetetlenek.
Az igazságot már a kommunizmus idején kimondta, emiatt kétszer börtönbe zárták. És kimondta azt az ún. rendszerváltozás után is, sokszor ugyancsak nem következmények nélkül, hiszen volt példa rá, hogy saját – akkor éppen kormányzó(!) – pártjából szembesült támadással, ahogy történt az 2002-ben, miután beszédet mondott Budapesten a polgári politikai erők Kossuth téri választási nagygyűlésén.
2009-ben megszakadt az a politikai egység, amelyért hosszú éveken át küzdött. De Duray Miklósnak a történelem mégis tulajdonképpen még éltében igazságot szolgáltatott. Amikor 2021-ben újra pártegyesítésre került sor a felvidéki magyar politikai életben, a Magyar Közösség Pártja utolsó közgyűlésén az 1998-as pártegyesítésnél is oroszlánrészt vállalt Duray Miklóst kérték fel, hogy tartson útravaló beszédet.
Mindemellett hű krónikása is történelmünknek, a Kutyaszorító, a Kettős elnyomásban, a Ne fél, csak higgy, a Riadó, Vágják alattunk a fát, a Hazától a Nemzetig könyvek – további tucatnyi kötettel együtt – itt maradnak az utókornak, amely a hősök nevét megőrzi követendő példaként, de a haladást elgáncsolókét legfeljebb csak elrettentő szégyenfoltként.
Nem rejtőzködött, a telefonszámát még a honlapján is közzétette. Mondhatnánk, filmbe illő történet az övé, ami meg is valósult, hiszen életútjáról Koltay Gábor már több mint egy évtizede A szabadság ára címmel filmet forgatott.
Nemcsak magyar, hanem egyetemes mércével nézve is megsüvegelendő az életútja. Az édes anyanyelve magyar volt, ugyanakkor tisztelettel adózott a más nyelven beszélők irányába is, a cselekedet volt nála a mérce. Így nem csoda, ha Szent István királyunk mellett Robert Schuman is példaértékű volt számára, előbbi mint államalapítónk, utóbbi mint az egyesült Európa szellemi atyja – ahogy ezt például 1999-ben az Ifi ifjúsági hetilap számára adott, A természet hódolója címmel megjelent interjúban e sorok írójának is elmondta.
„… emberi és politikusi magatartása példaértékű. Pártpolitikusként, pártelnökként és parlamenti képviselőként egyaránt a gyakorlati, építkező politikát vállalta. A magyar nemzet kisebbségi sorssal sújtott részének teljes társadalmi kibontakozása megteremtésére vállalt kötelezettséget. Ugyanakkor elvi kérdésekben soha nem kötött értékcsökkentő kompromisszumokat. A politikában és a politizálás részleteiben nem a politikai érvényesülést segítő árucikket látta, hanem a vörös fonálhoz igazodott: népe iránti szeretete és mély keresztény erkölcsisége, igazságérzete szerint. Börtönlakóként mások lelki támasza tudott lenni.”
És most nem Duray Miklósról, hanem Duray Miklóstól idéztünk, aki 30 évvel ezelőtt így elevenítette fel Esterházy János érdemeit. (Esterházy János emléktáblájának avatása, Budapest, Szép utca, 1992. október 4.)
Ugyanezen sorokat mi is elmondhatjuk róla! Ő is példa nekünk, ahogy számára Esterházy János.
Kedves Miklós, mindent köszönünk!
Oriskó Norbert/Felvidék.ma
