Ma három éve dörrent a puska
A pozsonyi öreg piacon
S a vérpiros vér
Forró magyar vér
Csendesen csorgott a fehér havon.
(Ölvedi László 1919 február 12-ike című verse 1922-ből)
Már hagyománnyá vált, hogy évente február 12-én pozsonyi magyarok egy csoportja összegyűlik a pozsonyi csalogányvölgyi temetőben, hogy megemlékezzen a Pozsonyban 1919 februárjában lezajlott sortűz ártatlan áldozatairól. Idén is Brogyányi Mihály helytörténész köszöntötte a résztvevőket és ismertette a sajnálatos esemény körülményeit, illetve az azt megelőző történelmi tényeket.
Megjegyezte, hogy részleteket a nagyapjától hallott ezekről a máig sok tekintetben nem tisztázott történésekről.
Az egykori Vásártér, ma Szlovák Nemzeti Felkelés téren 1919. február 12-én történt eseményeket sokáig elhallgatták, lényegében mai helytörténészeknek köszönhető, hogy ma már sok részletében ismertek az akkor történtek és mernek is róla írni, beszélni.
Nagyon röviden úgy foglalhatjuk össze, hogy a város központjában 1919 február 12-én összegyűlt egy többezer tüntető tömeg, németek és magyarok, hiszen akkor ők voltak a többségi lakosok, hogy tüntessenek a város cseh légionáriusok általi megszállása ellen.
A légionáriusok azonban több oldalról is támadást indítottak a fegyvertelen jószándékú tüntetők ellen, amelynek során heten rögtön a téren vesztették életüket, a nyolcadik személy később hunyt el, a kilencedik, a legfiatalabb személy ugyancsak később lett áldozat, huszonhárman súlyosan megsebesültek, többen pedig könnyebben megsérültek.
A lakosság számára elképzelhetetlen volt, hogy Pozsonyt Szlovákia fővárosává nyilvánítsák, hogy az egykori koronázóváros csehszlovák kézre került, miután a Felvidék déli részét, benne Pozsonyt is 1919 január 1-jén a Csehszlovák Légió megszállta, a csehszlovák kormány Felvidék teljhatalmú urainak tudta magát.
A várost elárasztották a cseh légionáriusok, számos magyarellenes intézkedésre került sor, például az Erzsébet Egyetem bezárására. A tüntetésnek azonban nem nemzetiségi okai voltak, a pozsonyi német és magyar szociáldemokratapárt szervezte szociális követeléseik kinyilvánítására.
A tömeg ugyan nem tagadta meg önmagát, azt skandálta: Éljen Magyarország! – erre sortűz volt a válasz.
A város olasz katonai parancsnoka Riccardo Barreca, aki engedélyezte az összejövetel megtartását maga sem gondolta, hogy a cseh légionáriusok ilyen minősíthetetlenül cselekednek. Neki is kijutott a kegyetlenkedésből, mert amikor a helyszínre érkezett, egy közkatona puskatussal leütötte. Később persze ezt is elferdítve hozták nyilvánosságra.
A sortűz áldozatai Luntzer Gusztáv, Albrecht Károly, Kubesch Vilmos, Kováts György, Heringes Ferenc, Soós Ferencné, Záborszky Gyula, Skoda János, Hubert Károly, a legidősebb 37, a legfiatalabb 14 éves volt. Anélkül, hogy csorbítanánk a nyolc áldozat tragikumán, talán elismerhető, hogy a kilencedik, a legfiatalabb 14 éves fiú, Hubert Károly halála volt a legértelmetlenebb és leginkább elfogadhatatlan.
Ő a temetés napján barátjával nevetgélve, beszélgetve került szembe a légionáriusokkal. Előlük menekülve kibomlott cipőfűzője és azt akarva megkötni, lehajlott. Egy légionárius a lehajlást úgy értelmezte, hogy a fenekét mutatja felé, és ezért gondolkodás nélkül fejbe lőtte. A szerencsétleneket a Petőfi-csarnokban, a mai Pozsonyi Bábszínházban ravatalozták fel, a gyászolók hosszú sorokban innen indultak a virágvölgyi temetőbe, ahol végső nyugalomra helyezték őket, majd annak felszámolása után hozták át földi maradványaikat a csalogányvölgyi temetőbe.
A vasárnapi megemlékezésen koszorúk és mécsesek kerültek a sírhelyre.
Az összejövetelt Brogyányi Mihály azzal zárta, hogy ez az alkalom is igazolja, hogy nem felejtünk, és ami különösen fontos, hogy Pozsonyban voltunk, vagyunk és leszünk.
Ezért fontos minden történelmi eseményről és a hőseinkről való megemlékezés, nem feledjük múltunkat és hangsúlyozzuk, hogy itthon vagyunk szülőföldünkön. A megemlékezés a Himnusz eléneklésével ért véget.
(Benyák Mária/Felvidék.ma)
