Öt éve, hogy Pogány Erzsébet visszaadta lelkét a Teremtőnek…
… és emlékezünk.
„A halandóság azonban nem megszűnés, csupán átalakulás – ami igaz materiálisan is és spirituálisan is. Az általunk addig létrehozott értékek lassú közösségi beépülésének, a lelki létnek a korszaka kezdődik itt. Ezt segíti az emlékezés és az emlékeztetés is” – ezeket a gondolatokat Duray Miklós mondta 10 évvel ezelőtt, Galán Gézára emlékezve.
Az emlékezés nem csak tisztelet egy-egy kiváló társunk iránt, hanem közösségünket erősítő cselekedet is, miközben valóban érezzük, hogy igen, a szeretett személy itt van velünk.
Játsszunk el a gondolattal, mik lennének azok a közösségünket érintő történések a Felvidékünkön, amelyek örömmel töltenék el, és melyek nem.
Nyilván nem véletlen az idézet éppen Duray Miklóstól, hiszen ez az első olyan életjubileum, hogy már rá is, mint földi útját befejező kiválóságunkra emlékezünk. Tettük ezt néhány hete Magyarország Országházában is.
Duray Miklós évtizedeken át küzdött a felvidéki magyarság szülőföldjén való boldogulásáért, és őt Pogány Erzsébet közeli munkatársként segítette ezen az úton.
Ha Pogány Erzsébet köztünk élő szelleme szeretett szülővárosára, Somorjára tekint, minden bizonnyal elégedetten látja, hogy az méltó megemlékezések színhelye azóta is. Ennek egyik ragyogó példája, hogy alig két évvel ezelőtt felavatták ott a Somorjáról Kitelepített Magyarok Emlékművét.
A Szövetség a Közös Célokért korábbi igazgatójaként azt is láthatja, hogy az a társulás, amelyet ő még 23 tagszervezettel rendelkező intézményként hagyott ránk örökül, azóta újabb öt taggal bővült.
Örülhet annak, ha az általa tisztelt és szeretett személyek elismerésben részesülnek. Valószínűleg illedelmesen megköszönné a neki már In Memoriam odaítélt díjakat, de rögtön felsorolná tucatnyi olyan személy nevét, akik azt ugyancsak megérdemelnék.
És reméljük, hogy az is jó hír a számára, hogy a Felvidék.ma hírportál ma is olyan, amilyenné ő formálta. Nem homokra alapozva, hanem kősziklára.
Ugyanakkor nem örülhet, ha azt látja, hogy közéletünk szereplői közül vannak olyanok, akiket ma az egyéni, és nem a közösségi érdek vezet.
Királyfiakarcsán 2017 augusztusában avatták fel a Magyarok Nagyasszonya szobrát, amelynek megvalósulásában Pogány Erzsébetnek elévülhetetlen érdemei vannak. Talán az a legméltóbb, ha most az ő akkori szavaival emlékezünk:
„Nagyon szeretem a szülőföldemet, éppen ezért rémít meg, ha látom, hogy velünk sok olyan gazemberséget meg lehet tenni észrevétlenül, amire az Ipolytól keletebbre sokkal vehemensebben reagálnának a magyarok. A tömbben élő csallóköziek védekezési reflexei kevésbé működnek. Szükség van hát a Magyarok Nagyasszonya oltalmára. A királyfiakarcsai szobor szinte tündököl a falu közepén a kultúrház előtt, ahol egykor Riegerék háza állott. Jó szívvel biztatok mindenkit, hogy keresse fel a helyet, nézze meg a szobrot.”
Bizonyára örül annak, hogy e szobor „testvére” tavalytól már Királyhelmecen is áll. Főleg olyan korban, amikor a keresztény erkölcsök védelme is – sajnos – időszerű.
Ez csak néhány kiragadott példa egy rendkívül gazdag életútból.
Mindenki megtalálhatja a módját arra, hogyan emlékezzen Rá, legyen szó családtagról, ismerősről, munkatársról, barátról, családtagról, tisztelőről.
Emlékezhetünk Petőfi verssoraival is. A költő elhunyt barátjára – Vajda Péterre – annak idején olyan sorokkal emlékezett, amelyeket Pogány Erzsébettel összefüggésben is elmondhatunk:
„Emlékezést, emlékezést neki!
S ha sírhalmához mentek: ejtsetek
Reá egy könnyet, mert megérdemel
Egy könnyet az, ki annyit szárított föl
Meleg lelkének hő sugárival!”
(Oriskó Norbert)
