Pár évvel ezelőtt két különös per keltette fel az érdeklődést: Csatáry László és Képíró Sándor ügye, akiket súlyos, el nem évülő háborús bűnökkel vádoltak évtizedekkel az események után. Az ítéletet mindkét esetben az élet mondta ki, mert az egymástól független sorsú és peranyagú idős vádlott egyike sem érte meg a bírósági eljárás lezárását 2011-ben, illetve 2013-ban. Mi történt 1944-ben Kassán. illetve 1942-ben Újvidéken? Miként zajlottak 1945-től kezdve a háborús bűnökben, vagy politikai okból annak minősített ügyekben az eljárások? Volt-e felülvizsgálat a rendszerváltoztatás után?
Ezekről a kérdésekről beszélgettek a két konkrét üggyel összefüggésben Szakály Sándor, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatójának moderálásával Verbovszky Sándor egykori rendőrnyomozó, a Kassa árnyékában – a Csatáry-ügy a dokumentumok tükrében könyv szerzője és Zinner Tibor történész, a politikai bíráskodás intézményeinek, valamint társadalmi hatásainak legalaposabb kutatója.
A témának az ad aktualitást, hogy 80 éve, Magyarország német megszállását követő hetekben, 1944. áprilisában kezdődött meg Kassán keresztül a magyarországi zsidóság deportálása, amely érintette a Kassa környéki zsidók jelentős részét is.
Az itt elkövetett bűncselekmények képezték a vád alapját Csatáry László ellen, aki 1944 október végéig segédfogalmazó volt a kassai rendőrkapitányság állományában, míg. Képíró Sándor ellen az 1942-es újvidéki razziában való részvétele miatt.
A két perben közös vonás, hogy mindketten szerepelnek Efraim Zuroff, a Simon Wiesenthal Center jeruzsálemi vezetőjének listáján, aki 2002-ben hirdette meg az Utolsó esély programot a náci háborús bűnösök felkutatására.
Az időrendben korábbi cselekmény vádlottja volt Képíró Sándor csendőrtiszt, aki önéletrajzában maga sem tagadta, hogy 1942. január 21. és 23. között részt vett a később hideg napok néven emlegetett újvidéki razziában. (Az 1941-ben visszafoglalt délvidéki magyar területeken ugyanis több partizántámadás érte a magyar katonai és csendőregységeket. Válaszul a hadvezetés razziát rendelt el, amely önkényeskedésekbe és kivégzésekbe torkolt. Szerk.)
Képíró szerepe az eseményekben máig tisztázatlan. Vizsgálat már 1943-ban Horthy utasítására indult az ügyben, és a magyar hadbíróság számos katona- és csendőrtisztet ítélt el, köztük Képírót tíz évre. Szakály Sándor azt is megemlítette, hogy 1944-ben a németek követelték Sztójay Döme miniszterelnöktől az elítéltek felmentését. Sztójay először visszautasította a német követelést, végül a katonatiszteket felmentették, és a csendőröket tették meg bűnbaknak.
Képírót áthelyezték Miskolcra, ahonnan az előrenyomuló Vörös Hadsereg elől nyugatra, a szövetségesek által megszállt területre menekült, s így elkerülve a szovjet fogságba esést, végül Buenos Airesbe jutott, ahol gyári munkásként dolgozott. 1996-ban jött haza, és Budapesten telepedett le 84 éves korában. Itt élt, amikor Efraim Zuroff, értesülve Képíró hollétéről, Budapestre érkezett 2007-ben.
Feljelentése nyomán indult el a vizsgálat, de csak 2011 májusában kezdődött meg pere a Fővárosi Bíróságon, nagy médiaérdeklődés mellett. Képíró – akinek védője Zétényi Zsolt volt – kórházból, tolókocsin, infúzióra kötve érkezett. A bíróság július 18-án nem jogerősen felmentette őt megfelelő bizonyítékok hiányában.
Zinner Tibor rámutatott, hogy Képíró ügyében 2011-ben azért születhetett a Fővárosi Bíróságon felmentő ítélet, mert 1944-ből alig maradt irat, a 48-as népbírósági per tanúvallomásainak esetében pedig felmerült, hogy azok kényszer alatt születtek.
Az Efraim Zuroff által hozott dokumentumok túl kanyargós utat tettek meg, mert Amerikában melegítették fel az újvidéki ügyet, onnan került Belgrádba az anyag, majd Jeruzsálembe, végül Budapestre.
A felmentés hírére több külföldi közéleti szereplő nemtetszésének adott hangot, de az újabb tárgyalás elmaradt Képíró Sándor 99 éves korában bekövetkezett halála miatt.
Az utolsó esély lista élén szerepelt Csatáry László, a másik nagy vihart keltett per vádlottja. Csatáry László 1942 őszétől 1944. október végéig két évet szolgált segédfogalmazóként Kassán a rendőrkapitányság állományában. Mivel a rendőrségen ő beszélte anyanyelvi szinten a német nyelvet, Horváth György, Kassa akkori rendőrfőkapitány-helyettese tolmácsolással és összekötő tiszti feladattal bízta meg a magyar rendőrség és a német egység vezetője között.
Ezért Csatáry neve a háború után a Horváth György volt kassai rendőrfőkapitány-helyettes ellen indított magyarországi népbírósági vizsgálatban is felmerült, Szlovákiában pedig a „kollaboráció és fasiszta megszállás” bűncselekmény elkövetése miatt indított perben, amely Horváth halálos ítéletével zárult.
Ennek az 1941 júliusától 1945. január 18-ig terjedő kassai időszaknak a vizsgálata, azaz a hajdani nyomozás felületessége és hiányosságai keltették fel Verbovszky Sándor, az Országos Rendőr-főkapitányság bűnügyi nyomozójának szakmai érdeklődését az ügy kényszerű főszereplőjévé tett „zsaru-kolléga”: dr. Csatáry László iránt.
Ezekről a hibákról adott, fotókkal és filmhíradó részletekkel illusztrált összefoglalásához a VERITAS-esten Szakály Sándor és Zinner Tibor is hozzátették a tanulságokat saját történészi, közéleti tapasztalataikból a tanúk bizonytalan emlékezetéről, amit befolyásolnak a sajtóban, a közvéleményben formálódó kép az eseményről, a főszereplőről addig kialakult előítéletek, azokat alátámasztó nézetek. Azonban ritka az olyan hiba, mint amilyenre Verbovszky könyve hívja fel a figyelmet:
a népbírósági perek idején Csatáry már emigrációban volt, és távollétében nem azonosították személyét, bár különböző súlyos, a kassai zsidóság elleni bűncselekményekkel vádolták.
Csupán egy név létezett, amit bedobtak és ettől kezdve az lett a bűnös. Olyan cselekménnyel is vádolták, ami korábban, 1941-ben történt, amikor ő még nem lakott és nem szolgált Kassán, és olyan bűnnel, amelynek idején már nem volt a városban.
Az erről szóló hivatalos irat mentette meg – hosszú időre. Ugyanis Csatáry 1948-ban müncheni emigrációban tudta meg, hogy elfogatási parancsot adtak ki ellene Kassán. Azonnal felkereste az altöttingi amerikai katonai hatóságot, és bemutatta az őt Kassáról Budapestre helyező parancsot, amelynek határideje hetekkel a vádban szereplő eset előtti volt, és Csatáry szerencséjére a személyleírás adatai: magasság, hajszín, egyéb jellemzők láthatóan különböztek az elfogató parancsban leírt személyétől, így az amerikai hatóság épületéből szabadon távozhatott. Kanadában telepedett le, onnan tért haza magyar útlevéllel, magyar állampolgárként, miután vádemelés nélkül befejeződött 1996-ban a Kanadai Szövetségi Bíróságnál a Kanadai Királyi Lovasrendőrség által végzett, előzőleg Magyarországra, Szlovákiára, Szlovéniára és Izraelre kiterjedő nemzetközi nyomozás.
Ez egy tökéletes eljárás volt, mely lényegre tapintóan elemezte Verbovszky szerint Csatáry ügyét.
Minthogy Kanadában a nemzetközi nyomozás befejezése után 1996-ban nem indult Csatáryval szemben eljárás, hazatért, Budapesten telepedett le. 15 nyugodt év következett, majd Efraim Zuroff feljelentése alapján megkezdődött ellene a vizsgálat és a Budai Központi Kerületi Bíróság elrendelte a 97 éves Csatáry László házi őrizetét is, mert a Simon Wiesenthal Központ éves jelentésében a tíz legkeresettebb náci háborús bűnös között szerepelt. 2013 júniusában beidézték a Budai Központi Kerületi Bíróságra tanúként történő meghallgatásra, ahol rossz egészségi állapota miatt nem tudott megjelenni, azonban az ügyben írásbeli tanúnyilatkozatot tett.
2011 őszén indult ellene a nyomozás, 2013 júniusában fejeződött be, és az ügyet vádemelési javaslattal megküldték a Fővárosi Törvényszéknek. A médiában két év alatt megjelent, és nagy nemzetközi figyelmet kapott vádakból egy vádpont maradt meg, a kegyetlenkedéssel elkövetett háborús bűncselekmény. Azon alapult, hogy Csatáry László 1944. június 2-án az Auschwitzba induló transzport zárt vagonjain megtiltotta az ablakok kivágását.
A kassai kerületi bíróság 2013 márciusában a korábbi népbírósági halálos ítéletet életfogytiglan tartó szabadságvesztésre változtatta. Csatáry ezen döntés elleni panaszát a szlovák legfelsőbb bíróság elutasította, azzal indokolva, hogy késve adta le.
Csatáry László 2013. augusztus 10-én tüdőgyulladásban elhunyt. A bíróság a vádlott halála miatt az eljárást megszüntette.
A két híres per felidézésének során az est három résztvevője többször is kitért a politikai bíráskodás intézményeinek működésére. A háborús és népellenes bűnöket elkövetők bíróság elé állításáról már 1944 decemberében döntött az Ideiglenes Nemzeti Kormány.
Ennek értelmében a Budapesti Népbíróság 1945 január végén megalakult, és ezt követte az országban további 24. A népbírókat öt politikai párt delegálhatta, jogi végzettséggel nem kellett rendelkezniük. A budapesti elnöke Major Ákos volt, majd ő lett a jogi végzettséget kívánó fellebbezési fórum: a Népbíróságok Országos Tanácsának elnöke. (Major Ákos a Horthy-korszakban hadbíró volt, ugyanabban az időben öccse: Major Tamás a Nemzeti Színház színészeként illegális kommunista. Szerk). Az elsőfokú népbíróságon még nem mindig született elmarasztaló ítélet, másodfokon még enyhíthettek (volna) az ítéleten, harmadfokon már csak a köztársasági elnöki kegyelem volt. 1947-48-ig erre még lehetett remény, azután már nem. Mindig az volt a döntő, ki mit vallott az AVO vagy elődje előtt, mert onnan már az a vallomás ment tovább.
1957-től 1988-ig a politikainak ítélt bűnügyekben az élet-halál feletti döntést egy titokban tevékenykedő, nagy hatalommal bíró grémium:a Koordinációs Bizottság hozta meg. Tagjai: az MSZMP KB egyik titkára és egyik osztályvezetője, a belügyminiszter, az igazságügyi miniszter, a legfőbb ügyész és a legfelső bíróság elnöke. Üléseikről csak 1965-től található iratanyag – jegyezte meg Zinner Tibor –, hozzátéve, hogy valójában egy személyben a legfőbb ügyész: Szénási Géza, majd Szíjártó Károly döntött.
Hogy a súlyos háborús, népellenesnek minősített ügyek elítéltjeinek milyen esélyük volt nem megalapozott, téves, vagy szándékosan igaztalan vád alanyaként, arra a választ a mindenkori politika által meghatározott jogszolgáltatás adja. S ha ez nem nyugtatja meg a szubjektív igazságérzetet, vagy a szaktudás talál hiányosságokat, akkor tovább folyik a kutatás, amelyre az idő múlása tesz pontot: az elévülés vagy az érintettek halála.
Szakály Sándor moderátorként azzal zárta az estet, hogy a történetírásnak mindig a tényekre kellene támaszkodnia, nem bírósági ítéletekre és szájhagyományra.
Az író munkája is más, és a történészé is. A történésznek a valóságot kell kutatnia, még akkor is, ha olykor fáj az igazság.
(Cservenka Judit/Felvidék.ma)
