Amikor augusztus utolsó napján a postaládámban megtaláltam a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsába való választások megtartásáról szóló hivatalos értesítést, valamint a választásokon induló pártok és azok jelöltjeinek jegyzékét, azonnal a 18-as számú listát, azaz a magyar listát kezdtem el tanulmányozni. Egy kis odafigyeléssel már e listából is több tanulság levonható.
Először is az ötlik az ember szemébe, hogy az Összefogás jelöltlistája nem 150, hanem csak 149 nevet tartalmaz. Ennek ugyebár ismerjük az okát: az egyik jelöltünk „menet közben” visszalépett, amikor kiderült, hogy neve egy másik párt jelöltlistáján is szerepel, sőt azt állította, hogy őt megkérdezése és tudta nélkül vették fel az Összefogás listájára. Az így kiesett képviselőjelölt pótlása már lehetetlen volt, azért tartalmaz e lista mindössze 149 nevet.
Aztán van ennek a listának egy további érdekessége, nevezetesen a személynevek írásmódja.
A lista felső harmadában – hozzávetőlegesen az 50. számú jelöltig – csak elvétve találunk szlovák személynevű jelölteket, mint például Peter, Jozef, Helena, Ján, de ettől lefelé már sűrűn váltakoznak a magyar és a szlovák nevek. A listát böngészve üde színfoltot jelentenek annak legalján szereplő jelöltjeink szépen hangzó magyar nevei: Béla, István, György, még egyszer Béla, majd György. Bevallom, nekem mindjárt ezek lettek a kedvenceim, és a választásoknál ezt nyomatékosítani is fogom.
Ugyebár mindenkinek magánügye, magyar vagy szlovák változatban használja-e a nevét, de én nem vagyok képes magyar listán Pavol, Peter, Ján, Jozef, Ladislav, Tomáš, Viliam, Uršula, Gabriel, Eugen, Eva, Alžbeta stb. nevű jelöltekre szavazni.
Ezekhez valahogy nem tudok őszinte bizalommal lenni, de ez valószínűleg fordítva is így van: ők sem én irántam. Ugyanez vonatkozik a nem ovátlanított női nevek viselőire is.
Első ránézésre is mindjárt feltűnik, hogy olyan ez a lista, mint maga a felvidéki magyarság. Mi pedig vajon mit mondhatunk el magunkról? Egy biztos: tétovák, bátortalanok és sok esetben visszahőkölők vagyunk. Ilyenné tett bennünket a száz éve tartó leszorítottságunk, megalázottságunk és kisebbségi nyomorúságunk. Az asszimiláció áldozataivá vált százezreink ma már bősz szlovákok, akik nem szívesen emlékeznek magyar gyökereikre, pedig elődeik nevei még magyarul virítanak a temetők fejfáin vagy sírkövein. Nos, ezt a folyamatot kell, kellene megállítania – vagy legalább fékeznie – a listán szereplő politikusainknak a szlovák törvényhozásban. Ez embert próbáló feladat, sőt kötelesség, de meg kell vívni a harcunkat, bármi áron, konok elszántsággal.
Nomen est omen, tehát nevünk a sorsunk, maghatározó jegyünk, sok esetben a végzetünk. Aki elhagyja magyar nevét, avagy nem veszi fel újfent a törvényesen engedélyezett magyar személynevét, az egyéb megalkuvásokra is kapható lesz, persze csak fokozatosan árulva el nemzetét és önmagát. Mert a megalkuvás mindig csak egy arasznyi, de ezek az „araszok” az önfeladás felé visznek valamennyiünket. E téren tehát nincs megalkuvás.
Az Összefogás választási listáján szereplő 149 képviselőjelöltünk egytől egyig a mi remélt győzedelmes magyar politikai és nemzeti küzdelmünk zászlóvivője.
Ott akarjuk látni őket a szlovák törvényhozásban, és ha úgy adódik, akár a kormányzó hatalomban is. Mi, választópolgárok megteszünk mindent sikerük érdekében, elvégre tudatában vagyunk: az ő győzelmük egyúttal valamennyi felvidéki magyar győzelmét is jelenti.
Ezennel felhívom a gondolkodó magyar nemzettestvérem figyelmét: a reánk leselkedő veszély fölöttébb nagy. Báránybőrt öltött farkasok ólálkodnak körülöttünk, és igyekeznek bomlasztani sorainkat. Egyetlen céljuk a zavarkeltés, és lehetőleg minél több szavazat elragadása a felvidéki magyarság egységes listájától. Ilyen nemzetrontók például a 7-es, valamint a 9-es lista álmagyarjai, akik szlovák megbízóikkal karöltve törnek a mi megrontásunkra és végső elpusztításunkra. No de ilyenek mindig voltak és lesznek is történelmünkben, nekünk azonban saját megmaradásunkkal kell törődnünk, és nem szabad hitelt adnunk az ő csábító szirénhangjaiknak. Ezek ugyanis nem egyebek, mint a mi halotti és temetési énekeink. Nekünk azonban győzedelmes, harci indulóra van most szükségünk, nem halotti énekekre. Minden csak rajtunk múlik.
Tehát, most, vagy soha?!
Popély Gyula
