Szepsiben mutatta be kötetét dr. Fehérné Tamás Judit, melyet a Mery Ratio és a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány adott ki 2020-ban. Az édesanyjáról, „A nemzet tanító nénijéről” szól, ahogy a míves, 249 oldalas munka alcíme hirdeti. Erénye a sok fénykép, kis híján 250.
Többek között a szepsi évekről is beszámolt, ahol 1945–47 között laktak, előtte Tornán. A gyógyszertáros László doktorékat említette, akik a szepsi főutcán laktak. A férfit az első transzporttal vitték el. Hozzá kegyes volt a sors – tudjuk meg a kötetből –, mert szállítás közben hunyt el. Az asszony rákos beteg volt, akit a szó szoros értelmében két bőrkabátos rángatott el.
Édesanyja mindig körülnézett, amikor meglátogatta zsidó barátait, nem látja-e valaki, mert azt is büntették, aki jóban volt a zsidókkal.
Arról, hogy mi történt ezekkel az emberekkel, akik Tornán és Szepsiben éltek, a kötetből több elszomorító részleteket is meg lehet tudni, de olyan csendőrtiszt is akadt, aki segített. Az emberi szolidaritás azért működött, sokan menekültek meg ennek köszönhetően.
Kevesen tudatosítják, hogy ez volt az első magyarirtás. Ezek az emberek hiányoztak 1945 után!
A háború végén meghúzták a határokat, Torna megszűnt járási székhely lenni, helyette Szepsi lett. Akkor Magyarország a köztisztviselőknek állást ajánlott fel, de nem akartak menni, mert idős szüleik itt éltek és nem kívánták itthagyni őket. Szepsibe költöztek, szomszédaik Bartókék lettek. Édesapja járási állatorvos lett, de egy idő után senki sem kereste. Kiderült, egy szlovákot helyzetek Szepsibe, akinek diplomája sem volt, de őt hirdették állatorvosként, így apja munka nélkül maradt. Mivel Brünnben végzett, kapcsolatai révén el tudta intézni, hogy Nagyrőcére helyezzék. 1948-tól ott járási állatorvosként dolgozhatott. Egy egykori helyi nagyasszonynál, Klotild néninél lakott albérletben.
Ilonka néni neki panaszolta, hogy késsel-villával fogják megenni, hiszen egy szót sem tud szlovákul. „Ne félj fiam, ragad ez, mint a rüh!” – volt a válasz. „De Klotild nénire miért nem ragadt?” „Ja fiam, a rüh sem ragad mindenkire!”
1955-ig ott éltek, amikor édesapja meghalt. Az előadó meggyőződése, hogy a sok negatív élmény, melyeket kényszerült megtapasztalni, okozták korai halálát, melyet közvetlenül a rák okozott. A Don-kanyar, melynek iszonyatáról soha nem volt hajlandó beszélni és a reszlovakizáció. Amikor aláírta, mondta feleségének, szeretné magát szembe köpni. Akkor úgy érezte, mindenki őt nézi. Ráadásul a kommunista pártba akarták beléptetni, mert máskülönben mehetne…
Halála után Uzapanyitra költöztek családi házukba. A szomszéd falu Nagybalog volt, ahol édesanyja leánykorában tanított. A helyiek kérték, tanítson ott, de mivel kuláknak minősítették, ez lehetetlen volt, miközben keresettel nem rendelkeztek. A gépkocsit adták el és annak árából éltek évekig. A kuláknak tojást, vajat, zsírt, szalonnát, húst, meg mindenfélét be kellett szolgáltatnia. Ezt viszont nekik meg kellett vásárolniuk, hiszen nem termelték meg. Végül belépett a termelőszövetkezetbe. Így megszabadult a földjeitől, s már nem minősült kuláknak.
Volt nagybalogi tanítványai közben mindent megtettek, hogy taníthasson. Így 1958-ban visszatérhetett a katedrára. Korábban 1939-ig oktatott, ráadásul egyházi iskolában.
Boldogan ment. A gyerekek nagyon szerették, s a szülők is. Azt vallotta, a pedagógus csak akkor ér el eredményt, ha együtt munkálkodik a szülővel, s ha a szülő elfogadja azt, amit a pedagógus mond.
1966-ban központosították az iskolákat, Nagybalogon az iskola egyik része megszűnt, ezért átment Bátkára. Ott a felső tagozaton tanított magyar nyelvet és irodalmat. Egy szekrényt jelöltek ki, mely a magyar irodalomé lett. Ha valaki szép fogalmazást írt, vagy szép mondatott, verset talált, sikeres rajzot készített, azt betették a szekrénybe, melynek volt egy kulcsőrzője. A 9. osztály befejezése után ez a diák az utódjának adta át.
Az egyik alkalommal, amikor ünnepélyes keretek között kinyitották a szekrényt, a dákok jóvoltából egy lemezről a magyar Himnusz szólalt meg. Akkor, amikor ez tilos volt! De ennek – valamilyen csoda folytán – nem lett semmilyen következménye!
1974-ben, amikor már nyugdíjba készült, megkapta a Kiváló Pedagógus-díjat, valamint Prágában a Comenius-díjat egyedüli magyarként. Ezután nyugdíjba vonult, de alkalomadtán helyettesített. Majd Rimaszombatban megalakította a Wass Albert Nyugdíjas Kört. Erre minden héten készült, mint az iskolába. A város történetéről és jeles embereiről emlékeztek meg összejöveteleiken.
A könyv egyik fejezete a régi karácsonyokra emlékezik. Az emlékmorzsák egy tanítónő pályafutására c. fejezet külön érdekessége a kötetnek, melyet 2001-be vetett papírra. Hogyan lett pedagógus, hogyan tanítottak a 30-as években. A valláserkölcsi nevelést a nebulók Az Arany ABC-ből tanulták. Ebben rímekbe szedve sajátíthatták el a helyes magatartást. A K-betűvel kapcsolatosan ezt tanulták: „Kövesd a szép igazságot,/ Kerüld a rút hazugságot./ Aki egyszer hazudni mer,/ Hitelt többé nem érdemel.”
Ilonka néni leányának az volt a legnagyobb gondja, hogy túl sok anyag állt a rendelkezésére, melyből válogathatott. A magnóra mondott szöveg 360 percnyi volt! A kettős állampolgárság körüli események bizonyultak a legnagyobb falatnak.
2011-ben a magyar kormány lehetővé tette a magyar állampolgárság gyorsított felvételét. Ilonka néni felvette, mert úgy gondolta, ő eredetileg magyar állampolgár volt és ettől akarata ellenére megfosztották. 2012 elején meg is kapta. A Magyarok Világszövetsége erről beszámolt a honlapján. Nem maradt más hátra, ezt hivatalosan is be kellett ezután jelenteni. Kis idő múlva megkezdődött a hercehurca, melyre mindannyian jól emlékezhetünk. Az alkotmány ugyan kimondja, hogy senkit sem lehet megfosztani állampolgárságától akarata ellenére, azonban ez a törvény ezzel szembe megy!
Irataikat le kellett volna adni, Rimaszombatban tüntetést tartottak, hogy nem adják Ilonka nénit. Közben kiderült, velük együtt heten vették fel a magyar állampolgárságot, s be is jelentették.
A feszültség Anikó húgának egészségét felőrölte. Kórházba került, de közben megszüntették az egészségbiztosítását. A magyar kormány vállalta, hogy ennek megtérítését vállalja. Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsa elnöke felajánlotta segítségét. Felvállalta a többiek képviseletét is. Mindhiába, mert az ügyet nem lehetett méltányosan lezárni. Szerteágazó erőfeszítésük sikertelennek bizonyult.
Ezt követte Ilonka néni századik születésnapja. Az ünnepséget a rimaszombati református gyülekezet rendezte meg. Azt beárnyékolta, hogy a húga egy nappal korábban megkapta második infarktusát. A harmadik után, augusztus 2-án elhunyt a hivatali packázások miatt. Ez a szerző életének legnehezebb időszaka volt. Féltette édesanyját, hogy élje túl ezt a csapást. De sikerült, mert annyi rendezvény következett ezután, hogy másra kellett összpontosítania.
A rimaszombati után egy héttel Nagybalogon tartottak nagyszabású ünnepséget.
Mivel a törvényhez nem fogadtak el kivitelezési rendeletet, mindenki úgy járt el, ahogy jónak látta. A gondokat az is fokozta, hogy a húgát eredetileg Tamás Ilona Anikóként írták be a születési anyakönyvi kivonatba, a szlovák iratokban pedig Helena Tamášováként szerepelt. A központi nyilvántartás azt közölte: Rimaszombat, Magyarország!
A sok intézkedésnek és aktatologatásnak egy képtelen fejlemény lett tehát az eredménye! „Na fiam, neked sikerült, ami senkinek – mondta kifelé menet Jutka Anikónak –, a rendőrség segítségével visszacsatoltad Rimaszombatot Magyarországhoz!” Tragikomédia!
A húga végül megkapta a tartózkodási engedélyt öt évre a saját lakására, mint idegen állampolgár.
Ezután került sor a kassai alkotmánybíróság előtti tüntetésre. Majd két jelentős kitüntetést is kapott, 2012. október 23-án a parlament előtt beszélt Orbán Viktor miniszterelnök jelenlétében a Kossuth téren. Gyöngyösi Istvánt idézte: „Nem nemes elme az, ki mindég változik,/ Akármilyen szélre is nádként ingadozik./ Ott tisztul az arany, hol az tűz lángozik,/ a rózsa is tövis között virágozik.” Ezt kell mindnyájunknak tenni, én is ezt teszem! Ennyit mondott, nagy sikere volt.
Százéves korától 104 éves koráig egymást érték a kitüntetések, hogy nem maradt ideje foglalkozni kisebbik lányának elvesztésével. Ez isteni kegyelem volt. Ez idő alatt több fény vetült rá, mint egész korábbi életében. Példaképpé nemesedett élete végén. Németek, francia újságírók jöttek. A Felvidék.ma portál naprakészen tudósított az eseményekről.
2013-ban végül alkotmánybíróság elé került az ügy, de egy év múlva döbbenetes eredményre jutott. A testület nem tudta eldönteni, hogy alkotmányellenes-e a törvény, vagy sem! S ez a nevetséges döntés mindmáig érvényes! Milyen jogász az, aki képtelen eldönteni, hogy egy törvény ellentmond-e az alkotmánynak, vagy sem!?
A szeretet éltette Tamás Ilonka nénit, hogy 103 éves korában szebb volt, mint hetvenévesen. Mert boldog volt – állapította meg a lánya.
Ismertetése végén még felhívta a figyelmet a kötetből egy fejezetre. A kicsi falu hatalmas szeretete c. fejezet arról szól, hogy a cákói iskolába látogatott el. A falu teljes lakossága cigány. A gyerekek egyike, amikor hallották, hogy két világháborút élt meg, megkérdezte: és harcolt is? Csüngtek minden szaván és faggatták.
A Mária Rádió felkérésére megfogalmazta, mint üzen a fiataloknak: „Tiszteljék a tudást, tiszteljék a szüleiket, tanítóikat, később elöljáróikat. Tűzzenek ki nehezen elérhető célokat, és küzdjenek meg azok eléréséért, mert ebben edződnek meg. Szerezzenek tudást, olvassanak, művelődjenek – itthon és külföldön. De ha külföldre mennek, jöjjenek haza, hozzák haza a tudást, gyarapítsák Magyarországot! Szeressék a hazájukat, a népüket, a magyar kultúrát. Őrizzék és becsüljék a múlt értékeit és ezt adják át utódjaiknak, továbbá és nem utolsósorban: legyenek hűek magyarságukhoz, a hazájukhoz, a vállalt feladataikhoz, családjukhoz.”
Majd beszámolt életének utolsó szakaszáról, amikor fokozatosan gyengült, végül békésen elszenderült. Batta György írta ezután: „Egyikünk sem tudja, milyenek a földi élet utolsó pillanatai, én mégis megkockáztatom: Ilonka nénit a túlvilágra érkezve átölelte az Isten.”
Ennek a tisztelgő kötetnek az ismertetője végén azonban idéznünk kell Stumpf András szavait: „Gratulálok, Szlovákia! Legyőztél egy nemzetbiztonságilag rendkívül veszélyes, százéves magyar tanárnőt. (…) Elment. Huhh, fellélegezhetsz. Gigászi küzdelem volt, de ilyen egy erős ország, na.”
Tegyünk róla, ne ez legyen a végső győzelem! Ilonka néni erre kötelez bennünket! Ez a kötet is erre buzdít mindnyájunkat!
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)