Martin Györggyel fiatal legény koromban, 1956 őszén, szeptemberben ismerkedtem meg. Én akkor a Pozsonyban székelő Szlovákiai Központi Népművészeti Alkotó Ház magyar nemzetiségi néptánc-szakelőadója voltam, Ő a budapesti Népművészeti Intézet fiatal tudósjelölt néptáncgyűjtője.
1956 őszén szeptember elejétől október közepéig 42 napot töltöttem Budapesten és ebből három hetet az Intézet vendégeként a néptánckoreográfusok levelezési oktatása zárótanfolyamának hallgatójaként. Ő oktató és hallgató is volt. Oktatta a néprajzi gyűjtések néptánanyagát, mert már akkor tízezer méter feletti néprajzi táncos film gondos kezelője, őrzője és tudományos jegyzetelője, rendszerezője volt, valamint jó ismerője az azóta már világot hódított Lábán táncjelleírásnak, a kinetográfiának. Akkor már mögötte volt a néprajzi egyetem is, és publikációként olyan jeles munka, mint a Bag táncai és táncélete (1955). Én profi néptáncosként és botcsinálta néptánc-koreográfusként sodródtam a fentebb jelzett posztomra. Igaz, én is már a hívatásos Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes /NÉPES/ után voltam(1953-55).
A jelzett három hét jelentős részét a bentlakásos tanfolyamon együtt töltöttük, sőt az előző hetekben bent az Intézetben Lányi Ágoston a Lábán táncjelirással, Ő pedig filmek segitségével Kárpát-medence jellegzetes hagyományos magyar néptáncaival ismertetett meg. A Budapesten élő László bátyámék, akiknél vendég voltam, alig láttak. A Népművészeti Intézet II. emeletén a szűk kis szobájában töltöttünk el kettesben, hármasban számomra csodálatos órákat. Akkor én voltam a Poór Anna vezette táncosztálynak: Kaposi Edit, Magyari Gizi, Szentpál Olga, Pesovár Ernő, Szigeti Károly, Gyapjas István, Kocsis György, Lami István, és a Muharay Elemér vezette néprajzi osztálynak: Borbély Jolán, Lányi Ágoston, Martin György és a többi, akikre már névszerint nem emlékszem felvidéki kis „Benjáminja”, akit úgy éreztek, hogy a rövid idő alatt minden szakmai alapismeretekkel el kell látniok.
Ennek a gondolatnak a jegyében velem még a háromhetes záróvizsga-tanfolyamot megelőzően Ő és Lányi Ágoston külön foglalkozott. Igaz, hogy szabadságomat töltöttem Budapesten, de rendszeresen bejártam az Intézetbe és ott a Lábán táncjelirással, a magyar tájegységek hagyományos táncaival, a tájegységek jellegzetességeivel, a néptánc gyűjtés módszerével, a filmezés technikájával ismerkedtem, valamint ráadásul Muharay Elemér bácsi vezetésével bejártam fél Magyarországot. Voltunk Szegeden, a Dunán túli Sárközben, Ózdon, Egerben – fesztiválokat, versenyeket, házi bemutatókat néztünk meg. Emlékszem Egerben a megyei táncfesztivál zsűrijébe is beültettek.
Utólag is köszönet a gondoskodásukért, sikerült annyira megszerettetni velem a népművészetet/néptáncot, hogy annak életem végéig rabja maradok.
A tanfolyamon, amely az ott tartózkodásom második felében valósult meg, aztán megismerhettem Gyurkát a néptáncosi oldaláról is. Kiváló táncos volt, s mint később megtudtam pesti legényként Molnár István tanitványaként, és táncosaként ismerte meg a néptáncot. E tanitóját, mesterét is, akárcsak Kodály Zoltánt élete végéig büszkén vállalta. Nagyon felnézett Pista bácsira. A véletlen úgy hozta, hogy a tanfolyam záróvizsgáján Náfrádi László négy legényre épitett Pásztortáncát Martin György, Novák Ferenc, Orsovszy István és én mutattuk be. Korban mindannyian fiatal huszonévesek voltunk.
Ez az ismeretség kezdete volt egy egész életre szóló barátságnak, és szakmai irányitásomnak. Nagyon jó volt azt a biztos támaszt magaménak tudnom. Szlovákiában, magyar vonalon akkor, ezen a területen sem társ, sem irodalom, sem intézmény, sem iskola, és sorolhatnám még sokáig a semeket, nem volt. Igaz, Ág Tibor és Béres József kollégákkal már megalakítottuk, és az állam már fel is oszlatta a hívatásos Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttest, a NÉPEST, a felvidéki hagyománykultúra megismerése érdekében már rajzoltuk Szlovákia magyar lakta területének néprajzi térképét, de tettük ezt annak idején irányítók nélkül, a két ország között szigorúan őrzött határ miatt magunkra hagyatva. Sajnos még ma sem rózsás a helyzet, mert az iskola és az intézmény terén még mindig hiányosan állunk.
A Budapesten tartózkodásom a forradalmat megelőző közvetlen időszakra esett. A frissen szerzett barátaim gondoskodtak arról, hogy esténként se unatkozzam. Elvittek előadásokra, Petőfi-köri vitaestekre, ott voltam a Rajk László újratemetésén, Vass Lajos és Kaposi Edit pedig elvitt a Magyar Állami Népi Együttes és a Honvéd Művészegyüttes énekkarainak október 6-án a Károlyi kertben tartott csodálatos hangversenyére, ahol bemutattak, illetve megismertettek Kodály Zoltánnal. Együttesek próbáira jártam, elvittek a Biharihoz, a Vasashoz, amit aztán Novák Feriéknél vagy Szigeti Károlyéknál reggelig tartó viták követtek.
Ezt az indittatást adta nekem a Martin Györggyel, és a népművészet hozzá hasonló megszállottjaival való akkori találkozásom. Mert ők már akkor megszállottjai voltak a magyar népi/nemzeti kultúrának. Mindannyiuk meg is maradt a pályán, hűen akkori elveikhez.
Hazatértem után aztán a magyar gyermek és felnőtt tánccsoport vezetők és koreográfusok iskoláztatásánál, a szakmai és a műsorfüzetek írásánál, szerkesztésénél, a néptáncgyűjtés fontosságának tudatosítatásánál, a gyűjtés tempójának fokozásánál, a néptánc és a folklórversenyek rendezésénél, s mint koreográfus az Ifjú „Szivek” Magyar Dal- és Táncegyüttes megszervezésénél és tánckara vezetésénél, – hogy csak a fontosabb területeket említsem – hasznosítottam a tanultakat.
Más vonalon is hasznositottam, – létrehoztam a kapcsolatot a Szlovák Tudományos Akadémia Népzenei Intézetével Štefan Tóth néptánckutatóval és Elschek Oszkár népzenekutatóval, valmint az általam is képviselt Intézettel. Štefan Tóthtal, akihez személyes barátság is fűzött, megismertettem a Lábán táncjelirás alapjait, s ezzel elinditottam a jelirás szlovákiai terjesztését/honosítását. Ő, a hívatásos balett táncosból lett néptánckoreográfus és pedagógus, tudományos néptánckutató, valamint a néptánckoreográfusokat is képző Szlovák Táncművészeti Főiskola megalapító-tanszékvezetője (1953-1963), akinek a Szlovák Állami Népművészeti Együttes megszervezésében (1949) is jelentős szerepe volt, akkorra már könyvben megjelentette a saját táncjelírás rendszerét (Tanečné písmo, Bratislava, 1952). Később őszintén sajnálta, hogy nem korábban ismerkedett meg a Lábán rendszerrel. Ezek után Pozsonyban a Főiskolán a két írásmódot egy ideig párhuzamosan taníttatta. Sajnos, korai tragikus halála véget vetett a táncírások párhuzamos terjesztésének is.
E kis kitérő után visszatérve az eredeti alapgondolathoz: Štefan Tóth és Martin György a később barátsággá vált kapcsolatuk jóvoltából szoros együttmunkálkodás jött létre a szlovák és a magyar tudományos akadémiák népzenei intézetei között, ehhez hozzájárult, hogy Martin a teljes tánckutatási feladatkörrel és filmarchívummal időközben átkerült a MTA Népzenei Intézetébe. Az intézetek a kapcsolat eredményeként cserekutatási programokat, tudományos tanácskozásokat szerveztek s ezek segitségével Martin megismerhette Kárpát-medence egy újabb nációjának, a szlováknak a hagyományos néptáncait. Erről Tinka egy összefoglaló tanulmányt éppen Štefan Tóth tollából közölt: A szlovák néptáncok alaptípusai (Tánctudományi Tanulmányok 1965-66, Budapest). Štefan korai tragikus halála (1963) nagyon kedvezőtlenül hatott a kapcsolatok további mélyülésére, megmaradására, intenzitására s azok a tervek, melyek a szlovák-magyar határ mindkét oldalának a párhuzamos felgyűjtését határozták volna meg, a feledés homályába sülyedtek
A népművelési vonalon Martinnak a kapcsolata a Szlovák Népművelési Intézet Cyril Zálešák vezette táncosztályán keresztül erősödött meg és főleg a magyar nemzetiségi néptáncszakember-képzésben, valamint a gyermek és a felnőtt táncegyütteseknek, a foklórcsoprtoknak az országos kulturális rendezvényeken: versenyeken, fesztiválokon kölcsönös szerepeltetésében, az együttesek és az alacsonyabb szintű intézmények kapcsolatainak létre hozásában, és az egymás országos fesztiváljainak, a fesztiválokhoz kapcsolódó nemzetközi szakmai tanácskozásoknak látogatásában csúcsosodott ki. Ez az első találkozásunk baráti inditatásának is az eredménye.
A kapcsolat soha nem szünt meg közöttünk. Jöttek, mentek a levelek, az üzenetek. Gondos szellemi atyaként mindig biztatott, szakmai tanácsokkal látott el, bevont a szlovákiai, az erdélyi gyűjtőutjaiba, sőt a szlovákiai magyarok között külön gyűjtőutakat, szakmai tanfolyamokat szerveztetett velem/velünk. Soha nem volt számára megoldhatatlan feladat, ha mi kértük a segitségét, s ezt mindenkor igyekeztem/igyekeztünk is viszonozni.
Az együtt végzett gyűjtéseink közül a jelentősebbek, az egész faluközösséget megmozgatók az alábbiak voltak: Pesovár Ernővel és Tóth Margittal Martoson, Borbély Jolánnal, Tóth Margittal és a Csemadok és a pozsonyi szlovák Népművelési Intézet magyar osztályának a magyar táncegyüttesek részére közösen rendezett szakmai tanfolyam hallgatóival Tardoskedden és Kéménden, /itt a tanfolyam hallgatói részére bizonyításként, hogy megtanulhatóak az erdélyi táncok a 12 éves fiával Éri Péterrel eltáncoltatta az erdélyi legényes és pontozó táncokat, Gombaszögön a Csemadok Dal- és táncünnepélye keretében, ahova felkészítettük : Hemerka Olga, Tóth Margit, Szőllős Sándor, Icsek Istvánné, Ág Tibor, Takács András, az Ung vidéki Szirénfalva, a Kassa vidéki Magyarbőd, a Sajó menti fennsíki Szilice, Szádvárborsa (Borzova), a Garam menti Kéménd és Nagytúr községek hagyományőrző néptánccsoportjait. Továbbá a zoboraljai Zsére község Pesovár Ernővel, Klaus Franzzal, Quittner Jánossal, Jókai Máriával, Naszvad és Komáromszentpéter Ritomericzky Piroskával, Quittner Jánossal, a Hont megyei Deménd gyerekhagyományait táncoló-játszó öregeket Bors Évával,Takács Andrással, a Maros menti Magyarpalatka és más községek Sztano Pállal, Takács Andrással, Quittner Jánossal, stb. A hetvenes években több alkalommal részt vett a Méry Józsefné Tóth Margit szervezte kéthetes/tíznapos Csemadok nyári néprajzi gyűjtőtáborban is, ahol a néptáncgyűjtés szakmai irányitója és filmezője Ő volt, pl. a Rimaszombati, és a Rozsnyói járásokban.
Amikor az SzlTA vendégeként jött Szlovákiába, akkor is minket, a Csemadokban dolgozókat, és a Csemadokot kérte segitőtársnak, például, škodámmal, így járta be Quittner Jánossal a híres zempléni, sárosi táncos hagyományaikat őrző szlovák községeket, Parchovanyt – Parnót, Pozdišovcét – Pozdicst, Finticét – Fintát, stb.
Szívesen jött hozzánk, szlovákiai magyarokhoz a fesztiváljainkra is. Sokszor ott volt Zselízen az országos népművészeti fesztiválon, ahol különösen a hagyományőrző együttesek műsora érdekelte, Gombaszögön az országos kulturális ünnepélyen, Východnán a szlovák országos, Strážnicén a cseh-morva-szlovák köztársasági folklórfesztiválokon. Ilyen alkalmakkor is gyakran én voltam a kísérője. Egyszer a hetvenes évek közepén-végén Východnára egyenesen az erdélyi Székből jött, – hozott egy szalmakalapot ajándékba, mert tudta, hogy ott leszek. Ott voltam, azóta is szent ereklyeként őrzöm, és minden fesztiválon viselem.
Visszaemlékezésem befejezéseként bátran merem hangosan is kimondani, hogy Martin György eredményes formálója, kiterebélyesedésének jelentős segítője volt a felvidéki magyar folklórmozgalom mellett a szlovák, a morva és a cseh néphagyománykultúra ápolásának is.
(Takács András/Felvidék.ma)
Takács András 2023. október 29-én vett részt Budapesten a Hagyományok Háza szervezésében a Martin György munkásságával kapcsolatos Kerekasztal-beszélgetésen.
