Korábbi cikkemben Takács-Nagy Gábor karnagy az orosz kultúrával kapcsolatos gondolatait osztotta meg. A beszélgetést így folytatta:
„Kérdezted, mit tudok az elmondottakból a rám bízott zenekarnak átadni. A karmesterség egy misztikus dolog: nem jut rá idő, hogy minden hangnál elmondjam, mit is szeretnék, de a szememmel, mozdulataimmal és megjegyzéseimmel próbálom sugallni érzéseimet. Amennyiben a zenekar elfogadja azt, hogy a karmester jobban szereti őket és a darabot a saját egójánál, és őszintén végzi a dolgát, akkor ők is ’odateszik’ magukat. Ha mindig precízen tudnám ennek technikáját, akkor én lennék a világ legkeresettebb karmester-professzora.
Megemelem a kalapom a MÁV Zenekar és zenészei előtt. Hátrányos helyzetben vannak, mivel más nagyzenekarokhoz hasonló támogatásról csupán álmodhatnak, s sem a költségvetés, sem pedig a művészek fizetése nem teszi lehetővé drágább hangszerek megvásárlását. Ennek ellenére is kiváló munkát végeznek. Tehetséges fiatal, szeretnivaló művészek játszhatnak az együttesben, akik remek színvonalon teljesítenek koncertről-koncertre. Ez nemcsak személyes véleményem, a kritika is rendre dicséri fellépéseiket. A mostani próba is bebizonyította számomra a lelkes hozzáállásukkal párosuló tudásukat.
Minden zenekarnak vannak hagyományai, amik végigkísérik az életüket. Mark Gorenstein, a szovjet-orosz karmester 1989-1992 között állt a Zenekar élén, és nagyszerű vezető volt, s különösen értett a vonósok nyelvén. Maga is a Bolsoj Színház zenekarában hegedült, nem rejtette véka alá tudását, s átadta a zenekar művészeinek a vonókezelés csínját-bínját. Olyannyira, hogy mindmáig él a zenekar nagyon meleg hangzása. Ezt nevezhetjük ’magyar iskolának’ amiben nagyon sok orosz hatás is érvényesül.
Két darab próbáján vagyunk túl, most Bizet-Scsedrin Carmen-szvitje következik. Egy személyes kis történet tartozik ide. A szerző felesége a híres balerina Pliszeckaja volt; 2009-ben Németországban mindkettőjükkel találkozhattam. Pliszeckaja szerint a világ leggyönyörűbb zenéje a Carmen, és szerette volna eltáncolni a tragikus hősnőt a színpadon. A gondolatot tett követte, és felkérték Sosztakovicsot, hogy írja át a francia szerző művét balett-szvittre. A híres orosz mester nem mert hozzányúlni, így Scsedrin vette kezébe a dolgot: a klasszikus dallamokat XX. századi fűszerezéssel, ütőhangszerekkel ízesítette. Nem volt szándéka vetekedni Bizet remekművével, inkább a feleségének akart kedvezni. Egy igen népszerű műnek lett így a szülőatyja, amit – ez nem mellékes – a zenészek is nagyon szeretnek játszani. Különösen fontos számomra, hogy Scsedrin személyes instrukciói nyomán tanultam meg a darabot, első kézből tudom a tempókat és a karaktereket, így az előadás valóban a szerző szellemét idézi.”
(Csermák Zoltán/Felvidék.ma)
