Ma ünnepli 80. születésnapját Boráros Imre Kossuth-díjas színművész, a Komáromi Jókai Színház Örökös Tagja, akit az évforduló kapcsán Komárom városa március 2-án ünnepel a Tiszti pavilon dísztermében. A jeles jubileum alkalmából beszélgettünk a felvidéki magyar színjátszás élő legendájával.
„Ha belenézek reggel a tükörbe az arcom bal felével, nyugtázva mondom, ez negyven, aztán jobbról is megnézem. Az is negyven. Ilyenkor Pannika megszólal mögöttem, hogy a kettő együtt kiadja a nyolcvanat” – mondja nevetve beszélgetésünk kezdetén.
Hosszasan mesél a vereknyei gyermekéveiről, amelyek annyiban meghatározták életét, hogy boldogságban teltek, ez pedig a mai napig kihat a hatvan éve tartó színészi pályájára is.
Gyermekkora meghatározó élménye a rádió, amelyet édesanyjával közösen hallgattak nap mint nap, majd a hétvégén a hangjátékokat.
„Voltak drámák, operettek, zenés darabok, anyámnak nagy kedvence volt. Minden szombaton odaültünk a rádió elé, leoltottuk a fényt, csak a kereső világított. Na és akkor jött a zene. Emlékszem, mennyire megmozgatta a fantáziámat. Úgy játszottam el a darabot, ahogy nekem tetszett.” Hozzáteszi, bármilyen ünnep volt, minden alkalommal könyveket kapott ajándékba a szüleitől. „Nagyon gyorsan megtanultam olvasni, szavalni. Vereknyén volt egy fantasztikus, jól működő amatőr színház, amelyben a fiataloktól a szépkorúakig mindenki szerepelt. Sose felejtem el, hogy a nővérem a János vitézben az Iluskát játszotta és énekelte. Nagyon szép hangja volt. Ő mindig színésznő akart lenni, de valahogy elkerülte ez a pálya. Engem pedig megtalált” – vall a színházzal kapcsolatos első élményeiről.
Pozsonyban kezdte meg általános iskolai tanulmányait a Zoch utcában, ahol a tanárai korán felfigyeltek a jól szavaló fiúra és hamar megtalálta őt az első rádiós felkérés is ifjúsági műsorokba. Majd a Duna utcán érettségizett, ahol gyakran szerepeltették iskolai rendezvényeken, színjátszó körben.
Mint mondja, az ország legjobb magyar színjátszó körébe is bekerült, a Lőrincz János által alapított Déryné Színkörbe.
„Ott is szerepelgettem, aztán később többet is olyan emberekkel, akik már a színművészetire jártak: Galán Géza, Thirring Viola, Dráfi Matyi, Németh Ica. Velük, mint diák, több műsorban szerepeltem együtt. Huszonegy évesen pedig elkerültem Komáromba a Magyar Területi Színházhoz”
– mesél a kezdetekről.
Kis kitérővel elmondja, szerződéses megkeresést kapott két pantomimművésztől Németországba, amit végül nem fogadott el.
„Én mindent otthonról hoztam magammal. És tényleg a jó anyámnak köszönhető ez. De ennyi év távlatából én mindenkinek köszönetet mondhatok. Minden embernek, akivel a sok-sok év alatt találkoztam, mert mindenkitől kaptam valamit. Sokszor, pláne zöldfülűként nem is tudatosul annyira, hogy mi mindent: akár jót, akár kritikát. Szóval, mindenkinek mindent köszönök, mert ebből a mai napig tudok építkezni. A többi, ami történt velem, az olyan, mintha Piaf énekelné: nem bánok semmit sem. Megtörtént, az életem része.”
Arra a kérdésre, hogy 1972-ben miért igazolt át a kassai Thália színpadára, nemes egyszerűséggel csak annyit felelt, hogy ki szeretett volna próbálni valami újat. „Ám időközben megszületett a fiunk, és Kassán nem volt, aki vigyázott volna rá. Ott a közelben találtunk ugyan egy kassai magyar asszonyt, de nem tudtuk megfizetni. Pannika visszajött a fiunkkal Komáromba, rövidesen követtem én is.”
Bár életében számos kitüntetést, díjat elnyert (a teljesség igénye nélkül: Komárom Város Polgármesteri díja, Pozsony város Díszpolgára, Ezüst plakett – Szlovák Köztársaság Érdemrendje, Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, Literárny Fond életműdíj, Kossuth-díj), amikor erről beszélgetünk, eszébe jut, hogy Kassán első alkalommal 1973/1974-es évadban hirdették meg az év színésze díjat, amit a társulat szavazott meg.„És a színház rám szavazott. A hátulján szerepel a nevem: Boráros Imre, 1973-74. A mai napig megvan, ezt még lehet, hogy nem is mutattam meg senkinek. Egy kis fadarab, de ez egy fontos elismerés, amit a szakmabeliek adtak” – jegyzi meg.
Majd 1977 májusában visszatért Komáromba és rövidesen itt is hagyomány lett az év színésze díja.
„Volt olyan kilenc év, hogy minden évben én vittem el. Ez belső szavazás volt, a műszaki személyzettől a portásig mindenki szavazott. Büszke vagyok rá” – szögezte le.
A hetvenes évek vége felé kezdődött a monodrámák iránti elköteleződése, többek között feldolgozta Dózsa, Mindszenty, Esterházy életét. „Számomra mindig fontos volt – ezekben a monodrámákban is ez a fontos – a vállalásunk, a hovatartozásunk, a hitünk, a magyarságunk. „A hitem mindig erőt adott. Hitem az Istenben, hitem az emberekben, hitem a munkámban. Bármihez hozzányúltam, én hittem, tudtam, hogy azt be fogom fejezni. Volt úgy, hogy csak a célt láttam, de az utat, hogy innen hogyan jutok el oda, még nem” – magyarázta.
Karrierjében fordulat állt be a rendszerváltást követően, amikor kinyíltak a határok. 1992-től 2010-ig közel tíz alkalommal járt az Egyesült Államokban és Kanadában, fellépett Ausztriában, Belgiumban, Luxemburgban, Franciaországban, Svédországban, de eljutott Ausztráliába is.
Ezekről az utakról beszélgetve kiderült, volt olyan felkérés, hogy maradjon kinn. „Volt Ausztráliában is olyan fölkérés, hogy maradjak.
De nekem a szülőföldhöz való kötődésem megmagyarázhatatlan. Olyan erős volt, hogy ezeken a hosszú utakon csak azért nem volt honvágyam, mert tudtam, hogy jövő hét szerdán jön a gép vissza.
Tehát addig kibírjuk. Jókedvűen. Hálát adok a sorsnak, hogy fantasztikus emberekkel találkoztam ott kint is” – húzta alá.
Vendégjátszott több magyarországi színházban, köztük a Székesfehérvári Vörösmarty Színházban, a József Attila Színházban, a Miskolci Nemzeti Színházban. A magyarországi fellépésekről úgy fogalmaz, a legfontosabb az volt a számára, hogy befogadták. „Barátjukként kezeltek, és nekem ez nagy dolog volt. Talán az volt a szerencsém, hogy nem maradtam ott, hanem csak vendégeskedtem” – nevet fel, bár többször kapott ajánlatot magyarországi színházaktól is. Közben szerepelt játék- és tévéfilmekben; filmes munkái közül kiemeli a 2003-ban, cseh-szlovák-osztrák koprodukcióban készült Želary-t, amelyet Oscar-díjra is jelöltek.
Szerepeiben, szakmai fejlődésében meghatározó szerep jutott hitvesének, legnagyobb támogatójának, Petrécs Annának.
„Pannikának hálás vagyok. Neki és az Úrnak köszönhetem, hogy azt a sok mindent, amit idáig volt szerencsém létrehozni, megszerkeszteni, a közönség elé tárhattam. Olyan fantasztikus találó instrukciókat mondott mindig, amit egy rendező legfeljebb csak körül tudna írni” – mondta, hozzátéve, ma már olyan bizalommal van Pannika iránt, hogy feltétel nélkül hallgat rá, ami nem mindig volt így. „De kipróbáltam, amit javasolt és működött. Főleg a monodrámák során, a belső építkezésben volt nagy segítségemre. Ezen felül sok-sok olyan közös szerepünk volt Pannikával, amiért nagyon hálás vagyok”.
Szakmai életének fontos állomásaként emlékezik meg az utóbbi négy évben, a Soproni Petőfi Színházban eltöltött időről. „Pataki András igazgató úr felkérésére játszhattam négy csodálatos darabban, köztük Sík Sándor István király drámájának főszerepét, István királyt. Emlékezetes maradt.”
Boráros Imre a mai napig tele van ötlettel. „Nekem még van dolgom, és úgy érzem, van még mondanivalóm” – mondta sokat sejtetően,
de többet nem volt hajlandó elárulni terveiről. Unszolásunkra annyit mondott csupán, korai még nyilatkoznia, de bármihez nyúl is, a szeretet és a béke benne lesz. „Mert ez a két dolog, ami a mindennapjainkat meghatározza, illetve hiányuk megnyomorítja” – véli.
(Szalai Erika/Felvidék.ma)
