Még le sem tettem az előző részben bemutatott Cigány című kötetet, amikor egy másik érdekes dokumentumkönyvet kaptam ajándékba. Szerzőjével, Sziklainé Lengyel Zsófiával még a Magyar Televízióban dolgoztam együtt. Tiszteltük egymás munkáját, de írói ambícióiról nem tudtam. Most, amikor találkoztunk, hogy átvegyem a könyvet, új névjegye sok mindent elárult: krónikás, a Történetmentő. Missziót vállalt, kezei alól életutak, családtörténetek kerülnek ki. Egy közös bennük: a mai rohanó világban álljunk meg egy pillanatra, és éljük bele magunkat egy másik ember gondolatvilágába, történetébe.
Zsófia ezúttal 88 történetet vetett papírra. Hősei hétköznapi emberek, akik túlélték a holokausztot, valamint embermentők, akik a vérzivataros időkben is másokra gondoltak. A fejezetcímek köznapi tárgyak, nem sokat mondanak, mégis az emlékező további sorsát ugyancsak meghatározták. Egy „fej vagy írás” alapon perdülő pénzérme a túlélést jelenti, a porban talált alma az önzetlenség jelképévé vált, és a gondosan őrzött pezsgő is szerepet kap: a szabadság mámorában bontják ki.
A történetek rövid időszakot ölelnek fel. A bevezetést követi a végzetes nap, 1944. március 19., amikor megszűnik Magyarország névleges függetlensége is, majd a nyilas hatalomátvétel, amikor a fronton lévők utolsó reménye is elszáll. Az itthon maradt zsidóknak pedig elkezdődik a kálváriájuk.
A túlélők szavaiból az emberi megaláztatás poklának bugyrai elevenednek meg. Bujkálás, halálmenet, bevagonírozás, koncentrációs táborok. A „felszabadulás” sem felhőtlen, az eufória után a várakozás hetei következnek: vajon a családtag, a barát hazaérkezik-e? Nagyon sok helyen a fejezet végén egy-egy balladisztikus mondat utal a szeretett személy elvesztésére.
Természetesen vannak a könyvnek vidámabb pillanatai is – ezek ritkák –, az élni akarás azonban mindenkit vakmerőségre serkentett. Az Igaz történetek igaz emberekről című nagyfejezet olyan személyeknek állít emléket, akik emberek tudtak maradni az embertelenségben.
Nádas Marietta az édesanyjával
Amíg a tartalom a tragikus hétköznapokról szól, addig a könyv képanyaga a boldog békeidőket idézi. A téren játszó gyerekek, a családi idill, a foghiányos, masnis kislány, a pancsoló gyermek egy korábbi, szebb, visszavágyott világra utalnak.
A könyvet olvasva Fenákel Judit egykori kötete, az Egy regénye mindenkinek van, jut hirtelen eszembe; a beszélők életének kisregényét, egyperces novelláját, de meghatározó néhány hónapját tartom a kezemben.
Nekem a leírtak még sokat jelentenek: az időszak után egy évtizeddel születtem. Egy korábbi zsidó védett házban nőttem fel a Jókai utcában, és amikor a szomszéd Bihari Magda néni szekrényéből kiesett egy sárga csillag, kíváncsian felvettem. Nem szólt semmit, és visszatette a lepedők közé. Felrémlenek a lakáscsereszomszéd, Arensohn Miksáné történetei is. Máskor a bori túlélőkről készíthettem riportot, Radnóti neve is többször elhangzott. Még hosszan sorolhatnám e korhoz fűződő közvetett emlékeimet.
Elgondolkodtam viszont azon, milyen módon lehetne e könyvet fiatalok kezébe adni. Nem egyszerű, kényes feladat. Sokaknak egy sematikus történetgyűjteménynek tűnhet, hiszen minden fejezet tartalma nagyon hasonló. A gondolatot folytatva: a fiatalnak is meg kell ismernie e kort, viszont nagyon sok múlik a tanárai vagy egy sokat megélt, bölcs családtag magyarázatán.
Próbálok én is bölcs lenni, de nekik sem tudnék többet mondani, mint amit Zsófi írt ajánlásként az ajándékkönyvbe: „Zolinak nagy szeretettel és abban a reményben, hogy a történelem örökre történelem marad.”
Csermák Zoltán/Felvidék.ma
