Az elmúlt egy évben a Magyarországot körülvevő országokban felerősödött a magyarellenesség, miközben a hagyományos szövetségesek, Szlovákia, Románia, Szerbia egyre szorosabbra fűzik kapcsolataikat, összehangolják fellépésüket a nemzetközi színtéren. Úgy látszik, nem sokat változott a majd száz évvel ezelőtti politikai gondolkodás.
Szinte páratlan esemény, hogy azokban az országokban, ahol nagyszámú magyar lakosság él, egy vezető politikus nyíltan bírálja saját kormányát, mert kisebbségellenes rendeletet hozott. Most azonban ez történt, amikor Ján Kubiš éppen leköszönt szlovák külügyminiszter nemtetszését fejezte ki, hogy a magyar tankönyvekből száműzték a magyar földrajzi neveket. A vezető diplomata kijelentette: a józan ész azt diktálja, hogy a szlovákiai magyar iskolák tankönyveiben integrált magyar szöveg legyen, tehát a földrajzi nevek is magyarul szerepeljenek bennük, a szlovák elnevezés pedig zárójelben legyen feltüntetve.
Kubiš kijelentése komoly feltűnést keltett, mert ilyesmire a környező államokban nemigen volt példa. A kialakult gyakorlat szerint egy-egy magyarellenes törvényhez a környező államokban foggal-körömmel ragaszkodnak – az alkotmányra, a többségi nemzet jogaira hivatkozva. Az időpont sem mellékes. Az elmúlt egy évben Szlovákia, Románia és Szerbia vezetői szinte riadókészültségben voltak, és a „politikai rendkívüli állapot” a mai napig tart. A három ország sorra teszi egymásnak a baráti gesztusokat. A „szívélyes egyetértés” oka éppen egy földrajzi elnevezésben keresendő: Koszovó.
A tavaly függetlenné vált, többségében albánok lakta egykori jugoszláv tartomány nemzetközi fogadtatása igen vegyes volt. A térségben Románia és Szlovákia, szolidaritást vállalva Szerbiával, a mai napig nem ismerte el Koszovó államiságát. A terület függetlenné válását a három ország politikai elitje – pártállástól függetlenül – úgy interpretálta, hogy most már majdnem minden megtörténhet Európában, még az eddig tabunak számító határmódosítás is lehetséges. Koszovó ugyanis az egykori Jugoszláviának nem egy tagköztársasága volt, mint például Horvátország vagy Bosznia, amely mint államalapító „egység” lépett ki a szövetségből. Koszovó egy alacsonyabb közigazgatási egység, tartomány volt, amely Szerbia részét képezte. Vagyis az ott élő albánok Szerbia területén laktak.
Ezt öntötte szavakba Zoran Stankovics szerb védelmi miniszter, aki kijelentette: nem támogatható olyan folyamat, amely végső fejleményében oda vezetne, hogy valamilyen anyaországgal bíró nemzetiségi kisebbség új állam létrejöttére formáljon igényt. És mindezt hol máshol mondta az elmúlt év közepén a szerb politikus? Pozsonyban. A kijelentés zene volt a szlovák vezetők füleinek. Ráadásul Koszovó függetlenségét a nemzeti önrendelkezés alapján kiáltották ki. Ez az a fogalom, amitől az első világháború után megalakult kisantant országai a legjobban félnek.
Az elmúlt évben folyamatos magyarellenes hisztériának lehetünk tanúi a három országban. Még mielőtt bármi történt volna, Románia és Szlovákia maga mondta ki, hogy retteg a területükön élő magyarok önrendelkezési jogának érvényesítésétől. Traian Băsescu román államfő az RMDSZ „megbocsáthatatlan bűnének” tartotta, hogy a bukaresti parlamentben a koszovói függet lenséget illegálisnak minősítő és a kisebbségek kollektív jogait tagadó határozat ellen szavazott, miközben valamennyi román párt igennel voksolt. A román államfő szerint Koszovó és Románia között nem lehet párhuzamot vonni.
Ivan Gašparovič szlovák elnök sem nagyon köntörfalazott. Veszélyes folyamatnak minősítette a Pristinában történteket, amelyektől vérszemet kaphatnak más etnikai kisebbségek. És Pozsony is elutasította Koszovó elismerését. Pedig még tavaly februárban a szlovák parlament EU-ügyekben illetékes bizottsága Ján Kubiš külügyminiszter javaslata nyomán megszavazta, hogy Pozsony támogassa Koszovó függetlenségét, majd a szlovák politikai pártok rendre visszatáncoltak, mondván, ahogy ezt Robert Fico kormányfő kifejezte: „egy ilyen megoldás elfogadhatatlan, mert a szlovákiai magyarok autonómiaábrándjához teremtene precedenst”.
A környező országok politikacsinálóinak félelmét növelte, hogy nyilvánvalóvá vált: vannak olyanok, akik az egész folyamatot továbbgondolják. El lehet képzelni, mit érezhettek a szerb, román és szlovák vezetők, amikor a UPI amerikai hírügynökség cikket írt ezzel a címmel: A magyar Koszovó. Az írás a vajdasági magyarok nem éppen szívderítő helyzetét taglalja. Konklúzióként pedig megjegyzi, hogy Koszovó függetlensége lehet, hogy az utolsó szög volt a régi Európa koporsójába, ahol nem vették figyelembe a kisebbségek nemzeti önrendelkezését.
Igen gyorsan tudatosult az érintett államok vezetőinek fejében, hogy e gondolat ellen egységesen fel kell lépni. Mert amikor éppen egy évvel ezelőtt kikiáltották Koszovó függetlenségét, a frissen újraválasztott Borisz Tadics szerb elnök rögtön Bukarestben termett, hogy köszönetet mondjon Băsescunak, amiért Románia ellenezte az új állam függetlenségét. A látványos, magyarellenességen alapuló összeborulás megtörtént. És tegyük hozzá, kiábrándító volt. Az ezt nem sokkal megelőző szerbiai elnökválasztáson a vajdasági magyarok Borisz Tadicsot támogatták, aki 2,5 százalékos fölénnyel győzött. A magyarok pont ilyen arányban adták le voksaikat. Jutalom azonban nem járt érte. A belgrádi központi kormányzásból kiszorították a magyarokat. Mint ahogy Bukarestben is zavaró tényezővé váltak. A novemberi választások után összezártak a román pártok, és tizenkét évi koalíciós szerepvállalás után kipiszkálták az RMDSZ-t az új kabinetből. A folyamat már régebben elkezdődött Pozsonyban, ahol a szlovák pártok már a 2006-os választás előtt titkos megállapodást kötöttek Ivan Gašparovič államfő közreműködésével, hogy bármi legyen is a voksolás eredménye, a Magyar Koalíció Pártja nem kerülhet kormányra.
Hogy az egykori kisantant-országok jelenlegi politikai vezetésében milyen mélyen gyökeredzik a magyarellenesség, arra talán jó példa a nemrégiben lezajlott gázválság. Szlovákia súlyos helyzetbe került, és éppen Robert Fico mondta: lehet, hogy az egész ország sötétségbe borul. Ennek ellenére visszautasította a magyar segítséget. Inkább a sötétség.
Kislexikon
Antant
Az antant kifejezés az Anglia és Franciaország között 1904. április 8-án Londonban aláírt szerződés, az Entente Cordiale (szívélyes egyetértés) kifejezésből származik. Az első világháború idején Nagy-Britannia és Franciaország, valamint a köréjük csoportosult országok szövetsége.
Kisantant
A trianoni diktátum után először Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (később Jugoszlávia) kötött szövetséget Magyarország ellen (1920. augusztus 14.), ehhez 1921-ben csatlakozott Románia is. Ezt a három szövetséget először egy magyar újságíró nevezte gúnyosan apró antantnak, amit azonban az érintettek felvállaltak: innen ered a kisantant elnevezés. A hármas szövetség felett Párizs bábáskodott, s a franciák fel is használták a kisantantot saját régióbeli érdekeik érvényesítésére. A kisantant 1933-ra blokádot alkotott annak érdekében, hogy Magyarországot gazdaságilag és politikailag egyaránt elszigetelje, az 1938-as müncheni egyezmény, mely végül Csehszlovákia felbomlásához vezetett, egyúttal a kisantant végét is jelentette.
Heti Válasz, Felvidék Ma
