Egyebek mellett erre a kérdésekre is válaszol a trianoni békeszerződés hatásait és következményeit kutató történész Ablonczy Balázs, az MTA Lendület Trianon 100 kutatócsoport vezetőjének írása, amely Trianon árvái címmel az mta.hu oldalon jelent meg, és amelyet most portálunk kivonatos formában közöl. Az MTA Lendület 100 kutatócsoport a trianoni békeszerződés 100. évfordulójára készülve olyan új, friss és érvényes művek publikálását tűzte ki célul, amelyek a szélesebb közvélemény számára is orientációs pontot jelenthetnek. (…)
Az összeomlás után
A magyar menekültügy nagy próbája – és bizonyos értelemben az 1918–1924 közötti menekülés előjátéka – az 1916. augusztusi román betörés nyomán elindult menekülthullám volt Erdély déli és keleti határ menti területeiről. (…) Több mint 200 ezer ember menekült Magyarország belső területeire, és mivel a magyar közigazgatás nem bírta a nyomást, a menekülőkből jutott a Dunántúlra is. (…) Alig zárult le azonban az erdélyi menekültek visszatelepítése, amikor 1918 őszén, a világháborús összeomlás miatt immár nemcsak Erdélyből, hanem a megszállás alá került területek csaknem minden részéből elkezdtek özönleni a menekültek az ország belső részeibe. (…) A hivatalos statisztikák szerint 1918 utolsó két hónapjában 57 ezer ember menekült az ország belső területeire, 1919-ben számuk csaknem megduplázódott (110 ezer fő), és a békeszerződés aláírásának évében, 1920-ban tetőzött, 121 ezer fővel. 1924-ig az 1920-ban felállított Országos Menekültügyi Hivatal szerint mintegy 350 ezer ember menekült át a trianoni Magyarországra. (…)
Háborús menekültek 1914-ben Fotó: fortepan.hu
Tévképzetek
Ezzel a tömeggel kapcsolatban érdemes két, viszonylag széles körben elterjedt, sztereotipizált képet cáfolni: egyrészt a menekültek többsége nem az államtól függő egzisztencia volt (persze arányuk lényegesen magasabb volt, mint a közszolgálati alkalmazottaké az ország teljes népességén belül), és egyelőre nem tudni, hogy milyen arányban voltak azok, akik követték a hivatalukat, amelyeket kiutasítottak az utódállami hatóságok, és mennyien azok, akik egyszerűen eljöttek.
Másrészt nem minden menekült volt egyúttal vagonlakó. A vagonlakók – bár nyilván a menekülthullámnak a közvélemény számára legjobban megjeleníthető részét alkották –mindig is kisebbséget képeztek ebben a 350 ezres tömegben. Egyes becslések szerint nagyjából 40-50 ezer fő fordult meg közülük a vagonokban, és 16 ezer főnél több egyszerre sosem élt ezeken a rendező pályaudvarokon, mellékvágányokra félretolt vasúti kocsikban. A többiek más tömegszállásokon, hamar rossz hírűvé váló külvárosi barakktelepeken, volt kaszárnyákban helyezkedtek el.
Részükre az 1920-as évek első felében állami támogatással beinduló telep- és házépítések jelentettek segítséget. Mivel a háborús pusztulás és a román megszálló erők rekvirálásai miatt a MÁV-nak állandó gördülőanyag-problémája volt, bizonyos esetekben a magyar kormányzat maga zárta le a határt a menekülők előtt, hogy a nyári betakarítás vagonszükségletét fedezni tudja.
A vagonlakók szociológiájához még két megjegyzés kívánkozik: egyrészt körükben a keresők és eltartottak aránya lényegesen különbözött az országos átlagtól (sokkal több volt körükben az eltartott), (…) másrészt pedig – ugyan e tekintetben csak részkutatásokra hagyatkozhatunk – bár a közvélemény a „keresztény Magyarország” szenvedéseinek allegóriájaként írt és beszélt a menekültekről, úgy tűnik, hogy a zsidók aránya is számottevő volt köztük. Még akkor is, ha a zsidó sajtó egy része is feltűnően szemérmesen nyilatkozott róluk, nyilván tartva attól, hogy ügyüket összemossák a világháborús galíciai menekültekével.
A Délvidéki Liga adománygyűjtő plakátja Fotó: Magyar Digitális Könyvtár
A kormányzatnak arra is volt gondja, hogy Budapestet, a menekültek többségének célpontját valamiképpen tehermentesítse. Már a határ menti nagyvárosokban igyekezett megállítani a kocsikat, és ott kezelni a menekültek helyzetét. Így lassan elenyészett Budapest aránytalanul nagy szerepe a vagonlakók letelepítésében: 1924 nyarán már alig 300 vagonlakót számoltak össze Budapesten, országosan a számuk viszont még ekkor is 3000 körül volt. Az ügyük kezelésére életre hívott Országos Menekültügyi Hivatal nemcsak a számbavételükkel foglalkozott, hanem az állásközvetítéstől kezdve a diáksegélyeken és házépítéseken át egy sor tevékenységgel igyekezett közreműködni a menekültek beilleszkedésében, akiknek megítélése a magyar társadalomban nem volt mindig egyértelmű.
Hiányzó történet
A menekültek közül számosan létrehozták a maguk egyesületeit, amelyek különböző kiadványok, emlékművek, ünnepi rítusok segítségével igyekeztek megjeleníteni az elveszített hazát. Általánosságban azt lehet mondani, hogy önmagában csak az elűzetés élményére adott válasz nem volt elegendő: az ilyen egyesületeknél az emlékezés hamarosan kiüresedett, a tagok elfogytak, az emlékezés rítusai néhány ember nosztalgikus múltidézését vagy presztízsőrzését szolgálták. Az elveszített haza emlékének megőrzése, ápolása akkor bizonyult tartósnak, ha egy hosszabb távú mobilitási folyamatba illeszkedett, ha támaszkodhatott valamiféle etnoregionális tudatra (klasszikusan ilyen a magyarországi szepesi vagy székely diaszpóra esete), és ha a kapcsolat a szülőfölddel eleven maradt, akár utazások, akár gyereknyaraltatás vagy egyéb eszközök révén.
A teljes szöveg itt található: http://mta.hu/mta_hirei/trianon-arvai-106742
Forrás: http://mta.hu/mta_hirei/trianon-arvai-106742
