Napok óta fontolgatom, hogy talán le kellene írnom a „nagy kérdésről” alkotott véleményemet, de most eljutottam odáig, hogy nincs miről írnom. Véleményem szerint a szlovákiai magyar tannyelvű iskoláknak semmi közük a félművelt – ” boccs a túlzásért” – nagy szlovák politikusok személyes problémáihoz. Örüljenek az urak, hogy csendben tűrtük balgaságaikat. Csak a szerencsétlen újságírókat sajnálom, mert ennyi korlátoltság és félműveltség (ismételten boccs) szalonképessé emelése valóban sziszifuszi feladat, de a tisztelt tollforgatók megérdemlik, hogy egyszer valakik rendesen megizzasszák őket. Nos kérem, ennyi általános bevezetés után rátérek a tárgyra.
Mi a probléma? Kié a probléma? A probléma csupán csak annyi, hogy vagyunk. Ez a Magyarics, Szlotta és Mikolay urak problémája. Most jöttek rá a fiúk, hogy elk..ták, amikor ki tudja miért, nem telepítettek ki minden magyart anno. Nekünk meg semmi közünk ehhez a problémához. Az én szüleim és nagyszüleim kitűnően elvoltak a szlovák nyelv nélkül. Én hatökör meg megtanultam szlovákul, de kár volt egyetlen percet is áldoznom eme nemes célra, mert csak azt értem el vele, hogy tökéletesen értem azt a sötétséget, ami a Fátra felől terjeng, s ettől nem leszek sem több, sem jobb, mint azok, akik nem értik ezt a félkegyelműséget. Azért talán mégsem volt akkora kár megtanulnom szlovákul. Van néhány ismerősöm (szlovák), aki tán még nálam is jobban szégyelli magát eme törpék színvonalát látva. Vannak olyan emberek, akik ennyi nacionalista zagyvaság, korlátoltság és kényszer közepette is normálisak tudtak maradni. Pl. név nélküli történet következik: Igazgató voltam anno kardkovács papa bölcs nemzeti demokráciája idején. Hivatalnok akkor mondjuk járási szinten már csak echt szlovák ember lehetett. Ha az illető véletlenül nem fújta az aktuális nótát, akkor volt a közelében olyan beosztott, vagy kolléga, aki biztosan felhívta a figyelmét eme mulasztására. Mit hoz isten, elintézni valóm akadt az iskola ügyes-bajos dolgaival kapcsolatban eme illetővel. Tudván, hogy szlovák emberről van szó, összeszedtem egy kicsit megkopott szlovák tudásomat, s előadtam problémám lényegét, igaz, kicsit búcsias akcentussal, mindent összevetve, talán csak két-három olyan fogalmat kellett körülírnom, amit illett volna ismernem, nevén neveznem. Persze az illető eme körmondataim nélkül is rájött volna, hogy más törzsből való vagyok, arról már nem is szólva, hogy jól tudta, melyik iskolának vagyok igazgatója. Erre mit tett pofátlanul? Magyarul válaszolt. Annyi lélekjelenlét azért volt benne, hogy a körmondatokat kibekkelte oly módon, hogy ha nem ismerte a magyar kifejezést, akkor be-beszúrt néhány szlovák terminust, ami hasznos volt a figyelmem ébrentartása szempontjából is. A lényeg az volt, hogy e komikus párbeszédet képesek voltunk folytatni, nemcsak első találkozásunkkor, hanem később is, az sem zavart különösebben, hogy néhány közös ismerősünk vagy betegre röhögte magát a cirkuszba illő produkció hallatán, vagy pedig a dühroham kerülgette némelyiküket, főleg azok közül, akik szerint egyikünk sem volt elég karakán legény.
Mindegy, túléltük. Sajnos később olyan követője akadt a posztján eme illetőnek, akinek szellemi képességei meghaladták a magyar nyelv elsajátításához szükséges szintet, sőt néha még a szlovák nyelvű produkciója is erősen népi elemeket tartalmazott, s szófordulatai, ragjai messze voltak az irodalmi szlovák nyelvtől. Tőle tudtam meg, hogy alkalmatlan vagyok az igazgatói feladatkör ellátására, ezért különösebb indok nélkül, eltávolít ebből a beosztásomból. Erre közöltem vele, hogy meghagyom neki a teljes diadalt, jöjjön és közölje ő kollégáimmal nevezetes döntését. Hogy hogyan zajlott le a nagy diadal, azt nem részletezném, az úr (?) és díszkísérete szerintem nem jól viselte a savanyú uborkát, sem a csípős paprikát. Innentől kezdve a történet már nem is érdekes. Eltelt cca. tíz esztendő, mialatt a sötét felleg ismét jól felszívta magát. Közben a nyugdíj határához közeledve, kissé sem bölcsebb helyi hatalmasságokat elunva, úgy döntöttem, hogy a szélmalomharc folytatásához fiatal erő kell, s nem pályáztam a tisztségben maradásra. Közben nyugdíjas lettem, ám tanítok tovább, nem tudom meddig ( egyelőre nagyon jól érzem magam ebben a helyzetben). Közben feleségem is elérkezett a nyugdíjkorhatárhoz, és ő is úgy döntött, hogy elég régen fizeti már a nyugdíjbiztosítást, ideje valamit visszaigényelni a befektetésből. Ügyes-bajos dolgaim intézését kihasználva, fondorlatos módon kikerülte a szociális biztosító kedves ügyintézőjével való megismerkedést, s engem bízott meg felderítő feladatokkal. Kiderítettem, hogy minden rendben a kérvénye körül, csupán csak annyi bibi van, hogy valamikor, valahol valaki elhibázta a születési számát, ezért 2002 előtt ő nem létezik, legalábbis a biztosító adatbázisában. A kis hölgy kedvesen közölte, hogy kérjen igazolást az „ONV”-től – idézet vége – a 2002 előtti munkaviszonyáról. Elismerem, hibát követtem el, amikor elfelejtettem figyelmeztetni, hogy a műintézet már rég bezárt. Feleségem feldúlt állapotán megindulva, óvatlan pillanatomban arra a nevetséges dologra gondoltam, hogy kikérdezem az illetékes elvtárs kilétéről a körzeti hivatal kommunikációs tisztjét. Nos, ismét komikus párbeszéd volt a produkció. Különbség csak annyi volt, hogy most én beszéltem magyarul, s a tiszt csak szlovákul, bár volt egy kísérlete magyarul is, de belebukott. Ezen felindulva közöltem vele anyanyelvemen, hogy ebben a helyzetben akármilyen nyelven megadhatja a kért információt. Mivel a hölgy vagy a humorérzéknek, vagy a nyelvismeretnek volt híján – ezt nem tudom–, mégis maradt a szlovák nyelvű információátadás mellett. Ennyi hasznom tehát mégis volt a szlovák nyelv ismeretéből, mert így tudom, hol, mikor, kihez kell fordulnia feleségemnek a kért akta beszerzése ügyében. Ezek után talán már senki sem csodálkozik, ha azt mondom, hogy a szlovák nyelv tanulásának, tanításának igazán minimális értelme volt életemben. Ugyanekkora energiával mára már pl. a fizika, vagy a matematika tudományok doktora lehetnék, vagy rendben lenne a kertem, a szőlőm s a régi családi házunk, vagy csak egyszerűen ki-kimennék a focipályára, vagy a „kultúrházba” azok közé, ahol jól érzem magam, s talán még szükség is volna rám, a szlovák tudás nélkül is. Az vesse rám az első követ, aki ilyen tapasztalatok után nem mondaná a fiataloknak, hogy tanuljatok, tanuljatok, de jól gondoljátok meg, hogy mennyi időt szántok Magyarics uramék agyrémeinek respektálására. Kollégáimnak meg csak annyit, hogy vegyenek példát a papagájról, mely a háztetőn a macska szájában is azt rikoltozta, hogy ” nem kell be…ni!”
Valóban nem kell. Amint becsukódik mögöttem az osztály ajtaja, csak én vagyok meg a gyerekek, s csak igazat szabad mondani, még akkor is, ha azt sokan nem szeretik. Még egy utolsó tanács: Világosan, közérthetően, gyengébb nyelvi képességűek számára is érthetően és világosan kell fogalmazni. Annyi kockázata van csak a dolognak, hogy a fránya kölykök azonnal kiszúrják, ha hamis a dal. Tehát senki se fogjon könnyelműen a kinyilatkoztatások pengetésébe, ha csak kicsit is bizonytalan a dolgokban, akkor semmi mással ne foglalkozzon, csak testneveléssel, rajzzal, földrajzzal, biológiával, esetleg fizikával, de magyarul, s akár még a szlovák szakterminológiát is megtaníthatja, bár sok értelmét nem látom.
Tisztelettel: Varga Lajos
Felvidék Ma
