Sokszor leírtam már, hogy soha többé nem írok a vasútról, de mivel nincs még egy annyira kalanddús terület, mint egy kiadós vasúti utazás, mondjuk Budapest és Fülek között, így amennyiben megengedik, számot adok legújabb élményeimről is. Ígérem, nem bánják meg, ha elolvassák.
Három eseményekkel teli budapesti nap után készülünk hazajutni, a táv alig 120 km, az utazás várható időtartama szerencsés esetben fél nap, de ez akár bőven ki is tolódhat, úgyhogy aznapra már nem nagyon tervezünk be semmit. Két könyv a táskában, a kollégám pedig előveszi a ceruzáját és a jegyzetfüzetét, rajzolgat a holtidőben. Vágányzár lévén, s tanulván egyik ismerősöm nem régi kalandjából, – aki a szokásjoghoz igazodván nem számolt a fél órával előrehozott indulással, így órákkal később jutott el célhelyére –, időben a Keletiben vagyunk, ahol öt perccel indulás előtt állítják be az aktuális szerelvényt. Mindenki nagy táskákkal, egymást letaposva próbál elhelyezkedni, s ha tízperces késéssel is, de elindulunk. Bőszen számolgatok, ha minden jól megy, akkor öt percünk még marad is az átszállásra. A nyugalmunk gyorsan elszáll, amikor Aszód előtt tíz percet veszteglünk a nyílt pályán. De hogy ne unatkozzunk, arról a kalauz (a magyar oldalon még nem vonatvezető) gondoskodik. Mellettünk két nő Egerbe készül, mégpedig egy fontos üzleti tárgyalásra. Lábuk alatt egy pincsitacskó, szájkosár nélkül. A kalauz ellenőrzi a jegyeket, minden rendben, a kutya menetjegyéről sem feledkeztek el a hölgyek. Szájkosár van? – kérdezi még flegmán a kalauz, mire jön a válasz: persze. Eltelik pár perc, a kalauz vissza is tér, s rárivall a hölgyekre: szájkosár? Otthon felejtettük, mondja az egyikük, a kutyus közben bebújik a táska mögé, szemmel láthatóan reszket. S mi lesz, ha megharap valakit? – folytatja magabiztosan a kalauz, bár talán ő maga hisz legkevésbé ebben a verzióban. Ha nincs szájkosár, a következő megállóban leszállnak – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon, s a két hölgy ugyan sírva próbálkozik még, hogy fontos üzleti tárgyalásra mennek, s helyre szóló menetjegyük van, a következő megállóban a diadalittas kalauz nemes egyszerűséggel kidobja őket. Még jó – gondolom magamban –, hogy nem akadékoskodnak a hölgyek, így talán esélyünk lesz elérni a hatvani csatlakozást.
Sikeresen, időben (értsd. bő öt óra alatt) meg is érkezünk Fülekre, s a mintegy harmincfokos melegben eldobjuk magunkat a csendes váróteremben. Ez az úgymond csendes helyzet viszont nem áll fenn sokáig, mert megérkezik egy fiatal, agyontetovált párocska babakocsival, s egy négyévesforma fiúcskával felvértezve, s ordítozva a menetjegye árának a visszatérítését követeli a jegykiadó nénikétől. Szegény mintegy fél órát magyarázza, hogy csak aznap délig lehetett volna visszaváltani a jegyet, s a számítógép már nem engedi a jegy árának visszatérítését, a fiatalok csak nem engednek a huszonegyből. Válogatott káromkodások közben a fiatalember már az ablakot csapkodja, s mi ketten, „jól neveltek” lévén odébb húzódunk, szinte bebújva a váróterem szemközti sarkába. A párocska leköpvén a nénit védő ablaküveget, odébbáll, de csak ideiglenesen. Öt perc múlva visszatérnek, s megújult erővel folytatják a hölgy teljes rokonságának a szidalmazását, miközben arra gondolok, ha én ülnék a helyében, már rég kihívtam volna a rendőrséget. De én a terem másik sarkában a barátommal együtt nagyokat hallgatok. A néni már a könnyeit törölgeti, végül előveszi a pénztárcáját, s odadobja a mintegy öt eurónyi összeget, mire a fiatal pár megüdvözülve, diadalittasan távozik.
S hogy mi ebből a két esetből a tanulság? Mindenki vonja le saját maga, annyi biztos, hogy aznap késő délután hazaérve, már nem mertem tükörbe nézni.
