Mint arról honlapunkon is beszámoltunk, a dunaszerdahelyi szlovák tannyelvű általános iskola egyik tanítónője büntetésből ötvenszer íratta le az órán egymás között magyarul beszélgető gyerekekkel, hogy „Az iskolában nem beszélünk magyarul”. Vajon ki a hibás? A tanítónő, a gyerekek vagy a szülők?
Az eset a média figyelmének középpontjába is került, hiszen diszkriminatív módszereket alkalmazva járt el a tanítónő, aki bevallása szerint dunaszerdahelyi és jól beszél magyarul. Annyi bizonyos, hogy a pedagógus nem a legjobb módszert választotta. De ha jobban elgondolkodunk a történteken, más tanulságot is levonhatunk belőle. Azt például, hogy a több mint 80 százalékában magyar városban a zömmel magyar gyerekekkel feltöltött szlovák iskolában már zsenge korban megpróbálják beleverni a gyerekbe, hogy magyarul beszélni vétség. (Lyukasórán történt az eset, amikor a tanulók egyetlen feladata az egymás közötti csendes csevegés volt!) A büntetés jelzi: ha magyarul szólsz, fizess! A kisebbrendűségi érzést beleverni a magyarba – nem lehet elég korán kezdeni.
Elsőként feltehetjük a hát kérdést: miért kell Dunaszerdahelyen – de ez érvényes az egész magyarlakta régióra is – a magyar gyereket szlovák tannyelvű iskolába íratni? Vajon tisztában van-e a szülő azzal, hogy egy magyar kisdiák egy idegen, szlovák környezetben mennyire összezavarodik, gátlásossá válik, és eredményei sem biztos, hogy a legjobbak lesznek?! Miért kell elvenni a saját gyerekétől a szülőnek az anyanyelvi oktatás lehetőségét? Miért dől be a hamis propagandának, hogy jobban érvényesül a gyereke, ha szlovák iskolába jár? Miért nem hiszi el, hogy a tudásnak nincs anyanyelve, s ha van, az mindig az adott egyén anyanyelve. (Lásd nagyhírű amerikai magyar atomtudósainkat!)
Rosszat tesz a szülő, ha kisgyerekét nem anyanyelvű iskolába járatja. Egyrészt mert azonnal elbizonytalanítja, hiszen az első naptól azt hallja: ne beszéljen magyarul, azaz: inkább hallgasson. Idővel meg a nemzeti tudathasadása csak fokozódik, a tananyag tartalma miatt. A környeztismereti-honismereti órákon azzal szembesül: milyen alantas nemzeti közösség tagja, nincs olyan tanítója, aki a tankönyvi túlkapásokat helyrefésülné. És bizonyos, hogy ezeket a gyerekeket sokan kiközösítik majd nemzeti közösségük tagjai közül is, hiszen nem lesz közös témájuk egy kulturális vagy nemzeti összejövetel alkalmával sem. De probléma adódhat még egy sörözéskor is, hiszen az egyik fél a szlovák magyarságszemléletet fogja védeni és hálálkodásra biztat mindenkit, amiért itt élhetünk, a másik meg keményen odacsap az asztalra, és mint őslakos a saját szülőföldjén az őt folyamatosan korlátozó törvényekre, megszorításokra mutat majd rá. A vita a süketek párbeszéde lesz, hiszen nehezen lehet meggyőzni egy szlovák iskolában tanult magyart arról, hogy a magyar közösséget folyamatosan az asszimiláció felé terelik, pedig nem a beolvadás a megoldás, hanem a saját nemzetiségünk megőrzése, az igazi egyenjogúság.
A szlovák iskolában tanult gyermek sok esetben nem tudja eldönteni azt sem, melyik nemzethez is tartozik, kinek a verseit olvassa, József Attiláét vagy Janko Kráľét? Kinek szurkoljon, a magyar válogatottnak vagy a szlováknak? A DAC mellett álljon-e ki, vagy legyintve rá – és magyarkodásnak vélve az egész dolgot – inkább válasszon magának egy menő szlovák csapatot? És a később a választásain is megmutatkozik a szlovák iskola nyoma, amikor nem a magyar pártot választja, hanem inkább szlovákot, vagy egy olyat, amely a megbékélést hirdetve csak a saját jólétével van elfoglalva és elsősorban a többségi nemzetnek szeretne megfelelni.
Dunaszerdahelyen a szlovák alapiskolába több magyar gyerek jár, mint szlovák! Magyar szülők tartják fenn a szlovák iskolát. A szlovák gimnázium esetében is elmondhatjuk ugyanezt.
Nos, kedves szülők! Ha már választottak, és a szlovák iskola mellett döntöttek, akkor viseljék is el az ottani szabályokat és szoktassák rá gyermekeiket is, hogy a szájukat befogva engedelmeskedjenek a szlovák hatalomnak, amely ez esetben az iskola vezetősége és tanári kara! Álljanak ki a büntetést írató tanárnő mellett, elvégre maguk nem azért íratták szlovák iskolába a gyereküket, hogy ott magyarul beszélgessen. (Ha ez lett volna az elvárásuk, magyarba íratták volna, nemde?!) Sajnálkozni lehet, de ennek itt alapja nincsen. A szülő és gyermeke maga és szabadon választotta azt a lehetőséget, hogy az iskolában szlovákul tanuljon, csak szlovák szót halljon, szlovákul kulturálódjon, művelődjön. Ennek alapfeltétele, hogy legalább a tanítás idején permanens szlovák nyelvi közegben legyen, tehát inkább hálásnak kell lenniük, hogy ennyire odafigyelnek a szlovák nyelv használatára az intézményben, és helyeselni kell, hogy az iskola épületében még a szünetben sem beszélhetnek egymás közt magyarul a gyerekek… A sértődöttség és lázadozás, felháborodás helyett inkább azon kell elgondolkodniuk: tudják-e, mit is akarnak egyáltalán?
Az esetnek van még egy tanulsága. Az anyanyelvi oktatás fontosságát még az olyan, dominánsan magyar településeken is, mint Dunaszerdahely, jobban ki kell hangsúlyozniuk a magyar szervezeteknek, civil és egyházi közösségnek is! Jusson el minden magyar szülőhöz a magyar nyelven való tanulás fontossága és jelentősége, és legyen foganatja is. S akkor majd nem kell ilyen „mű-felháborodásokkal” foglalkoznia a sajtónak, hanem az oktatásügy igazi gondjainak orvoslásáról cikkezhet.
Karaffa Attila, Felvidék Ma
