A címben említett fogalmak a felvidéki magyarok máig fel nem dolgozott traumái, melyeket súlyosbít az a tény is, hogy a Beneš-dekrétumok napjainkig érvényben vannak. De vajon hogyan látja ezt itt és most a másik fél? Tomáš Černák a pozsonyi Comenius Egyetem Filozófiai Kara Szlovák Történelem Tanszékének történésze, aki a 20. századi szlovák történelemmel, az 1945 utáni csehszlovákiai eseményekkel foglalkozik, s akit az Aktuality.sk számára a német és a magyar lakosság kitelepítésének témájáról Ivana Hečková kérdezett. Az alábbiakban a beszélgetés rövidített változatát közöljük, az eredeti itt olvasható.
Csehszlovákiában a német és a magyar lakosság a 2. világháború után nemkívánatossá vált. Miért?
A csehszlovák kormány radikális megoldáshoz folyamodott, mert úgy vélte, ha az állam csak két nemzetre épül, a csehekre és a szlovákokra, esetleg más szláv népek képviselőire, erős és stabil lesz és nem lesz gondja a kisebbségekkel. Az akkori kormány úgy látta, a kisebbségek revizionista politikát folytatnának, területi követeléseket támasztanának, ellenséges érzelmekkel viseltetnének a csehszlovák állammal szemben, ezért meg kell tőlük szabadulni.
Nem túlzottan radikális megoldás ez egy épülő demokrácia részéről?
Ez egy mai vélemény, ám azonban 1945-öt írtak,s ez lényeges különbség. Közép-Európának nem voltak szinte semmilyen tapasztalatai a demokrácia terén. Nekünk 20 év előnyünk volt az első köztársaság idejéből, de a többi ország szinte egyáltalán nem rendelkezett tapasztalatokkal ezen a téren. Ráadásul a második világháború is radikalizálta a társadalmat. Mindenkinek voltak háborús traumái, csaknem minden család elveszített valakit. A férfiak a fronton voltak, szörnyű dolgokat éltek át.
A németek esetében világos volt a képlet: kollektív bűnösség a háborús gaztettekért. A magyarok esetében azonban ez nem működött. Miért?
A potsdami békekonferencia a németeket bűnösnek mondta ki a második világháborúért, s a kollektív bűnösség elve abban az időben megkérdőjelezhetetlen volt, tehát azok az országok, melyek el akarták űzni a németeket, szabad kezet kaptak. A magyarokkal nehezebb volt a helyzet, mert a nagyhatalmak esetükben nem értettek egyet a kollektív bűnösség elvével. Azt mondták, hogy a csehszlovák fél egyezzen meg Magyarországgal a megoldásban, lakosságcserében, vagy másban. Annak ellenére, hogy Magyarország vesztes ország volt, sikerül elérnie, hogy ne úgy tekintsenek rá, mint a németekre.
Búcsú az otthontól (Fotó: sziakomárom.sk)
Hogyan reagált a csehszlovák kormány?
Kitartott amellett, hogy a magyarokra úgy kell tekinteni, mint a németekre. Nemcsak szlovák gyűlölet volt ez a magyarokkal szemben, hanem a hivatalos csehszlovák politikai irányvonal. A Beneš-dekrétumok alapján a magyarok elvesztették állampolgárságukat, idegenekké váltak a szülőföldjükön. Elvették a földjüket, bezárták iskoláikat, beszüntették szervezeteiket, intézményeiket. Csak azok képeztek kivételt, akik bizonyították, hogy bekapcsolódtak az antifasiszta harcba, hogy soha nem viseltettek gyűlölettel a Csehszlovák Köztársaság iránt és harcoltak a megújulásáért. Az ilyenekből viszont kevés volt.
Hasonló iskola- és intézménybeszüntetések itt már voltak, csak a másik térfélen. Összehasonlítva a 19. és a 20. fordulóján lezajlott magyarosítást és a második világháború utáni csehszlovákiai eseményeket, miben különböznek?
Sok szlovák politikus tekintette ezt úgy, hogy végre megfizetnek a magyaroknak minden sérelemért, melyeket a magyarosítással, 1938-ban vagy a második világháború alatt elkövettek Dél-Szlovákiában. Úgy tekintették, mint soha vissza nem térő alkalmat arra, hogy megszabaduljunk tőlük.
Egységesek voltak a politikusok a magyarokat érintő kérdésben?
1948-ig ez volt a kormány hivatalos, egységes álláspontja, beleértve azokat a politikusokat is, akik fiatalon jobban beszéltek magyarul, mint szlovákul és elmagyarosodott környezetben nőttek fel, ahogy Viliam Široký vagy Július Ďuriš. Vita csak arról folyt, hogyan lehet ezt megvalósítani, de senki sem kérdőjelezte meg.
Mely politikusok nyilvánultak meg ebben a kérdésben?
A későbbi szlovák burzsoá nacionalisták, mint Vladimír Clementis, Gustáv Husák, Laco Novomeský, Daniel Okáli kemény szorgalmazói voltak, hogy a magyarokkal le kell számolni és meg kell tőlük szabadítani Dél-Szlovákiát, de legalábbis jelentősen meg kell változtatni a régió etnikai összetételét és reszlovakizálni.
A győztes hatalmak ellenállása keresztülhúzta a számításokat a magyarok határon túlra történő kitelepítése tekintetében. Mit tett a csehszlovák kormány?
Először belső intézkedésekkel akarták megoldani – a magyarság egy részének Csehországba való áttelepítésével, majd a Magyarországgal történő lakosságcserével, s a reszlovakizációval.
Fotó: sziakomárom.sk
Első fázis a belföldi áttelepítés volt. Miért éppen a Szudéta-vidékre esett a választás?
Ott komoly munkaerőhiánnyal küzdöttek, ami gazdasági gondokat okozott. Be kellett telepíteni az elnéptelenedett vidékeket, ipari munkásokra volt szükség. De nemcsak a Szudéta-vidékre, más területekre is deportáltak, ahol munkaerőhiány volt. Továbbá nyomást gyakoroltak a magyar félre, hogy kezdje meg a lakosságcserét. Magyarország ugyanis nem értett egyet és igyekezett védeni a csehszlovákiai magyar kisebbséget.
A magyar lakosság házait és egész gazdaságokat szlovákok kapták meg. A szlovák szervek vagyonosabbakat választottak, hogy legyen mit elvenniük?
Igen, de nemcsak őket, hanem a szegényebbeket is sújtotta a kitelepítés. Ám ahogy ilyenkor lenni szokott, a vagyonosabbak „kapósabbak“ voltak, az ő vagyonukat szlovákok vették birtokba.
Jelentkezhettek önként is a magyarok, vagy egyszerűen áttelepítették őket?
A Csehországba való áttelepítés semmi esetre sem volt önkéntes. Ki is menne önként az ország másik felébe, hátrahagyva a vagyonát? Egyszerűen parancsot kaptak, vagonokba rakták és vitték őket.
Új környezetbe beilleszkedni nem egyszerű. Milyen lehetett ez a magyarok számára, akik közül sokan nem tudtak szlovákul sem, nem még csehül?
Nem tudtak ott megszokni és mindent megtettek annak érdekében, hogy visszatérhessenek. Hazahúzta őket a szívük, összenőttek a földdel, a dél-szlovákiai házukkal, ahol évszázadok óta éltek. Súlyos trauma volt ez a számukra.
Mi volt a parancs, végleg ott kellett maradniuk?
Igen, azzal számoltak, hogy elhelyezkednek az iparban és fokozatosan asszimilálódnak.
Sikerült?
Sokan visszatértek, részben a nemzetközi politikai helyzetnek köszönhetően. Főleg 1948 után, amikor a kommunisták vették át a hatalmat, a Szovjetunió számára nem volt kívánatos, hogy csatlósállamai, Csehszlovákia és Magyarország konfliktusban álljanak egymással. Ez a gyakorlatban azt eredményezte, hogy a magyarok fokozatosan visszatérhettek otthonaikba, polgárjogokat kaptak, visszakapták az állampolgárságukat és az iskoláikat.
Vagonokban (Fotó: Fortepan)
A hazatérés azonban nem volt teljesen egyszerű…
Felmerült a kérdés, mi legyen a Csehországban lévő magyarokkal, akiknek vissza kell térniük, de a házaikban már szlovákok élnek. Ez óriási szociális feszültségeket szült, az illetékesek pedig nem tudták, hogyan oldják meg a helyzetet, nem volt terv, a legtöbbször csak rögtönöztek. Meg akartak szabadulni a magyaroktól, s megváltoztatni a lakosság etnikai összetételét, de nem tudták, hogyan valósítsák ezt meg. A nagyhatalmak nem értettek egyet, s a magyar fél elutasította a lakosságcserét. Az állami szerveink azzal számoltak, hogy egy részüket elviszik Csehországba, egy részüket „kicserélik“ magyarországi szlovákokra, egy részük pedig fokozatosan asszimilálódik és reszlovakizál.
Sok esetben egészen eltérő éghajlati viszonyok között élő emberek kerültek Dél–Szlovákiába az ország északi területeiről. Ők hogyan élték meg ezt a változást?
Ez a háborút követő első években történt, amikor az itt élő őslakosságot áttelepítették Csehországba. Tény, hogy ők is egészen más környezetbe érkeztek délre, meg kellett tanulniuk ott élni és nem mindenki nézte őket jó szemmel. A további gondok akkor adódtak, amikor a magyarok elkezdtek visszatérni és vissza szerették volna kapni a házaikat.
Közben a magyar kormány fokozatosan ráállt a lakosságcserére, ami egy időben együtt zajlott a kitelepítésekkel. Megállította a megállapodás a Szudéta-vidékre való áttelepítést?
A deportálások célja épp az volt, hogy rákényszerítsék a magyar felet a lakosságcserére. Amint belementek, a deportálás lelassult, majd teljesen leállt, felváltotta a lakosságcsere. De a Csehországba került magyarokat mindenképpen igyekeztek az állami szervek rávenni, hogy ne térjenek vissza.
Az államközi lakosságcsere a tervek szerint zajlott?
Nem nagy sikerrel. Nem minden magyarországi szlovák akart Szlovákiába jönni, hiszen generációk óta ott éltek. Ráadásul a megegyezés úgy szólt, hogy amekkora földterületet hátrahagynak a szlovákok Magyarországon, akkorát kapnak Szlovákiában és viszont. A gyakorlatban azonban nem így történt, s a magyar fél is mindent megtett, hogy ezt ne lehessen megvalósítani.
Földönfutók (Fotó: Felvidék.ma)
Hogyan?
Panaszt tettek nemzetközi fórumokon, s Csehszlovákia felé is, illetve azt javasolták, hogy befogadják a magyarokat Szlovákiából, de az általuk lakott területekkel együtt.
Min bukott meg a lakosságcsere?
A csehszlovák hatóságok több magyart akartak Magyarországra telepíteni, mint amennyi ottani szlovák akart Csehszlovákiába települni. S megbukott a magyar fél hozzáállásán is, mivel panaszt tettek nemzetközi fórumokon és Moszkvában, hogy mindez kényszer hatására történik.
A csehszlovák kormány tervei között fontos helyet foglalt el a reszlovakizálás, mellyel asszimilálni akarták az elmagyarosodott lakosságot. Reszlovakizáltak kizárólag magyar gyökerekkel rendelkezők is?
A reszlovakizálás célja főleg az volt, hogy a Szlovákia déli részén élő elmagyarosodott szlovákok visszatérjenek a szlovák nemzet kebelébe és csehszlovák állampolgárok legyenek. Ezáltal elkerülték az üldöztetéseket. Elég sokan reszlovakizáltak olyanok is, akik nem tudtak jól szlovákul.
Nem kellett igazolni a nyelvtudásukat vagy vizsgát tenniük?
A reszlovakizáció elsősorban az elmagyarosodott szlovákokra irányult, akikről feltételezték, hogy nem tudnak jól szlovákul. A kérvények elbírálására bizottságokat jelöltek ki, melyek nemcsak a beszélt nyelvet, hanem a származást, a vezetéknevet, a szlovák szervezetekben való tagságot és hasonlókat is figyelembe vették. Ezért magyarok is kérvényezték, hogy elkerüljék az üldöztetéseket és sokaknak sikerült is, hiszen közel 300 ezren pozitív elbírálásban részesültek. 1948 után, amikor normalizálódott a helyzet, ezek a magyarok ismét magyarnak vallották magukat, legalábbis a többségük.
Később stabilizálódott a helyzet, de a magyarok nem lélegezhettek fel, hiszen jött a Dél akció. Mi volt a célja?
A rendszer elkezdett árulókat és osztályellenségeket keresni, ami ismét nem kerülte el a dél-szlovákiai magyarokat, újra tervbe vették az osztályidegen magyarok Csehországba hurcolását. Fel akarták szabadítani a nagygazdák, az úgynevezett kulákok házait és ismételten legalább részben megváltoztatni a dél-szlovákiai lakosság etnikai összetételét.
Felvidéki magyar sorsok (Fotó: Fortepan)
Ez ismét meghiúsult, miként?
A CSKP szovjet és magyarországi nyomásra leállította. Senki nem akart további konfliktust, s Klement Gottwaldnak komoly érdeke fűződött hozzá, hogy létrejöjjön a baráti szerződés Magyarországgal.
Mindezeket az eseményeket, melyeket a kassai kormányprogram és főleg a Beneš-dekrétumok indítottak el, a mai napig igazságtalannak tartják. Reális elképzelés ezek hatályon kívül helyezése?
A magyar és a német lakosság fogja fel igazságtalanságként. A háborút követően a csehek és a szlovákok többsége igazságszolgáltatásnak tekintette a kollektív bűnösség elve alapján. Az ilyesmi természetesen a mostani, demokratikus társadalomban elfogadhatatlan. Az, ami akkor a német és a magyar lakossággal történt, nem volt humánus és gyakran ártatlan emberek szenvedtek miatta, akik sem a háború alatt, sem pedig azt megelőzően semmilyen bűnt nem követtek el. A Beneš-dekrétumok eltörlése pedig véleményem szerint sem a jelenben, sem a jövőben nem reális.
