Vajon biztosan gyógyír lehet az autonómia pl. a magyar tannyelvű iskolák számára Szlovákiában? Ezt a nehezen megválaszolható kérdést provokálta ki bennem az a néhány cikk, amit az autonómiával kapcsolatban a napokban elolvastam.
Választ adni nem tudok, hisz az autonóm irányítás által produkált eredményeket jelenlegi helyzetünkben lehetetlen összehasonlítani az azt megelőző időszak eredményeivel. Tehát átlépve az álmodozások mezejére, bizony sokféle álom születhet meg az oktatással kapcsolatban, mint ahogyan sokféle álom és valóság született kisebbségi létünkön belül az eltelt cca 20 év alatt.
Ez a lehetséges sokféleség okoz számomra némi zavart és aggályokat. Elnézve jelenlegi közösségi képviseletünkkel gyanúsítható csoportosulások, szervezetek arculatát, felmerül bennem olyan kérdés, hogy pl. az autonóm irányítás szerveinek kialakításakor milyen érdekek fognak érvényesülni? Vajon nem keletkezik-e bizonyos zűrzavar a sokféle érdek mentén elképzelt működés miatt egy-egy konkrét döntés meghozatalakor? Nem lesz ez majd terep az eddig perifériára szorult „magánvállalkozók” újabb rohamára, s mire felocsúdunk, addigra már csak egymás piszkálása, vádolása, kiközösítése marad. Valószínűleg ez így lesz.
Már csak arra kellene választ adni, hogy akkor minek az autonómia, hisz veszekedni, vádaskodni már autonómia nélkül is profi szinten tudunk?
Talán egyik elfogadható pro érv éppen az lehet, hogy vitázni és konfrontálódni is csak vitázva, ill. konfrontálódva lehet megtanulni. Természetesen a vita és a konfrontáció önmagában nem érték és nem lehet cél, de azt tudni kell, hogy emberi cselekedeteink kikerülhetetlen velejárója az értékelés és minősítés. Az értékelés és minősítés kikerülhetetlenül egyéni különbözőségek megfogalmazásával jár, az ilyen különbözőségekből kell egy jó közösségnek közösségi értékeket létrehoznia és kialakítania.
Ez a folyamat kétféle úton járható. Az egyik során a „hivatalossá váló” vagy azzá válni látszó értékektől eltérők kiválnak a közösségből, másik megoldásként képesek átértékelni saját értékeiket s megmaradni a közösségben némileg eltérő értékeik ellenére is. Ez a kétféleség a mai napig jellemzi közösségünket s elnézve e dualizmus állapotát talán némi ellenérzést vált ki e helyzet elmélyítését ígérő újabb terepek kialakítása.
Bizonyára sokkal kényelmesebb szidni a mai állami rendszert mindenért, vagy arra hárítani minden felelősséget tagadhatatlanul születő sikertelenségeink miatt, mint esetleg önmagunkban keresni a hibát, a sikertelenségeink okát.
Másrészt tudatosítanunk kell, hogy minden igyekezetünk ellenére a tanulás egy olyan folyamat, amikor sikerek és sikertelenségek szinte egyenlő eséllyel keletkeznek, s ezekből a tanuló szubjektum bizonyos tanulságokat „szabályokat” fogalmaz meg a maga számára, amitől a sikerek és sikertelenségek egyenlő arányában kedvező elmozdulást remél a sikerek javára.
Szerencsés esetben jó szabályokat fogalmaz meg, vagy rosszakat, amelyekből ugyanúgy képes tovább tanulni. A folyamat legrosszabb eredménye az lehet, amikor bizonyos káosz keletkezik, amelyben nagyon nehéz akár jó, akár egyértelműen rossz szabályokat kialakítani. Az ilyen káoszban tartóssá válhat a teljes véletlenszerűség, az irányíthatatlanság, amiért az ilyen állapot igen demoralizáló hatású lehet, egyéneken és közösségeken egyaránt elhatalmasodhat a minden mindegy hangulata. A kiút egyedül a tanulás következetes végigvitele lehet, vagyis félelmeink ellenére is vállalni kell minden „pofára esés” kockázatát, mert a nélkül sose éljük meg sikerként a sikert, nem tudunk örülni sikereinknek, s nem fogunk változni semmit, tehát ugyanolyan „zöldfülűek” maradunk tartósan.
Azonban azt is tudni kell, hogy ebben a folyamatban szükség van valamiféle általános érvényű kontrolra, amely lehetetlenné teszi, hogy látszólagos értékeknek „bedőlve” rossz döntéseket, szabályokat hozzunk. Nos ez az a terület, ahol nincs semmiféle garancia. Sajnos a történelmi fejlődés folyamata is ezt támasztja alá. Voltak a történelmünknek látványos sikerei és bukásai, ám az ilyen értékbesorolás sem örökös, mert eltarthat bizonyos ideig, amíg egy sikerről kiderül, hogy végeredményben inkább volt sikertelenség, mint siker, vagy fordítva. Sajnos még az is előfordulhat, hogy egy hosszan sikeresnek ítélt körülményről, szabályról később kiderül, hogy valójában nem produkált semmi jót, ám mentségére rosszat sem, tehát összességében annyi tapasztalatot nyújtott, hogy figyelmen kívül lehet hagyni. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy tetteink értékelését folyamatosan újra és újra el kell végezni, mert csak ez teremthet néminemű lehetőséget arra, hogy a tanulás során törvényszerű „bolyongásunk” során lehetőleg kerüljük el azokat a komikus helyzeteket, amikor szembetalálkozunk saját magunkkal, vagy folyamatosan körözünk egy bizonyos dolog körül, ahelyett, hogy a körbe belépnénk, vagy azt átlépnénk.
Annyi azonban talán biztosan kijelenthető, hogy bár alvásra feltétlenül szükség van, ám ez semmiképp sem értelmezhető úgy, hogy az alvás olyan állapot, amelyet tartósan fenn kell tartanunk a tanulás folyamán.
Tehát a válasz az eredeti kérdésre az, hogy az autonómia lehet gyógyír kisebbségi helyzetünkben, de lehet súlyos méreg is, sőt az is előfordulhat, hogy semmiféle elmozdulást nem okoz, ám mindezek csupán akkor derülnek ki, ha kipróbáljuk. Bár azt is tudni kell, hogy a módszer sikeressége sokszor függ az azt alkalmazó szubjektum állapotától, tulajdonságaitól.
Példaként általában a kerékpározást szoktam emlegetni. Tehát biciklizni csak biciklizés közben lehet megtanulni – ez az alapszabály. Kezdetben biciklizési kísérleteink során több lesz a kisebb nagyobb balsiker, akár jelentős kártételű „pofára esést” is megélhetünk, ám, ha rendesen odafigyelünk, akkor bizonyos idő elteltével több lesz a siker a balsikernél. A sikereink elhatalmasodása vezethet olyan téves következtetésre, hogy már annyira megtanultunk biciklizni, hogy már sosem fogunk „pofára esni”, míg ebbéli tévedésünkből némi barackpálinka fogyasztás után tett kísérletünk ki nem józanít.
Varga Lajos, Felvidék.ma
