Budapest, VIII. kerület, Bródy Sándor utca 5-7. Itt állt a Magyar Rádió. Az épület ma is áll, homlokzatán még ott vannak az ismerős betűk, de lelke kiköltözött belőle – talán azon a napon, amikor hivatalosan a nevét is elvesztette.
1925. december 1-én született Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. néven, s bár a következő 90 esztendő viharos történelmében minden politikai fordulat változtatott az intézmény nevén, de a fogalom: Magyar Rádió a különböző alakítások ellenére megmaradt, egészen 2015. június 30-ig. Másnaptól a közszolgálati média Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. néven egyesült a Magyar Televízióval, a Duna Televízióval és a Magyar Távirati Irodával.
Nem volt hirtelen fordulat, már évek óta tartott az előkészület, a szervezeti, gazdasági és műszaki átalakulás.
A Bródy Sándor utcai és a hozzá kapcsolódó épületekből is fokozatosan történt az átköltözés a Kunigunda úti új, a kor műszaki igényeinek megfelelő építménybe, amelyben az új, fiatal munkatársak bizonyára jól érzik magukat, a régiek megszokták, vagy ezt az alkalmat választották munkahelyváltásra, vagy éppen nyugdíjba vonulásra.
Mindebből a hallgatók nem sokat vettek észre, hiszen a névváltozás és a költözés alig érintette az állandó, megszokott műsorokat. A Magyar Rádiónak még a rendszerváltoztatás után, a médiaháború idején is egyik erénye a megbízhatóság volt, hogy a leghallgatottabb és a legnépszerűbb műsorokat lehetőleg megőrizze, azok mindig ugyanakkor szólaljanak meg, a változások fokozatosan, szinte észrevétlenül történjenek, ne kapkodva, kísérletezve. Nem azért, mert a hallgatósága „öreg, iskolázatlan, vidéki és bunkó” – ahogyan egyes hangadó árokásók állítják – hanem mert bizonyos fogódzókra a normális életritmusú és kialakult érdeklődésű, értékrendű embereknek szükségük van.
Hogy ez ne jelentsen megkövesedést és makacs elzárkózást is, nos, ez volt az a feladat, aminek a Magyar Rádió többé-kevésbé megfelelt.
Hogy a nagyobb változásokra milyen érzékenyen reagáltak a hallgatók, csupán egy példa. Ma már kevesen emlékeznek rá, hogy valaha a Kossuth Rádióban a hajnali műsorkezdést a Rákóczi-induló jelezte. Ezt a hagyományt 2007. június 4-én szakította meg az akkori vezetés, egyúttal az emblematikus szignált: a Kossuth-nóta „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” sorának dallamát is finoman szólva kivezették, mint egy oda nem illő személyt az elit klubból. Helyette „a kor igényeinek és tempójának megfelelő” hanghatás, nevezzük kompozíciónak, került a helyére a hallgatóság és a régi munkatársak többségének felháborodására.
Érdekes módon 15 év múltán, 2022. október 23-án a száműzött Rákóczi-induló visszatérhetett a hajnali műsorkezdésbe. Hogy a Kossuth-nóta miért nem, erről nem tudtam tájékozódni, de jóindulatú feltételezésem szerint : a digitalizációval megszűnt a két műsorszám közti szünetet jelző szerepe.
A Kossuth Rádió tehát működik, ha a Magyar Rádió meg is szűnt. A magyar rádiózás napjáról, ahogy minden évben, december 1-én megemlékezünk. Ki hivatalosan, mások a régi, üresen várakozó épület előtt, én itthon, ezzel a kis hevenyészett írással.
Magam 50 évet töltöttem a Bródy Sándor utcai és az évtizedek során hozzácsatolt épületek falai között – csaknem a felét a rendszerváltoztatás előtt, a másik felét utána. Többé-kevésbé ismerem mindkét korszak erényeit és hibáit, fő- és mellékszereplőivel együtt. Emlékezni azonban egy olyan intézményre szeretek, amelynek szakmai színvonalát az 1930-as években az irodalmi osztály élén Németh László, majd Cs. Szabó László szabta meg, zenei irányítását Dohnányi Ernő végezte, a főrendező pedig dr. Németh Antal, a Nemzeti Színház igazgatója volt.
Úgy vélem, nyilván elfogultan, hogy ezek a minőségi alapok ott maradtak a következő évtizedekben is, bármilyen politikai változásokról szóltak, vagy éppen hallgattak a hírek. Ezért éreztem otthonomnak 1966 szeptemberétől 2016-ig a Nemzeti Múzeum mögötti épületegyüttest mindaddig, míg a bezárt stúdiók és szobák, a kongó folyosók és az elnéptelenedett Pagoda látványa megérlelte bennem a döntést, hogy ne csak az épületből lépjek ki végleg, de az intézményből is.
Saját jó és rossz tapasztalataimtól függetlenül mindig kötelességemnek érzem megvédeni a Magyar Rádió emlékét a lebecsülő, egyes korszakait sommásan elmarasztaló véleményekkel szemben.
Csupán arra szeretnék emlékeztetni ezen az évfordulón, hogy a magyar nyelv épségét, a magyar irodalom és zene értékeit a legsötétebb diktatúrák idején is őrizték bemondók, szerkesztők, riporterek, művészek, tudósok, nyelvművelők egymást követő nemzedékei. A határokon túl élő magyarság számára pedig a nemzeti érzés, az összetartozás megélését a gyakran zörejes, nehezen fogható adásokból a sportközvetítések, a nótaműsorok adták, s hajnalban a Rákóczi-induló, meg szünetjelként a Kossuth-nóta.
(Cservenka Judit/Felvidék.ma)
