Az 1849. február 5-i branyiszkói áttörésben az „ördöngős” Guyon Richárd ezredes „személyes vitézsége és kitartása” mellett a korábban gyávaság hírébe keveredett szegedi 33. „ködmönös” honvédzászlóalj is jelentős szerepet játszott, így megnyílt az út a Feldunai hadsereg számára a Szepességből Sáros vármegyébe. Hőstettük napiparancsban is megjelent, Görgei Artúr honvédtábornok pedig kitüntetés gyanánt zászlószalagot adományozott a csapattestnek.
Azon a bizonyos hétfőn – 1849. február 5-én – kegyetlen hideg, mínusz 22,5 Celsius-fok volt. Reggel érkezett meg a „határtalan ambíciójú” Guyon – teljes nevén: Richard Guyon esquire d’Beaufre et Gey – ezredes 4002 honvéddel, s 21 löveggel a hágó előtti Korotnokra, ahol a kocsmában az átfagyott legénységet pálinkával itatta.
A 785 méter magas hágót és az oda vezető „tekervényes utat” a császáriak torlaszokkal zárták le, ezek ellen vezényelt támadást az „ángol oroszlán”.
Adjuk át a szót Tirts Rezsőnek – az 1849 tavaszán megalakult Cornides-féle Szepes vármegyei önkéntes vadászcsapat tagjának –, aki szemtanúja volt az eseményeknek:
„A völgyben láttam a 33-ik zászlóalj tömegét előre haladni, de a fenyves erdőben elbújt osztrákok sortüze és a feljebb huzódó országúti kanyarulatokon felállított ágyuk kartácsai csakhamar visszavonulásra kényszeritették a honvédeket, mi bizony elég rendetlenül történt és csak a faluban lehetett őket megint rendbe szedni, midőn Guyon karddal kergette össze őket, egy futó fiatal hadnagyot kardlapálylyal jól megpáholt, dühösen rá kiáltva, »micsoda tiszt maga?!« a legénységnek pedig oda kiáltott »a 33-ik zászlóaljnak itt kell a [január 21-i] windschachti [szélaknai] csorbát kiköszörülnie és ezt a poziczíót rohammal bevennie!«
De átlátván, hogy ez vajmi nehéz feladat lesz, főleg az átvezető szoros megrohanása csak roppant emberáldozattal bevehetőnek látszott, Guyon, az ottani postamester által ajánlott biztos ember vezetése alatt az Ujházy vadászokat az összes huszár trombitásokkal együtt küldte Polyanócz felé, honnan oly meredekségen, melyen nyáron is alig lehet felmászni, a vadászok embererő fölötti küzködések és erőlködések között négykézláb másztak fel az ördöglyuki fenlapályra, honnan az osztrákok bevehetetlennek látszó végső védállását oldalt meg lehetett támadni.
Közben pedig Guyon az egyenes támadással sem hagyott fel, hanem lováról leszállva a 33-ik zászlóalj élére állt, azt kiáltva a fiuknak, hogy »ha hátrálni mernek, ő saját ágyúinak kartácsaival lelöveti őket, azért előre! mert előre dupla lönung, hátra kartács!« [Szó szerint a következőket kiabálta: »Vorwärts dupla lénung, rückwärts kartács schiessen!« Vagyis: »Ha előre mentek, dupla zsoldot kaptok, ha meghátráltok, belétek kartácsoltatok!«] Ő maga kardját magasra emelve előre rohant, utána a branyiszkói Kapisztrán Bolesznik, volt selmeczi piarista, kereszttel kezében tüzelte a fiukat. A honvédek ezek által felvillanyozva, minden fáradtságot leküzdve »előre!« kiáltással feltartóztatlanúl előre rohantak. Bömböltek az osztrák ágyuk, roppogtak a puskák biztos állásból a nyílt téren rohanó magyar zászlóaljra. A golyózáporban sokan elestek, de a nyílt tér csak vagy 200 lépésnyire terjed és Guyon csakhamar mély árokba, védett állásba vezette embereit. A másik két zászlóalj a polyanóczi völgyből sokkal meredekebb partnak, de kevésbé veszedelmes viszonyok mellett támadást intézett, melynél különösen az utászok kitüntették magukat.”
A valóságban a branyiszkói Kapisztrán Bolesznik, pontosabban Poleszni (később: Erdősi) Imre piarista szerzetes, tábori lelkész nem a „ködmönös” – ugyanis a szegedieket „Rajta, honvéd, rajta!” szavakkal tüzelve, Guyon vezette a második rohamra –, hanem „az egészen faragatlan ujonczokból” 2. besztercebányai újonc honvédzászlóalj rohamoszlopa élére állt és e szavakkal biztatta a tót honvédeket:
„Ugyan már, fiaim! Otthagynátok az Úristent ezeknek a pogányoknak?”
Mások szerint Poleszni, kezében magasra emelt, nagyméretű feszülettel rohant a csatárláncok előtt és tót nyelven kiabálta: „Na predek, za mni, tu je Pan Boch!” („Előre, utánam, velünk az Úristen!”) Erre a tót atyafiak a nyomába eredtek. Poleszni többször elesett a hóban, majd az egyik torlasznál fogta a vörösfenyőből készült feszületet, és az ellenség felé dobta. „Hagynátok az ellenség kezébe jutni Isteneteket, és tűrnétek a mocskot zászlótokon?” – kérdezte, mire a honvédek bevették a sáncot (Az ütközetet követően Poleszni a sirokai templomban hagyta a feszületet, amely később a kassai ereklyemúzeumba került).
Legényei állhatatosságáról emlékezett meg gyöngyösi Petheő Vilmos őrnagy, a 33. honvédzászlóalj parancsnoka: „Tudvalevő, hogy Branyiszkón szerpentin-út vezet keresztül, amely a hegy csúcsáig nem kevesebb, mint huszonkét kanyarulatot tesz. Ezeknek a kanyarulatoknak mindegyikét megszállva tartotta az ellenség. Helyzete természetesen szerfölött előnyös volt. Nem úgy a miénk. Katonáim éhesek voltak, a hideg dermesztő. Előkerítettem egy hordó spirituszt, azt föleresztettem vízzel, s ihatott minden legény, amennyit csak akart. Aztán megnyugtattam őket, ne féljenek, mert az ellenség, mely magasabb helyen áll, a fejünk felett fog ellövöldözni; csak az első rohamnál legyenek bátrak, a többi magától jön. Ha elfoglaljuk az első állást, a másikba már a hátráló ellenséggel együtt vonulunk be. Úgyis történt. A küzdelmünk tényleg az első rohamnál volt a legerősebb. Az ellenség ereje kanyarulatról-kanyarulatra gyöngült. Csakhamar a tetőn voltunk. Ami azután következett, az már gyerekjáték. Az ellenség futott, mi pedig üldöztük. Mi körülbelül 120 embert vesztettünk, az osztrákok közül azonban háromszáznál többen maradtak a csatatéren. Valami száz emberük pedig fogságba került. A győzelem annál szebb volt, mert a csatát legnagyobbrészt újonc honvédekkel vívtuk.”
Görgei tábornok öccse, görgői és toporczi Görgey István, az 1. Zólyom vármegyei (későbbi 51.) honvédzászlóalj századosa a 33. honvédzászlóalj zászlajáról jegyezte fel a következő – Branyiszkónál történt – esetet: „Csata után az élők összehordták az elesetteket, hogy eltemessék őket. Midőn Király őrmestert (ki legelsőként esett el a 33. honvéd-zászlóaljból), a kik előhozták, a sorba lefekteték a hóra: a tisztek ezen szeretett bajtárs holttestére testületileg rá boriták a zászlót….”
A diadalból – egy hadicsel révén – a 12. Nádor-huszárezred két százada is kivette részét, ám a Görgei által 1849. február 8-án Eperjesen kiadott napiparancs nem a jászkun huszárok, hanem a szürke köpeny helyett juhbőr „ködmenyt” viselő 33. honvédzászlóalj vitéz magatartását örökítette meg:
„A 33-ik honvéd zászlóalj a braniszkói szorosok bevételekor f. h. 5-én vitézül viselte magát. A 33-ik zászlóalj, ezen szép viseletére nyilvános elismerést érdemel.
E zászlóalj, minden egyéb ifjabb, s még nem edzett zászlóalj előtt, az ellenség bár milly alakú támadásakor buzdító utánzásul szolgálandó példányképpen említtessék meg. És elvárom Guyon, és a többi osztályok zászlóaljaitól, miszerint a legközelebbi alkalommal minden áron oda fognak munkálni, hogy, kivált a selmeci esetnél, fegyverük kétségbe sülyedt becsületét, ismét helyrehozzák; mint ezt a 33-ik honv. zászlóalj folyó hó 5-én tevé. Elismerésem tanuságául rendelem: hogy a 33-ik zászlóalj számára
1-ör 15 napi dijj ajándokképpen kiadassék.
2-or zászlajára egy széles szalag; mellyre a zászlóalj kitüntetésének nevezetes napja 1849 február 5-e fog hímeztetni, – tétessék.
3-or Megvárom Guyon ezredes, és osztálynok úrtól, hogy egy bizottmányilag szerkesztett jegyzékben felterjesztendi azok neveit, kik a 849-ik Február 5-iki dicső győzelmet elő idézett nem közönséges vitézség által az egész hadsereg köszönetét kivívták. – Leg szentebb törekvésem lessz, ezen egyének jutalmazását, és kitüntetését az álladalomtól kieszközölni.
Ezen napi parancs a bátrak lelkesítésére három egymásután következő napon által a seregnél egész terjedelmében közzéteendő.
Azon gyávák elrettentetésére pedig kik a határozó pillanat előli becstelen, és gyalázatos futásukkal, még a leg jobb sereget is a legszerencsétlenebb zavarba hozhatják – hozzáteendő, hogy minden szaladó saját társai által is lelövettethetik, – ha pedig illy futás egész tömegben kisértetnék meg, akkor ők mint hazaárulók saját seregünk, és saját ágyuinktól várhatják el legszégyenletesebb vesztüket.”
A napiparancsban említett zászlószalagot a hagyomány szerint Görgei tábornok hitvese, Adéle Aubouin készítette. A kétágú, fehér moares ripszselyem szalagra arany hímzéssel került fel a következő szöveg: „Branyiszko. – Februárius 5kén 1849”. E becses relikvia fennmaradt az utókor számára. A kiegyezést követően került a Nemzeti Múzeumba, onnan 1936-ban a Hadimúzeumba, majd a második világháború végén a Vörös Hadsereg hadizsákmányként elvitte. Az 1848. március 15-i forradalom centenáriumának évében a ’48-as honvédzászlók többségével együtt a Szovjetunió e zászlószalagot is visszaadta.
Babucs Zoltán/Felvidék.ma
(A szerző hadtörténész)
