A Musicánál egy Neuhold Károly nevű építő tervezte meg a hangszereket, s a háború előtti öntvényekben szerepelt is a neve. Gyakran a márka is az ő nevét vette fel. Az öntvényt – mint a Bösendorfernek a mai napig is – a csehek szállították. A mechanikát jelen esetben Stuttgartból, a világ vezető mechanikagyártó cégétől, a Rennertől rendelték. A billentyűzet megint egy erre specializálódott cégtől érkezett.
Itt említhetem a billentyűk borításának fejlődését. Korábban elefántcsontból – még hallani is rossz mai, állatvédő füllel – készítették. A galalit később megoldást jelentett, sajnos a használat során a billentyűk megfeketedtek. Ez a szovjet zongorákra ugyancsak igaz volt, így gyomorforgató volt leülni egy ilyen hangszer mellé. A celluloid ugyan jobban állta a megpróbáltatásokat, de tűzveszélyes volt, ami egy pöfékelő bárzongoristánál nem éppen biztonságos.
A ruháját a hangszernek általában a hangszerkészítő műhelyben gyártják, és csinosítják az adott terméket. A világháborúig – becslésem szerint mintegy tízezer darab kerülhetett a piacra, de ebben lehettek zongorák is. Megjegyzem, általában átfedés van a pianínók és a zongorák sorszámai között.
A világégés után a maradványokkal próbálták feléleszteni az ipart, mivel a behozatalra valuta nem állt rendelkezésre. Nem volt reménytelen: megvolt a szakembergárda. A félbehagyott hangszerek egy részét megsemmisítették, így magam is a solymári kerámiaüzem területéről szereztem vissza nagyon jó Musica mechanikákat. A párt akkori politikája szerint az alkatrészeket itthon kívántuk elkészíteni, az öntvények Szegeden készültek eléggé kétes minőségben. Később a lengyel és a cseh öntvényeket használtuk.
Opera Zongorateremének a műhelye (Fotó: Opera)
A Musicát még 1993-ig készítették. Gönczi Laci kollégám ekkor települt vissza Ausztriából, s felvásárolta a Musica gyár fellelhető maradványait. Némi változtatást is végrehajtott, s elkezdett hangszereket gyártani, az öntvényeket – a korábbi Bösendorfer kapcsolataira támaszkodva – szintén a csehektől szerezte be. A műhely elég korlátozott kapacitással rendelkezett, mintegy harminc hangszert készíthetett.
A nagy hangszergyárak, mint a Steinway, a Bechstein és a Bösendorfer is mind a mai napig készít pianínókat. Az áraikra sok ember panaszkodik, sokallják az 1,2-1,5 millió forintot. Ekkor javaslom, hogy kalkulálják ki, hogy ez hány havi fizetésbe kerül, s amikor a hetvenes években 20-22 ezer forintért adtak egy használt hangszert, azt hány havi fizetésért lehetett beszerezni. Megmondom: akkor volt drága a pianínó.
Akinek nem telik új hangszerre, gondolkozhat használt instrumentumokban is. Nagyon sok hangszert kamionszám hoznak be Skandináviából, Svájcból; az ott megunt 40-50 éves darabokat vásárolják fel élelmes kereskedők. Általában jó karban vannak, némi átvizsgálás, javítás után már piacképesek, amelyek pedig nem ütik meg a mértéket, azt elfelejtik, vagy alkatrészeket nyernek belőlük. Általában már 3–400 ezer forintért hozzá lehet jutni egy használható, nem túl öreg darabhoz. Ez számomra is kedvező, hiszen életem végéig biztosított a munkám.”
(Csermák Zoltán/Felvidék.ma)
