A Nagyfödémes községben élő és alkotó Száraz Pál neve nem idegen az olvasók számára. A Felvidék-szerte ismert szerző életútja és tevékenysége szorosan kapcsolódik a szülőföldjéhez, amely nemcsak otthont, hanem ihletet is ad számára. A vele készült tartalmas beszélgetésben mesél többek között a gyermekkoráról, tanulmányairól, alkotói pályájának indulásáról, valamint arról, hogyan választ témát az alakításaihoz. Végül bepillantást enged a jövőbeli terveibe is.
Mesélne egy kicsit a gyermekkoráról és a tanulmányairól? Hogyan hatottak ezek az évek az írói pályájára? Milyen hatások formálták a kezdeti alkotásait?
A gyermekkoromat Nagykéren töltöttem, itt végeztem az alapiskolát is, és már kisdiákként szívesen olvastam. Óriási hatással volt rám Gárdonyi Géza Egri csillagok című regénye. 1969-ben Losoncra kerültem a Losonci Építőipari Szakközépiskolába. Az itt töltött négy év meghatározó korszak volt az életemben. Segített abban, hogy másképpen gondolkodjam, mint egy átlagos középiskolás.
Néprajzkutatást végeztünk, összegyűjtöttük Gömör környékének értékeit. Nagy élmény volt számomra, hogy én beszélgettem legutoljára Serly Tibor zeneszerzővel és karmesterrel. Az ő édesapja volt Serly Lajos, aki a kedvenc nótámnak, a Kék nefelejcs, kék nefelejcs virágzik a, virágzik a tó partján kezdetű népies műdalnak a zenéjét szerezte. Abban az időben nagyon erős volt Losoncon a Kármán József nevét viselő irodalmi és művészeti kör. Engem, mint fiatal, kezdő középiskolást befogadtak, abba a közegbe tartoztam, mint például Ardamica Ferenc, Sólyom Laci bácsi, Ferencz Ferdinánd vagy Szabó Gyula. Barátságuk és támogatásuk nagy hatással volt rám. Ott kezdtem el írni, és én lettem négy éven keresztül az Ifjú Építész című ifjúsági diáklap főszerkesztője. Magyar létünkre megnyertük Szlovákia legjobb diáklapjának a díját. Nyilván köze volt az elismeréshez annak is, hogy kétnyelvű lapként jelentünk meg.
A katonaság után Mátyusföldre kerültem, a Galántai járás fiatal alkotóinak társaságába. A Járási Népművelési Intézet az itt élő írók alkotásaiból antológiákat adott ki minden évben, s ezekben a füzetekben az én írásaim is helyet kaptak 1982-ben, majd pedig egy év kihagyás után 1984-ben, illetve 1985-ben. Jó volt egy kötetben szerepelni az akkor már ismert fiatal szerzőkkel, mint Talamon Alfonz, Fellinger Károly vagy Tóth Károly.
Közben építész lettem, és csapongtam a különböző művészeti műfajok között. Tíz évig például rendező voltam Nagyfödémesen az amatőr színháznál. Tíz év alatt kilenc egész estét betöltő darabot rendeztünk. A csoportban eltöltött évek is nagy hatással voltak rám, hiszen minden ember egy külön karakter. Közben folyamatosan írtam: nemcsak szépirodalmat, gyerekverseket, hanem tudósításokat is.
Száraz Pál (jobbra) Fellinger Károly költő társaságában (Fotó: Száraz Pál archívuma)
Számos önálló kötete jelent meg az évek során. Hogyan választja ki, hogy milyen történeteket vagy témákat dolgoz fel egy-egy kötetben?
Szám szerint tizenhárom kötetem jelent meg eddig. Az igazi irodalmi áttörést számomra az első kötetem megjelenése jelentette 1999-ben, amikor a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet és a Gyurcsó István Alapítvány gondozásában megjelent a Kilométerkő című novelláskötetem. Abba a kötetbe az intézet akkori igazgatójával, Huszár Lászlóval közösen válogattuk ki a novellákat, éppúgy, mint a következő kötetembe, a Beszélő fényekbe, amelyben már a verseim is helyet kaptak.
Sosem a kötet számára írok, hanem ahogy a téma jön, megírom a történetet. Majd, amikor lehetőség nyílik arra, hogy egy kötetben is megjelenjenek, akkor válogatok közülük. Elküldöm a kiadónak, aki természetesen még tovább szelektál. Szinte minden kötetemben többféle történet, meseszerű novella is helyet kap. Ezeket egy-egy főcímmel választom el egymástól.
Mivel nagyon érdekel a Kelet csodálatos világa, képzeletben sok-sok novellám helyszíne éppen ez a sokszínű, orientális világ. Sokan talán azt mondhatnák, hogy mindig a mesében élek. Lehet, hogy igazuk van, de minden mesének megvan a maga – nemcsak gyerekeknek, de a felnőtteknek szóló – tanulsága is. Ezeket a témákat például a Szárda, vagy a Sah drágakövei című köteteimben dolgoztam fel. Az utóbbi Ardamica Zorán fordításában szlovák nyelven is megjelent Šachove drahokamy címmel.
Milyen hatással van műveire a szülőföldje? Tekinthető-e a Felvidék, vagy az Ön szűkebb pátriája az ihlete egyik fő forrásának?
Hetven évvel ezelőtt születtem, s mint már említettem, a gyermekkoromat szülőfalumban, Nagykéren töltöttem. Különös érzés, hogy lassan már fél évszázad után is visszatérek oda, ahonnan olyan régen elsodort az élet. Ez az idő maholnap húszezer napot tesz ki. Ha magamat kérdezem, vajon e húszezer nap közül hány olyan lehetett, amikor lélekben nem jártam a szülőfalumban, nyugodtan elmondhatom, hogy egy sem. Minden fontosat ott tanultam meg. Ez egy kiapadhatatlan ihletforrás az életem végéig. Az ember életét a szíve határozza meg. Én a szülőfalumban kaptam a szívet, az erkölcsöt és ezért a mai napig hálás vagyok a szüleimnek.
Hálámat talán a 2008-ban megjelent, a Falu a madárdalos fák alatt című kötetemmel – amely Nagykér kismonográfiája is – sikerült kifejeznem szülőfalum iránt. A kútforrásom Zoboralja, Nyitra környéke, az én „Nyitraországom”. Hazánknak ezt a csodálatos, még kissé régies hangulatú tájegységét nagy örömmel osztom meg másokkal. Szeretném visszaadni „Nyitraország” színeit, hangulatát. Bízom benne, hogy minden egyes írásom arról tanúskodik, hogy bensőséges kapcsolatban vagyok szülőföldemmel. A közelmúltban szülőfalum, Nagykér díszpolgári címet adományozott nekem, az elkalandozott írónak, költőnek. Számomra ez életem egyik legnagyobb elismerése és méltán büszke is vagyok rá.
De a szülőföld többet is jelent, s míg gyermekkorom minden emléke a Nyitra partjához köt, addig középiskolás éveimet Losonc és környéke határozta meg. Felnőttkorom és mostani életem pedig immár közel ötven éve a Mátyusföldhöz, a Kis-Dunához, a Feketevízhez, Nagyfödémeshez és elsősorban a családomhoz, gyermekeimhez, unokáimhoz tartozik.
S hogy a Mátyusföld is befogadott, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy két alkalommal „Nagyfödémes polgármesterének díját”, és egy alkalommal „Nagyfödémes község díját” is megkaptam. Azt mondhatom, hogy egy tágabb értelemben vett szülőföld, az egész Felvidék van rám hatással, ad ihletet, amikor írok. Ismerem és próbálom visszaadni annak minden zegzugát.
Célom, hogy novelláim, meséim – amelyek talán sajátos stílusúak – bárhol is játszódjanak, az olvasó számára érthetőek és érdekesek legyenek. Soha nem konkrét személyekről, eseményekről szólnak, egy-egy ellesett pillanat, mozdulat, az utcán heverő téma sokszor szolgál ihletforrásként.
Száraz Pál egy könyvdedikáláson (Fotó: Száraz Pál archívuma)
Több mesenovellás kötete is napvilágot látott. Véleménye szerint mitől lesz egy gyermekkönyv igazán közkedvelt a mai felgyorsult világban? Milyen üzeneteket vagy értékeket tart fontosnak átadni a fiatalabb generációknak az írásaival?
Mesenovelláim szinte valamennyi novelláskötetemben fellelhetőek, de ezek nemcsak a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek is szólnak. Mindegyiknek megvan a maga mondanivalója, tanulsága. Mesealakjaim sokszor emberi tulajdonságokat hordoznak magukban.
Ami a gyermekkönyveimet illeti, elsőként az „Állatkertben” című kis leporellóm jelent meg. Majd ezt egy gyermekjáték-gyűjtemény követte, Dombon törik a diót címmel. Ezután jelent meg a Tarka lepke című kis leporelló. Számomra az eddigi gyermekkönyveim csúcspontját a 2023-ban megjelent Nyuszi és barátai című, immár valóban mesekönyv jelentette. Mind a négy gyermekkönyvemet volt alapiskolás tanárom, s ma nagyra becsült barátom, dr. Simek Viktor, a Magyar Kultúra Lovagja illusztrálta nagy hozzáértéssel és csodálatos, színes rajzaival.
A mai rohanó világunkban egy gyermekkönyvnek szép kivitelűnek kell lennie, hogy felkeltse a kisgyermek, vagy akár a szülei érdeklődését. A benne leírt gondolatok, versek fülbemászóak kell, hogy legyenek, melyekhez a gyermek többször is szívesen visszatér. Kéri anyukáját, hogy olvassa el újra és újra. Ezt a tanulságot én az unokáim viselkedéséből vontam le, akik pici koruk óta szívesen hallgatták az olvasott meséket, versikéket, s nem utolsósorban szívesen nézegették a szép színes képeket.
Hála az égnek, újra írok meséket. Meséim azoknak szólnak, akik igénylik a szépet és a jót. Akik szeretnének az egyre sűrűsödő gondok mögé nézni. Ennek érdekében írok sokak számára talán meghökkentő meséket: korcsolyapályán őrködő vakondokról, kovácsmesterséget űző medvékről, hullámokból kiemelkedő paripákról, Csallóközben élő sirályokról. Minden mesének a végén azonban ott van a tanulság, vagy ott van a lehetőség, hogy a kis, vagy akár felnőtt olvasó maga fejezze be a történetet. Ezzel szeretném rávezetni a fiatal generáció tagjait, hogy ne féljenek álmodni, nagy terveket szőni, hogy ne hagyják elveszni az illúzióikat. Hiszen maga az élet szép, csak meg kell benne találni a helyünket.
Milyen tervei vannak 2025-re? Dolgozik esetleg új köteten, vagy van olyan projekt, amelyet kifejezetten ebben az évben szeretne megvalósítani?
Ez érdekes kérdés. Én inkább azt felelném, hogy mi van az asztalfiókban. Mivel is foglalkozom jelenleg, mi kerül ki a ceruzám hegye alól? Hiszen egy író munkásságának folytonosságát nemcsak a megjelenő könyvekkel mérhetjük, hanem az olvasó által még nem látott alkotásokkal is. Amikor tehát az olvasó kezébe vesz egy éppen megjelenő könyvet, a szóban forgó író (mondjuk én) már az újabb, esetleg második, vagy harmadik új munkáján dolgozik. Egy író számára minden könyv nagy öröm, várakozás, izgalom. De hogy a kérdésre feleljek, min is dolgozom jelenleg? Tavaly leadtam a dunaszerdahelyi Nap Kiadónál egy meséskönyv anyagát. Hogy mi lesz a sorsa ebben a fordított világban, azt csak az egek ura tudja. Jelenleg is egy alkotófolyamatban vagyok. Több novellám is kikerült a ceruzám alól (én még mindig kézzel írom a történeteket), minek köszönhetően talán jövőre egy újabb novelláskötetre is számíthatok. Megtörténhet, hogy egy újabb állatokról szóló leporelló is számításba jöhet, természetesen ismét Simek Viktor csodálatos rajzaival. Egyre gyakrabban merül fel bennem egy gyermekverskötet gondolata is. Már a címe is megvan: „Felhők között bújócskáznak”.
Tehát, ha azt kérdezik, min dolgozol? A kérdésre félig tréfásan, félig komolyan azt válaszolnám: önmagamon.
Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
