Az 1956. október 23-án kezdődött magyar forradalom és szabadságharc békés tüntetéssel indult, az elégedetlenség, az idegen hatalmi elnyomás elleni tiltakozás a magyar társadalom minden rétegét átjárta az egyetemista fiataloktól a munkásokig, az értelmiségig, művészekig, irodalmárokig. Az orosz megszállás elleni tiltakozást, a forradalom átmeneti győzemét azonban november elején már tankokkal tiporták el. November 4-e ezért gyásznap számunkra.
A felkelők, a tiltakozók megtorlása nem maradt el, sokan éppen ez elől menekültek el az országból, többen családostól, apró gyerekekkel. Ki vonatvagonban megbújva, ki áldozatkész magukat is kockáztató határmenti gazdák szekerén hasalva, ki rögös szántóföldön csúszva-mászva igyekezett menekülni családtagokkal együtt.
Fotó: https://www.kozterkep.hu; Bertha János
A menekülés egyik útja volt az Andau-mosontarcsai fahíd, a magyar-osztrák határ mellett.
A menekülés jelképe lett a kis fahíd, amely a Hanság-csatornán át vezetett. Ez a jelentéktelen utacska egykor arra szolgált, hogy a parasztoknak ne kelljen nagyot kerülniük földjeikhez, egyszerűen átkelhessenek az egyik oldalról a másikra.
November folyamán aztán mintegy 70 000 magyar ember itt ment át Ausztriába, ahol a közeli falvakban az osztrák lakosok, bár maguk sem voltak módosak, gazdagok meleg étellel, itallal, takarókkal, némi pénzzel látták el őket. A jóakarat, az önzetlen segítség a menekülők számára elementáris életerőt jelentett, kilátástalan helyzetükben egy kis eligazító fényt és reményt.
A csupán hét méter hosszú és két méter széles fahidacska így lett a szabadság jelképe, amely művészeket, írókat, filmrendezőket is megihletett.
A hídról készült fényképek bejárták a világot, ausztriai látogatása során Richard Nixon amerikai elnök is felkereste, ahogy 1956 őszén James A. Michener amerikai író szintén, aki Az andaui híd címmel írt riportkönyvet a helyről, az eseményekről, az emberi sorsokról, amelyet 1957-ben Argentínában adtak ki. Ebben írta:
„Sohasem voltam tanúja semminek, ami a magyar meneküléshez hasonlatos lett volna.”
A hidacskát, mintegy megtorlásként 1956 novemberében a szovjet katonák felsőbb parancsra felrobbantották, csak darabjai maradtak, akiknek azonban a biztos megtorlás előli menekülést jelentette soha nem felejtették el, ahogy a környékbeliek sem. A rendszerváltoztatásig tiltott helyként tartották számon, majd az 1990-es években egyre többen szorgalmazták újjáépítését, emlékhellyé nyilvánítását, és egyben turisztikai központ kialakítását a közelben, hogy akik felkeresik valós adatokat kapjanak a múlt gyászos történéséről. Aztán 1996-ban osztrák-magyar együttműködés keretében új híd épült a régi helyére, a magyar és az osztrák hídfőnél is emléket állítottak a történelmi eseményeknek, az emberi szolidaritásnak.
A híd magyar oldalán az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Országos Szövetsége és Kapuvár városa emlékművet állított. Kamenyeczky István alkotásán mindössze ez áll: Memento 1956.
Fotó: https://www.kozterkep.hu; Bertha János
Az avatón dr. Deák Ernő ausztriai magyar történész úgy fogalmazott, hogy az 1956-os események közelebb hozták egymáshoz az osztrákokat és a magyarokat, mert lelkükben közös történelmükre akarnak emlékezni.
Johann Schwarz, aki szemtanúja volt a menekülők sorsának pedig ezt mondta:
„Az 1956-os menekülők számunkra nem voltak idegenek. Segítettünk nekik, mert szomszédok voltunk.”
Josef Wally ugyancsak szemtanúként egész életében az akkori események méltó megőrzését tekintette feladatának, csoportokat kalauzolt az andaui hídhoz, állandóan hangsúlyozva, hogy a szabadság nagy-nagy érték életünkben, a szabadságért folytatott küzdelem egyik hatalmas példája 1956. Ma az andaui-mosontarcsai híd környéke szépen rendben tartott, sokak által látogatott hely, emlékeztető, a környéken szobrok, művészi alkotások figyelmeztetnek arra, hogy a gyűlölet, a kirekesztés, az erőszak, az elnyomás kegytelensége mire képes.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hősei mindezt elszenvedték, sokan életükkel fizettek, sokan a bizonytalanságba menekültek, de soha nem feledtek. Az utókornak sem szabad!
Az akkori történések ma már történelem, hiszen 70 év telt el azóta. Ennek egyik része az andaui hidacska is, amely kis jelentéktelen tákolmányból a szabadulás útja, mára pedig mementó lett.
Benyák Mária/Felvidék.ma
