József Attila Kész a leltár című versének utolsó sora jutott eszembe, amikor a Felvidék.ma huszadik születésnapján a mögöttünk hagyott évekre gondoltam. Nem mintha egy hírportál működését az emberi élet nagy kérdéseivel akarnám összevetni. De húsz év után talán nekünk is megengedhető egy rövid számvetés.
A Szövetség a Közös Célokért fennállásának 25., a Felvidék.ma létrejöttének 20. évfordulóján Losoncon elismerő okleveleket adtak át azoknak, akik hosszú éveken át dolgoztak a szervezetért és a hírportálért. Magam is kaptam egyet.
Nem tartozom azok közé, akik különösebben fontosnak tartják az ilyen elismeréseket. Nem oklevelekért dolgozunk, és azt sem hiszem, hogy a munkánk értékét kitüntetésekben lehetne mérni. De azt sem gondolom, hogy húsz vagy huszonöt év után illetlenség volna megállni egy pillanatra, és megköszönni egymás munkáját. Különösen akkor, ha tudjuk, mi van az oklevelek mögött.
Mert nem magától értetődő, hogy egy kisebbségi közösség civil szervezete negyedszázadon át működik. Hogy egy magyar hírportál húsz éven keresztül naponta megjelenik Szlovákiában.
Hogy valaki felveszi a telefont, választ ad a kérdésekre, megszervez egy rendezvényt, végigkísér egy ügyet, vagy megír egy tudósítást egy kis faluból, ahol talán már magyar iskola sincs.
A Felvidék.ma nem azért született, hogy mindenáron versenyezzen a nagy hírportálokkal. A Szövetség a Közös Célokért civil hálózatának munkájából nőtt ki, abból a felismerésből, hogy a felvidéki magyar közösség életének jelentős része egyszerűen láthatatlan marad a szélesebb nyilvánosság számára.
Helyet akartunk adni neki.
A pedagógusnak, aki tanítás után néptáncot oktat. A helyi közösségszervezőnek, aki évről évre megszervezi a falunapot. Az önkéntesnek, aki néhány megmaradt társával még mindig működteti a Csemadok-alapszervezetet. Azoknak is, akik újraélesztik azt, ami már megszűnni látszott. Akik magyar iskola nélkül is megpróbálják megőrizni a magyar szót, a kultúrát, az összetartozás érzését.
Nem állítom, hogy ezt mások egyáltalán nem tették meg. De mi tudatosan vállaltuk, hogy ezeknek a történeteknek akkor is helyük lesz nálunk, ha nem hoznak kiugró olvasottságot, ha nem lehet őket kattintásokban vagy bevételben mérni. Sokáig tartott, míg megértettem: ez a munka nem másodrendű újságírás.
A Felvidék.ma húsz év alatt a felvidéki magyar mindennapok egyik krónikájává vált.
És ezt nem önmagunk dicséretére mondom. Nem állítom, hogy mindig mindent jól csináltunk, vagy hogy másoknál különbek lennénk. Egyszerűen hittünk abban, hogy a felvidéki magyar közélet nem csupán pártpolitikából, választásokból és intézményi döntésekből áll, hanem abból a sokszor észrevétlen munkából is, amely közösséggé formál bennünket.
Az archívumunkban ott vannak a bizonyítékok. A települések, az arcok, a nevek, az események. Olyan emberek történetei, akik közül sokan már nincsenek közöttünk. Olyan közösségeké, amelyek mára meggyengültek, vagy éppen új erőre kaptak.
Aki mindebből csak egy jubileumi ünnepséget és néhány elismerő oklevelet lát, az a felszínt látja.
Azokat a hétköznapokat nem, amelyek nélkül nem lenne mit ünnepelni. Nekem ezért jelentett sokat a Losoncon kapott elismerés. Nem a papír, hanem az, hogy Hideghéthy Andrea írta a méltatásomat. Tizenkét éve dolgozunk együtt. Pogány Erzsébet halála után, majd Duray Miklós elvesztését követően is azon voltunk, hogy továbbvigyük mindazt, amit ők és annyian mások felépítettek. Andrea pontosan tudja, milyen munka és felelősség van az elmúlt évek mögött. Ahogy én is tudom, mennyit vállalt ő magára.
Duray Miklós annak idején egy fiatalabb nemzedéknek is bizalmat szavazott. Így érkezett Gubík László, akivel egyszerre volt kihívás és felemelő élmény együtt dolgozni. A közös munka akkor ért véget, amikor a felvidéki magyar politikai közösség őt választotta vezetőjévé. Tőle azt tanultam meg, hogy egy feladathoz fel lehet nőni, ha az emberben van elég kitartás és belső meggyőződés. A stafétát Somogyi Alfréd református lelkésznek adta tovább. Ebben a váltásban számomra ott van a közösségi szolgálat lényege: nem a célba érkezés számít, hanem hogy legyen, aki a következő szakaszon is vállalja az utat.
Az ilyen elismerésnek súlya van. Nem az oklevél miatt, hanem mert olyanoktól érkezik, akik maguk is végigjárták az utat.
Most, amikor a finanszírozás bizonytalanná vált, és egy húszéves hírportál működésének folytatása került veszélybe, óhatatlanul más megvilágításba kerülnek az emberi kapcsolatok is.
A nehézségek különös tulajdonsága, hogy sokszor többet árulnak el rólunk, mint a sikereink.
Az emberi minőség végső soron abban mutatkozik meg, hogyan bánunk egymással, és mit hagyunk magunk után. Egy közösséget nem pusztán az emberek száma tart össze, hanem az, hogy van-e még közös meggyőződésük. És nekünk van.
Mert a Szövetség a Közös Célokért nem egy hírportállal kezdődött, és küldetése sem érhet véget egy honlap megszűnésével. A lényeg soha nem a működés formája volt, hanem az a közösség, amelyért létrejött.
Az az ember, aki kétségbeesésében már nem tud kihez fordulni, de nálunk még az anyanyelvén kérhet segítséget. Az a beteg, aki szeretné magyarul elmondani az orvosnak, hol fáj, mit érez, mitől fél. Az az édesanya, aki élete egyik legkiszolgáltatottabb pillanatában nem akarja keresgélni a szavakat egy idegen nyelven. Vagy az, aki bajba kerülve segítséget hívna, és magától értetődőnek szeretné venni, hogy a saját nyelvén is megértik.
Nem kiváltságokról beszélünk. Hanem az emberi méltóságról, a biztonságról, az anyanyelv természetes használatáról. Olyasmiről, aminek nem kellene küzdelem tárgyát képeznie, mégis újra és újra meg kell küzdenünk érte.
Ahogyan a magyar iskolákért, a kisebbségi jogokért, a kulturális örökségünkért, az önkéntes közösségszervezőkért is. Azért, hogy közösségünk valós gondjai és jogos igényei ne maradjanak visszhang nélkül, és azok is szót kapjanak, akik megoldásokat keresnek rájuk.
Mindez nem szűnik meg attól, hogy bizonytalanná válik a finanszírozás. Attól sem, hogy itthon idegenként tekintenek ránk, otthon pedig már tehertételnek érzik azt, amit korábban támogatásra érdemesnek tartottak. Ez fájhat. Lehet igazságtalan is. De nem írja át a múltat.
A munkánk értékét nem az határozza meg, hogy éppen ki tart ránk igényt, hanem az, hogy kikért és miért végeztük.
A húsz év nem válik semmissé attól, hogy a huszonegyedik másként kezdődik. Azok az emberek, akikről írtunk, azok a közösségek, amelyeket segítettünk, azok az ügyek, amelyek mellé odaálltunk, mind a történetünk részei maradnak. És mi ezekkel az ügyekkel továbbra is foglalkozni fogunk. Mert a kisebbségi lét mindennapjai nem szűnnek meg attól, hogy megváltozik egy finanszírozási rendszer.
Ezt a meggyőződést kaptuk örökül azoktól, akik előttünk jártak, és ezt szeretnénk továbbvinni.
Nem minden út van még kitaposva előttünk.
Van, amelyiken alig látszanak a lábnyomok, és van, amelyiket nekünk kell megnyitnunk. De tudjuk, merre tartunk.
A közös céljaink nem egy politikai korszakhoz, nem egy támogatási szerződéshez és nem egy honlaphoz kötődnek. Ahhoz a közösséghez kötődnek, amelynek húsz, huszonöt évvel ezelőtt is szüksége volt ránk. És amelynek ma sem kevesebb a gondja, a reménye vagy az igénye arra, hogy valaki odafigyeljen rá.
Voltunk. Vagyunk. És megyünk tovább azon az úton, amelyet nemcsak járunk, hanem magunk is taposunk.
Bármerről fújjon is a szél, részemről kész a leltár.
Szalai Erika/Felvidék.ma
