Gyakorta találkozom koldusokkal, akik visszafogottan, vagy akár szemtelenül pénzért esedeznek. Az utóbbiaktól sem veszem ezt rossz néven, mert aki kényszerhelyzetben van, nincs ideje, nincs türelme udvariaskodni. Hiszen késhegyen táncol. Frusztráló lehet az elutasítás. Netán annak is, aki nem ad. Van, aki szégyenkezve kunyerál, más kihívóan. Néha adok, néha nem. Milyen jó lenne – gondolom ilyen esetekben, lelkiismeretfurdalást érezve -, ha a zsebem tele lenne „fölösleges” apróval, amit osztogathatnék. Így legalább megszabadulhatnék az erkölcsi nyomástól, a mázsás tehertől, amit állandóan érzek. Egykor a királyok koronázásukkor aprópénzt szórtak a nép közé. De engem belátható időn belül senki nem koronáz királlyá és még egy zsák apróval sem fog ellátni. Nincs mit szórnom a világ szemébe.
Ipolyságon egyszer egy csinos cigányasszony szólított meg: – Sprechen sie deutsch? Idáig jutottunk, nevettem föl magamban, hogy már németül is tudnak! – Jawohl, natürlich! – válaszoltam udvarias kajánsággal. De nem sokra ment velem, mert mindössze ennyiből állt a német tudása. Ezzel számoltam. Így nekem meg eszem ágában sem volt fölvilágosítani, beszélhetünk magyarul is. Tudtam, a következő kérdés monetáris jellegű lesz. Pedig nem vagyok bankár. Annak sem nézek ki. Más alkalomkor megkérdezik: Van aprója? Erre az a válaszom: Van! Ezután pillanatokig tart, míg leesik a tantusz, de én már akkor messze járok. Egyszerűen nem úgy állok, hogy szórhatnám az aprót. Pedig milyen felemelő érzés lenne!
Néha elbeszélgetek a kéregetőkkel. Elmesélik életüket. Hogyan csúsztak le. Nyilván sokan az igazságot mondják, de bizonyára akadnak olyanok is, akik egy kicsit kiszínezik a történetet, hogy az együttérzés megnyissa a bugyellárisokat. Soha sem tudom minden esetben eldönteni, ki mennyire őszinte. Ez pedig jó és főleg hasznos lenne!
Pesten egy időben az ember lábai elé kúsztak a román koldusok, átölelték a lábamat és úgy könyörögtek. Nagyon kínos volt. Hogy szabaduljak? Nem rúghatok beléjük! Máskor egy jól öltözött idős hölgy állított meg és pénzt kért az Astoria aluljárójában. Tiszta, őszinte szeme volt, szolidan volt felöltözve. A szemembe nézett. Valamikor jobb napokat látott – villant át agyamon. Neki gondolkodás nélkül adtam pár forintot. Rendszerint nem jegyzem meg, kinek mennyit adtam és hányszor nem. Képtelen vagyok kettős könyvelést vezetni. A Biblia is arra ösztökél, hogy „ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb” (Máté evang. 6, 3.).
Nem dicsekedni akarok a fentiekkel, csupán jelzem, mindig dilemmát jelent számomra, hogy a megfelelő személynek adtam-e alamizsnát, ételre költi-e, vagy cigarettára, netán alkoholra. Az utóbbit azonban nem veszem olyan rossz néven, mert legalább egy kis időre megszabadul a reá nehezedő nyomástól és lesz néhány kellemes pillanata, ha mértékkel fogyasztja a nedűt. Látok azután kapualjakban, padokon kábultan alvó személyeket, akik néha nagyon kifacsart pózban szunyókálnak.
Egyszer egy jól öltözött fiatal roma fiú csöngetett be hozzám és pénzt kért, vagy munkát. Adtam neki két eurót, azután hónapokig járt. Néha ételt kért. Adtam, amikor volt mit. Felvilágosítottam, munkát tudok adni, de fizetni nem tudnám, így nem sokra mennénk egymással.
Mindez nagyon zavar, mert valójában nem sokat tudok segíteni. Ha másnap jön hozzám ugyanaz a koldus, akkor elég bután hangzik, hogy tegnap már adtam néhány petákot. Csak éppen neki ma is ennie kellene a természet törvénye szerint.
Egyszer Miskolcon elbeszélgettem az egyik hajléktalannal. Bevallotta, egy bizonyos idő után feladják. Először a lábujjak fagynak le, majd a lábat kell levágni és azután jön a vég. Télen hálózsákra lenne szükségük. A vasútállomások kifűtetlen vagonjaiban alszanak, de az fémből van, rettenetesen fáznak.
Tavaly jól menő vállalkozót kértem, segítsen egy anyának, mert utcára kerülhet leánykájával együtt. Nem segített. Saját bevallása szerint, ez mindennapi eset, ami őt nem hatja meg. Nem sok mondanivalónk volt ezután egymásnak.
Mindez lehangoló, sőt frusztráló. Amit tehetünk, az csepp a tengerben. Sokan adnak nekik használt ruhát, karitatív szervezetek is foglalkoznak velük. Ételt osztanak. Tudom, „a szegények mindig veletek lesznek” – mondta Jézus (Máté evang. 26, 11.).
Erről talán nem is kellene írnom, mert ezzel szinte naponta mindenki szembesül. Ami miatt mégis nekivágtam ennek a keserves írásnak, annak a tanácstalanságon kívül nyomósabb oka van.
Mivel Kassa Óvárosában idén május 1-je óta tilos a koldulás, sok esetben a rendőrök elkergetik a szerencsétleneket. Különösen felháborított, amikor a főszékesegyház előtt kéregető koldusokat rendőrök távolították el. Ezek az emberek nagyon jól tudják az istentiszteletek rendjét a városban. Igaz, mise végén a hívőket nem szokták adakozásra felszólítani, de a református istentiszteletek végén idézik az Írást: „Mert a jókedvű adakozót szereti az Isten.” (Pál második levele a korinthusiakhoz 9., 7). Előtte még azonban az áll, hogy ne kényszerűségből adakozzunk. Mindenki tesz valamennyit a perselybe, de ha kifelé megyünk, ott állnak a koldusok, akiknek alig ad valaki. És ez zavar a legjobban. A kéregető feltételezi, keresztyénnel áll szemben, aki szívesen ad. Rendszerint nem a fölöslegéből. Nyilván, aligha van tisztában azzal, mit is jelent keresztyénnek lenni, de annyit homályosan sejt, ezek az emberek „jobbak”, könyörületesebbek a többieknél. Ha százan fejenként 5 centet adnak hetente a koldusoknak, nem fogja fölvetni őket a gazdagság, de az adakozó sem fog utcára kerülni. De lehet, valaki 20 centet is megengedhetne magának. Két centtel is hirdetnénk, szolidárisak vagyunk? Nem tudjuk eldönteni, hogy a koldus milyen oknál fogva áll előttünk. Saját lustaságából, hibájából kénytelen ezt a megalázó helyzetet vállalni, vagy számításból teszi, ki akarja egészíteni szegényes jövedelmét. Ha Jézus Krisztus tanítását komolyan vesszük, akkor válaszolnunk kell a nekünk szegezett kérdésre: „mit használ, ha valaki azt mondja, hogy van hite, de cselekedetei nincsenek?” (Jakab levele 2,14.). Mert „a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában.” (i.m. 2,17.) Majd egy kicsit durvábban: „Akarod-e tudni, te ostoba ember, hogy a hit cselekedetek nélkül meddő?” (i.m. 2, 20.) Sőt, „a hit is halott cselekedetek nélkül.” (i.m. 2, 26.)
Templomból kijövet mindig nagyon szégyenkezem!
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
