Az utóbbi időben több szerző foglalkozott a különböző magyar kisebbségek történetével és az 1918-at követő kilencven évben a többségi országban betöltött szerepükkel. A Bárdi Nándor, Fedinec Csilla és Szarka László által szerkesztett Kisebbségi magyar közösségek a 20. században című kötetet a Gondolat Kiadó és a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézete jelentette meg. A Szabadság erdélyi lap, Bárdi Nándor történésszel, a Teleki László Intézet munkatársával közölt interjút a könyvről.
– Milyen hiányt pótol a Kisebbségi magyar közösségek a XX. században című könyv?
– Ez az első olyan munka, amely együtt tárgyalja a hét határon túli magyar kisebbségi közösség történetét, összehasonlítja azokat, illetve egy magyarországi és egy közép-európai viszonyrendszerben helyezi el. A kötet célja a jelenlegi kutatások minél színvonalasabb összefoglalása, olvasói célcsoportja az általában vett érdeklődőkön túl a középiskolai tanárok és az egyetemi hallgatók. A könyv elkészítésekor arra törekedtünk, hogy minél plasztikusabb szövegek szülessenek. A 69 alfejezet mindegyike a szövegen túl forrásokat, kislexikon magyarázatokat, kronológiát és irodalomjegyzéket is hoz. A kötet végén pedig válogatott bibliográfia és statisztikai adatsorok találhatók a színes térképek mellett.
– Melyek voltak az első reakciók a könyvvel kapcsolatban?
– Minden egyes régióban azzal fogadták a könyvet, hogy patikamérlegen mérve mennyi az adott magyar világ súlya, terjedelme a kötetben. Ide kapcsolódik, hogy miközben kiegyensúlyozottságra törekedtünk, természetes módon országonként eltérő volt a téma feltártsága, amely a forrásokhoz való hozzáférés és a szakembergárda kérdése. A másik ilyen fontos dolog, hogy a 29 szerzőből 18 határon túlról származik, tehát nem jogos az a kritika, hogy ez a könyv miért éppen Budapesten készült. Egyszerűen azért alakult ez így, mert Budapesten van egy olyan intézet, amelynek a kisebbségkutatás fő profilja, azzal együtt, hogy az ezzel kapcsolatos kérdéseket összehasonlítva elemezze, és együtt helyezze el az európai keretekben.
Ugyanilyen problémaként merült föl az, hogy a kötet túlságosan a nemzetállamok történetén keresztül látja a kisebbségek történetét. Nem szabad elfelejteni viszont, hogy ezek a nemzetépítések voltak azok, amelyek meghatározták a közösségek létrejöttét és fejlődését. Mi elsősorban egy hatástörténetben gondolkodtunk és a kisebbségi közösségeket szeretnénk a politika, a gazdaság és a környező országok tágabb folyamataiban bemutatni. Tehát a nemzeti etnikai problematika persze kulcskérdés, de épp ezt akarjuk kontextualizálni. A képek kapcsán felmerült az a kérdést, hogy túlságosan műemlék központúak és a történeti Magyarországot közvetítik. Ténykérdés, hogy a határon túli magyar kisebbségi közösségek kulturális öröksége alapvetően az 1918 előtti Magyarország történeti örökségén alapul. Márpedig ha ez a közösségi integráció kovásza, akkor nem lehet megkerülni ezt az örökségesítést. A magyar-magyar viszony részletes differenciálása, nevezetesen, hogy mennyiben képzelhetők el a határon túli magyar regionális közösségek Magyarország nélkül, már túl van a szaktörténész kompetenciáján.
– Léteznek hasonlóságok a különböző kisebbségek XX. századi problémái között?
– A ’90-es években a határon túli magyar közösségek egyik kulcsproblémája a rerularizáció, amely kivétel nélkül mindenhol lejátszódik. Nagyvárosi közegben jelentősen csökken a közösségek pozíciója és a magyar kulturális, közösségi élet egyre inkább kisvárosokba szorul, megnő a falusi életvilágok szerepe. A másik ilyen változás, hogy az adott országon belüli középosztályosodásban, a magyarok alulreprezentálnak tűnnek. Fontos probléma a migráció kérdése és az, hogy az utóbbi évben a schengeni vízum miatt visszaesett felére a Szerbiából és Ukrajnából belépők száma illetve egyértelművé vált, hogy Magyarország nem tudja megtartani a jól képzett migráns munkaerőt. Mindenhol megjelenő társadalmi probléma, de lényegében a szőnyeg alá van söpörve a magyarul beszélő romák integrációjának problémája. Ez annál is fontosabb, mert Kelet-Szlovákiában, Kárpátalján és a Maros és Kovászna megyében a magyar oktatási intézményrendszer legnagyobb kihívása ez. A roma csoportok leválása vagy integrációja a kisebbségi nemzetépítés szempontjából kulcskérdés, de ebben a vonatkozásban a cigányságnak a magyar közvéleményeken belüli megítélése jelenti az első nagy kihívást.
– Melyek azok a kötetben szereplő kisebbségek és témák, amelyekkel Ön foglalkozott?
– A kötetben 13 fejezetet írtam illetve a bibliográfia és a statisztikai összeállításában is ténykedtem. Szűkebb kutatási területem a két világháború közötti romániai magyar kisebbség története, a kötetben emellett a ’89 utáni romániai magyar kisebbségekkel, illetve a budapesti kormányzatok különböző korszakokban lejátszódó magyarságpolitikájával is foglalkoztam. Az összehasonlító tanulmányok között írtam arról, hogy milyen alkotmányos jogi, oktatási és egyéb szerkezeteket hoztak létre a kisebbségi kérdés kezelésére, László Mártonnal vizsgáltuk a kollektivizálás és a mezőgazdaság átalakulását, Fedinec Csillával és Papp Z. Attilával pedig a ’89 utáni tudományos élet, irodalom és kultúra változását.
– Lesz folytatása a kötetnek?
– A 2009-re várható angol változat, egy amerikai könyvsorozatban fog megjelenni, mutatókkal, jegyzetekkel, másrészt lesz néhány új lecke is, ezek között az egyik például a ’90-es évek legfontosabb tendenciáival foglalkozik. Nem pusztán arra keresi majd a választ, hogy a magyarság száma hogyan változott, hanem arra is, hogy milyen társadalmi és társadalompolitikai tendenciák határozták meg a kisebbségi társadalmat. Lesz egy külön lecke a kényszermigrációról, amely azzal foglalkozik, hogy a Kárpát-medencében élő magyar és nem magyar csoportok hogyan mozogtak 1918-tól az ezredfordulóig, és a tipologizálás mikéntjét is bemutatja.
– Hogyan látja a magyar kisebbségek helyzetét az Európai Unióban?
– A magyar mentalitásban elég gyakori, hogy magunk felől nézzük a világot, nem elhelyezve látjuk magunkat a folyamatokban. Az Európai Unió szempontjából ma két dolgot fontos tudatosítani. A kollektív jogok felvetése az európai politikában az iszlám fundamentalista törekvéseket juttatja a politikusok eszébe. A kettős állampolgárság kérdése pedig az oszétiai beavatkozás után egyértelműen biztonságpolitikai, destabilizációs félelmeket vett fel. Ellenben ott az antidiszkrimináció és a nyelvpolitika. Mivel az EU-nak nincs kisebbségpolitikája, ezen a területen lehet valamit kezdeni, a kérdés pedig az, hogy mit tudnak a kisebbségi társadalmak ezzel kapcsolatban felmutatni.
Abban az esetben, ha valaki kérne egy listát arról, hogy a kisebbségeket Romániában vagy Szlovákiában milyen nyelvi diszkrimináció érinti, nem nagyon tudnánk előállni ezzel a dologgal, a román vagy szlovák jogszabályok ilyen szempontból ugyanis nincsenek feldolgozva.
A másik kulcsterület az önkormányzati mező. Ma a romániai magyarság jelentős része magyar vezetésű önkormányzatok hatókörében él. Milyen ezeknek a hatékonysága és problémamegoldó képessége? Mit tudnak intézményességükben szolgáltatni az egyes magyar polgárnak életminősége javítása érdekében.
Szabadság, Ferencz Zsolt
