A Magyar Nemzetben, Esterházy-Malfatti Alice által közzétett “Apám, Esterházy János” c. cikkre reagálva, Callmeyer Ferenc, Ybl díjas építész, egyetemi tanár, nyugalmazott professzor megható visszaemlékezést juttatott el a MN szerkesztőségéhez, amit professzor úr hozzájárulásával, az alábbiakban osztunk meg az olvasókkal.
E sorok önmagukért beszélnek, kommentárt nem igényelnek. Azt azonban mindenképp érdemesnek tartom megjegyezni, hogy Esterházy János ebben az időben, vagyis 1944 karácsonyán már nagyon szorongatott helyzetben volt.
A nyilasok december 16-an letartóztatják, majd több napig elzárva tartják Budapesten. Épp csak kiszabadul karmaik közül, hazatér, de a pozsonyi magyar nagykövetség újabb zsarolással lemondásra kényszeríti pártelnöki tisztségéből.
Közben tudomására jut, hogy zsidómentő akcióiért már a Gestapo is körözi. Mégsem magára gondol, hanem amint tudomást szerez a szükséget szenvedő, Pozsonyon keresztül Németországba kényszerített magyar leventékről, s már a háború viharában ide sodort menekültekről, munkatársaival azonnal segítségükre siet, mi több sajat ruháját osztja meg a szűkölködőkkel.
Mennyire jellemző Esterházy János személyiségére ez a Callmeyer Ferenc emlékezetében máig megőrzött apró kis epizód.
Sok mindent megtudhatunk belőle, pl. azt, hogy Esterházy már akkor közismert volt. Utólag bárhogy is akarják kisebbíteni, semmissé tenni akkori tettét, azt, hogy igenis egyedül volt, aki nem szavazta meg a szlovák parlament zsidó-deportálási törvényét.
Fontos információ az is, hogy Esterházy nem egyedül, lopva jött a lágerbe, hanem professzor úr szavai szerint barátaival, vagyis munkatársaival. Amit tett ekkor, s korábban is, nem partizánakcióként tette, hanem jól megszervezett módon, a felvidéki magyarság odaadó támogatásával s tudtával. Ezt bizonyítják a Magyar Part ezekben az években országszerte rendszeresen megszervezett jótékonysági akciói is.
S végül azokban a front-közeli, idegtépő pillanatokban sem feledkezik meg arra inteni a fiatal magyar leventéket, hogy mindennek ellenére se feledkezzenek meg a békéről, s a velünk együtt élő szomszéd népek tiszteletéről. Mint ahogy a szomszédok nyelvének tanulására intette a debreceni nyári egyetem fiatal hallgatóit is, akiknek több előadást is tartott erről korábban.
Mennyi minden van egy ilyen apró híradásban, mely most professzor úrnak hála gyöngyszemként kerül elénk – korábban megjelentetett emlékirata egyik részletéből, az ismeretlenség homályából. Talán előkerülnek még újabb Esterházyval kapcsolatos hasonló emlékek. Gyűjtsük össze és igazgyöngyként őrizzük meg őket.
Callmeyer Ferenc: Gróf Esterházy Jánosra emlékezve
“Hosszú életem során sok nevezetes emberrel jöttem össze. Ide tartozik háborús kalandozásaim során megismert kárpáthoni ismerősöm, kivel 1944 decemberében levente sorsom során találkozhattam.
Életregényemből idézek: “Pozsonyba teherautón Szencen és Galántán keresztül érkeztem. December közepe volt, esős, csúnya idő. Az elhelyezést egy, a pozsonyi vár tövében fekvő elhagyott óvodában biztosították. Az utca neve, ha jól emlékszem valami Jiringerről volt elnevezve. Ez az utca azóta már nincs meg. Azonban még a korai ötvenes években az utca is és az azt körülvevő negyed is megvolt. E rossz hírű negyednek a kuplerájok jelenléte adta ízét-bűzét. Zuckermandelnek becézték a pozsonyiak, s az új híd építésének esett áldozatul ez a Tabánra emlékeztető, romantikus negyed.
Az óvodában aztán egyre többen lettünk. Már nemcsak leventék voltak itt, hanem menekültek Magyarországból, Erdélyből.
Itt ismertem meg Esterházy János képviselő urat, aki az akkori tisoista szlovák parlament egyetlen magyar képviselője volt, s aki egyedüliként nem szavazta meg a zsidók deportálását.”
Közvetlen karácsony előtt barátaival ő látogatott ebbe a “lágerbe”, s hoztak magukkal – úgy hírlett – a gróf közeli szlovákiai birtokáról ajándékot, főleg ruhaneműt. Nekem, kopott levente karszalagos katonaruhámat ekkor egy grófi téli kabát s bakancsomat egy rámás csizma váltotta fel.
Módom volt néhány szót váltani a gróf úrral, nagy tisztelettel tizenhat évesen. Mindenek előtt kivette kezemből a nyelvkönyvet, melyből családi adósságomat, a szlovák nyelvet igyekeztem akkor felfrissíteni. Visszacsengenek szavai, mellyel hangsúlyozta, milyen fontos népeink közötti békés egymás mellett élés, de főleg nyelveink ismerete. A szlovák viccre, melyet tudásom kipróbálandó elmesélt, ma is emlékszem: ” mit jelent a cigarettán lévő felirat STR Tatra? Stalin takto rečni, tebe Adolfe toho roku Amen!” (Sztalin azt mondja, neked Adolf ez évben Ámen!).
Nem kis dolog volt akkor, 1944. december végén, egy ilyen politikai vicc elmesélése, az utcán a német SS-ek vállvetve a Hlinka gárdistákkal sétálgattak.
A sors iróniája, hogy a gróf úrtól kapott ruhát és csizmát a háború végéig hordtam, de Németországból Csehországon át való hazatértemben egy cseh gárdista a vonat tetején megszabadított tőlük.
Szívemben azóta is hordozom áldott emlékét, melyet meggyalázni nem engedek – írja Dr. v. Callmeyer Ferenc építész, egyetemi tanár.
Olvasva Callmeyer professzor úr visszaemlékezésének sorait gondoljunk kegyelettel Esterházy Jánosra, s rójuk le minél többen tiszteletünket budapesti emlékművének avatásakor a budai Gesztenyéskertben.
Professzor úr csak egy rövid epizód erejéig találkozott Esterházy Jánossal, mégis maradandó nyomot hagyott lelkében ez a találkozás. Ján Janku, vagy Hetényi Józsefhez hasonlóan, akik a szenvedések erdőtüzében ismerték meg Esterházyt, ugyanazt hallottam, mint amivel ő fejezi be visszaemlékezését: Emlékét meggyalázni nem engedem!
Molnár Imre, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”39277,38495,39371″}
