Szeptember 20-án hajnalban a komáromi kórházban meghalt Dr. Bajnok István, hazai magyarságunk egyik legkiválóbb képviselője, akihez évtizedek óta barátság fűzött.
Januárban még felköszöntöttük hetvenkettedik születésnapján, örömmel tapasztaltuk szellemi frissességét, élveztük humorát és csillapíthatatlan érdeklődését minden felvidéki magyar esemény iránt.
Pista barátunk ugyanis évek óta a betegsége okozta fizikai elzártságban élt, ritkán hagyhatta el lakását, akkor is segítséggel. Szűkebb baráti köre rendszeresen meglátogatta, magam Kiskomáromból hoztam neki hetenként a Demokrata c. hetilapot.
A nyár változást hozott állapotában, fogyott a testi ereje, de valamennyien azt hittük, hogy az ingadozó, olykor negyvenfokos hőséget hozó időjárás okozza egyik-másik panaszát. Aztán egy hete kórházba került, az intenzív osztályra, – beteg szíve miatt ez előzőleg többször előfordult vele, – de mi még mindig reménykedtünk.
Ma hajnalban aztán befejeződött földi pályája, amelyre a rendíthetetlen magyarság volt a jellemző, és ami ezzel együtt jár: a rengeteg kulturális és közéleti szervező munka. Bajnok Pista példásan, mondhatni hősiesen viselte súlyos betegségét, pedig mint orvos jól tudta, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet a vég.
Álmatlan hajnalain, melyeken annyi ereje sem volt, hogy felkeljen az ágyból, hiszen a gerince is kínozta, verseket költött és aforizmákat talált ki fejben. Ennek az alkotómunkának három, magánkiadásban megjelent könyv lett az eredménye. (Köszönet érte a kiadónak és a támogatóknak.) Hiánya már akkor tapasztalható volt, amikor betegsége rákényszerítette a társadalmi tevékenység befejezését.
Pár órával a halála után csak annyit írhatok, hogy nem csak a testvére, a családja, a felesége, a gyermekei, az unokái a dédunoka, a rokonai meg a barátai gyászolják, hanem mindenki, aki gyógyító munkáját és fáradhatatlan, bátor kiállású közéleti tevékenységét ismeri.
Gyászbeszéd: Az igazság védelme mindig szabadságharc a hazugság ellen
Amikor az Élő, Igaz és Egy Örök Isten elhatározta, hogy Bajnok Istvánt megalkotja, saját szent lelkének egy parányi részét az ő szívébe is beleteremtette, mint ahogyan azt minden ember esetében teszi. A szívünk köt össze bennünket az Istennel és az univerzummal, abban találhatunk meg mindent, amit a Teremtő számunkra feladatul szánt földi pályánk idejére. Életünk e bolygón a szívünknek, – ennek a harangnak – megkondulásával kezdődik.
Gyermekkorunkban, mint bizonyára Bajnok Pista esetében is, először karácsonyi csengettyűként szól, ha felnőttünk zengeni kezd,míg erőnk fogytával, halálunk közeledtével lélekharanggá válik. A kutatók a szív vizsgálatakor filmre vették, hogy minden egyes dobbanáskor lemállik belőle egy-egy, csakis műszerekkel érzékelhető darabka, mint ahogyan a Niagara-vízesés is folyamatosan töredezi-mállasztja a partszegélyt.
A hatvan éves Dr. Bajnok István így vallott életéről: Boldogságom három pilléren nyugszik. Először is fontos része életemnek, hogy olyan hivatást gyakorolhatok, – a gyógyítást, – melyet szeretek. Szerencsés a családi életem is: két gyermek, nyolc unoka. Szeretet, békesség és megértés jellemzi a családi életemet. Boldogságom harmadik forrása a közéleti munka: – a Csemadokban sok álmomat valóra válthattam.” És megjegyezte még: „Jó érzés, hogy minden helyzetben emberséges ember maradhattam.” E vallomás után tizenkét esztendővel, a koporsójánál, a hibátlan diagnózisok bizonyságával megállapítható, hogy ez az Ipolyságon született, Prágában egyetemet végzett, majd egy évtizeden át Rimaszombatban, 37 éven át pedig városunkban élt, sokoldalúan tehetséges férfi többszörös erőt és időt fordított – szabad akaratából, szabadidejéből – hazai nemzeti közösségünk szolgálatára. Nem hiába mondogatta betegsége miatti visszavonultságában: „A Csemadokban, a szent őrültek tisztes társaságában magyar jövőnkért cselekedtünk valamennyien.” Évtizedeken át úgy zengette-bongatta mellkasában szívének harangját, hogy ahhoz a lendülethez a templom tornyában három harangozó kellett volna.
Íme – a teljesség igénye nélkül: középiskolás diákként szavalt és az ipolysági színjátszó csoportban szerepelt, Prágában egyik alapítója, s egyben elnöke volt az egyetemisták Ady Endre Diákkörének, Rimaszombatban a Csemadok Tompa Mihály Klubjának létrehozását szorgalmazta, s ott is elnök lett. Komáromban útjára indította a Klapka György Művelődési Klubot, s vezette azt. Közreműködött a Concordia vegyes kar megszervezésében és öt éven át énekelt is a kórusban. Komáromban éveken át dolgozott a Selye János Napok megrendezésén, városi, majd járási Csemadok elnök lett, kulcsszerepet játszott az őrsújfalui nyári művelődési táborok lebonyolításában, az elsők között hívott meg magyarországi, majd erdélyi előadókat és művészeket a Felvidékre. A Csemadok országos alelnökeként többször bejárta tájainkat, a Magyar Egészségügyi Társaság felvidéki elnökeként betegségéig sikeres konferenciákat hozott tető alá, a rendszerváltás után az Együttélés Politikai Mozgalom prágai parlamenti képviselőjévé választották. Számtalan szakmai előadást tartott mint szakorvos, jeles ünnepeinken beszédeket mondott, cikkeket írt lapjainkba, tiltakozó nagygyűléseken szólalt fel, polgármesterekkel együtt ajándékokat vitt a gyimesfelsőloki líceumba, Erdélybe az ott tanuló csángó gyerekeket (is) segítve. Két polgármesterünk Juliánus-díjának átadásakor ő mondta a laudációt Csíkszeredán, – és a sort még folytathatnám. Mindezt folyamatos önképzés és három kultúra tanulmányozása közben tette.
Közéleti és gyógyító munkásságának értékes része a kétnyelvűség vizsgálata a felvidéki magyar családok óvoda- és iskolaválasztása tárgyában, hiszen ő, aki elsősorban gyermekpszichiáter volt, a gyakorlatban tapasztalhatta meg a rossz szülői választás neurotizáló ártalmait. „De nemcsak a gyermek szenvedi meg a számára idegen környezetet, hanem a nemzet is!” – vélte -, „mert a más nyelvű iskola nem teszi lehetővé ifjúságunk egy tetemes részének beavatását a magyar szellembe és ízlésbe a hagyomány által!” És mit tegyenek a szülők a vegyes házasságokban? „Mindegyik saját anyanyelvén beszéljen csemetéjével!” – ajánlotta.
Társaságában – a Szent Korona kapcsán is -, gyakran esett szó Istenről. Ki-ki megpróbálta levezetni, hogyan világosodott meg. Bajnok Pista tanúságtétele egyetlen mondatba belefért: „Én ezt nem elemezgetem, én egyszerűen tudom, hogy Isten van!” Tudatában volt annak is, hogy az igazság védelme mindig szabadságharc a hazugság ellen.
Dr. Bajnok István sokat próbált szívének kapuja földi léte befejeztekor kinyílt, s azon a belé teremtett örök életű lélek visszatért Alkotójához, hogy megpihenhessen nála. Teremtő Isten! Köszönjük Bajnok István mindnyájunk védelmében folytatott küzdelmes életét. Köszönjük, hogy alkalmassá tetted őt a hagyományainkban – a nyelvünkben, kultúránkban, történelmünkben rejlő hatalmas kincsek, s az azokban rejlő krisztusi igazság – a reménységünk – felismerésére. És arra, hogy jövőnk csakis a közös sors vállalására építhető. Kérjük, segíts, hogy a gyász ne törje meg szeretteit, hiszen minden jócselekedete itt marad velünk. Add, hogy Bajnok István igazságérzete, becsületessége, bátorsága, együttérző élete ösztönző példává nemesüljön. Amen.
(Elhangzott Bajnok István temetésén szeptember 24-én, Komáromban)
Batta György, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”26373,41690,41695″}
