A kassai Thália Színház bemutatta Molière Mizantróp, azaz az Embergyűlölő c., eredetileg nyolc férfira és három nőre komponált darabját, melyet egykor öt felvonásban adtak elő. Most összesen nyolc szereplőt láttunk a színpadon, közülük három volt a nő – két részben. Három férfiszerep felszívódott. Kettő bábbá vált. A fordítást Petri György, a hírhedté vált költő végezte. A versbetétek tolmácsolása Csehy Zoltán sikeres munkája. Czajlik József igazgató rendezte az előadást.
Az ember beül a nézőtérre és egy sivár, kiüresedett gumiszobát, orvosi rendelőt vagy 22. századi űrdiszkóbárt lát a Marson, melynek berendezését a pajkos marslakók eltüzelték. Néhány faszéket azután ki-be hordanak a szükségletek szerint. Akad egy nagyméretű nyílás is a falon. Pont olyan magas, hogy a színészeknek egy kicsit le kell hajtaniuk a fejüket, ha fejbeverés nélkül akarnak bejutni a nézők elé. Akadt a nézők között aki ezt tervezési hibának vélte, másokat a szükséges alázatra emlékeztette. Kevésbé kényszeredetten nem megy? – szegi föl a fejét a néző. E rejtély feloldása nyilván Fodor Viola m.v. vállalkozhat, aki a díszletet tervezte. Van kaputelefon, vagy hangosbemondó is, amelyiken keresztül lehet társalogni, veszekedni, méltatlankodni. Megint kortalan időben vagyunk, a gesztusok egy része viszont évszázados, vagy örök. Van azért vörös fény és a két főszereplő egy alkalommal jive-ot jár. Az első rész végén a hegedű és zongora nyújtotta muzsika hangulata kellemes, ami Lakatos Róbertet dicséri. Ő állította össze a zenét.
Ez az eklektikus produkció is tán a kortalanságot kívánja hangsúlyozni. Pedig a kortalan üzenetet a szöveg hordozza. Az viszont nem mindig kap kellő hangsúlyt és drámaiságot. Ha pojácáknak vágjuk arcába az igazságot, a gondolatot felfalja bárgyú mosolyuk és súlytalanná válik.
Molière húsba vágó mondanivalóját a rendezés azért néha zavarta. Igaz, itt-ott a színészeket halk szavuk miatt nem lehetett érteni, amit többen is felróttak. Viszont az eredeti darab egyes részei homályban maradnak, az összefüggések összekuszálódnak. Ott lebegnek valahol a sokakat gumiszobára emlékeztető sivár színpadon. Minden fehér, vagy világos, akár a színészek ruhája. Ezek viszont kellemes, harmonikus látványt nyújtanak Őry Katalin jelmeztervezőnek köszönhetően. De ettől még nem lesz minden világos a néző számára. Homályban marad teljes mértékben, hogy a főszereplőt miért ítélték el és az is, hogy az udvari becsületbíróság marasztalta el egy rossz vers megbírálása miatt. Ám ez nem annyira fontos. Az életben mi sem értünk és tudunk mindent.
Molière két személyben domborítja ki az ellentéteket. A többiek csak színezik ezt a felületes, léha társaságot, ezt a tenyészetet. A szerző a 18. sz. előkelő francia társadalmának romlottságát leplezi le. Nemcsak azt. Az emberi romlottság nem sokat változott, ma kevésbé leplezik, így az ilyen daraboknak egyelőre megmarad az aktualitásuk. Ahogy az előadásról szóló szórólap is írja, aktuális és izgalmas témákat boncol. Csak címszavakat idézünk: szólásszabadság, személyes autonómia, az ízlés képlékenysége, az igazmondás korlátai és buktatói, empátia és elvtelenség, tolerancia és gyávaság. Az átmenet egyes magatartások között néha észrevehetetlen. Csak éppen következményei vannak. Ezekről keveset tudunk meg az előadásból.
Mi tart össze egy társaságot? Milyen érdek? Miért mondanak egymásnak szembe kellemes, hízelgő dolgokat és a hátuk mögött leszólják őket? Ilyenek vagyunk? Ezért esik szét minden társaság, társadalom? Egyáltalán milyen társaság ez!? Sajnos nem vehető komolyan, s így Petrik Szilárd Alceste-je veszít súlyából. Nincsenek komoly ellenfelei vetélytársai. Petrik úriemberként viselkedik, egy jelenetet kivéve. Erről még esik szó. Varga Szilvia Celimene-jének kellene negatív pólusú ellensúlynak lennie, de nem az! Nem elég határozottan romlott. Bizonytalanul vállalja csak. Benkő Géza m.v. Orontéja inkább egy szánalmas figura, semmint olyan hús-vér ember, akinek érdemes szemébe vágni az igazságot és félteni tőle a nőt. Ezt a férfit a nő akkor sem veszi észre, ha belebotlik. A másik kettő sem férfi. Egyedül méltó partnere az Ollé Erik formálta Philinte. Ő viszont nem vetélytárs. Tehát valódi ellentétekhez, egyformán súlyos figurák kellenének, hogy a színpad szikrázni kezdjen. Akkor már a néző is beleizzad. Mert egyrészt ráébredhetne, hogy ő a főhősnek drukkol, viszont tudatosítaná, a másik oldalon áll viselkedésével. Ez a skizofrénia olyan zavart válthatna ki benne, ami életének végiggondolására csiholhatná. Molière-nek ez lehetett a célja. A kassai előadás viszont ebbe a célba nem futott be.
A nyugtalan és tépelődő kérdéseket folytatni lehetne, de ez az előadás csak felvillantja a válasz lehetőségét anélkül, hogy állásfoglalásra késztetné a nézőt. Azt nem szippantja be. Hidegen hagyja. Nem izzik föl az előadás, a néző nem áll föl más emberként, mint ahogy leült székére. Figyeltem az arcokat a szünetben és az előadás után. Amit leolvastam, az nem azt jelezte, hogy én értettem félre valamit, vagy nem vettem észre. Egyes arcokon a döbbent hiányt olvastam le. Ha rákérdeztem volna, nyilván valamilyen udvarias, semmitmondó választ kapok.
Ne legyünk maximalisták. Ha fél év múlva megkérdezném a nézőket, mire emlékeznek, mi ragadta meg őket az előadásban, melyik jelenet, gesztus, vagy mondat vágta mellbe őket, akkor aligha kapnék értékelhető választ. Ha viszont érzelmileg nem fogta meg őket valami, nem sokra fognak emlékezni.
A nagy ellentét – hogyan is lehetne másképp – egy férfi és egy nő között feszül. Alceste, a becsületes, igazmondó és fennkölt gondolkodású férfiú megundorodott képmutató, csalárd embertársaitól. Émelyíti és bosszantja az elvtelen hízelgés. Ebben a társaságban kötelező a színlelés. Mindenki mindenkit utál, de egymással szembekerülve mézes-mázos szavakkal leplezik valódi véleményüket, mely önmagában fabatkát sem ér, de arra jó, hogy mérgezze a légkört. Celimene (az eredetiben Cèlimène) Alceste nagy szerelme. A baj, hogy éppen egy „romlás kacér virágába” szerelmes. De ez jobb családban is megesik. Benne megtalálhatja mindazt, ami annyira bosszantja. Habár a nő viszonozza a férfi érzelmeit, de megengedhetőnek tartja, hogy a semmirekellő imádók udvarlását fogadja. Ketten is akadnak. Acaste és Clitandre.
Madarász Máté és Nádasdi Péter alakítása zavaróan kilóg az amúgy is néha fölöslegesen harsány előadásból, amivel kiütik magukat és pehelysúlyúvá válnak a világot jelentő ringben. Akarom mondani gumiszobában. Marionett-figuráknak hatottak. Akár időutazásnak is felfogható alakításuk. A Berzeviczy Vince előtti kor színházi előadásaira emlékeztettek volna, ha azokra a túljátszott előadásokra bárki is emlékezhetne, amelyekről Petőfinek oly lesújtó véleménye volt éppen Kassán. Volt olyan nézői vélemény, hogy ez azt kívánta hangsúlyozni, bolondok házában játszódik az egész. Van ebben valami. Shapespeare korában még úgy tűnhetett, színház az egész világ, ma gyakorta ideggyógyintézet. Ehhez már csak egy kis rappelés illett. Azt is megkapta a közönség. A fiatalok meg lenyelik, mint kacsa a nokedlit, így meg is tapsolják. Végre valami, ami közel áll hozzájuk és értik. Hogy Molière mit szólna hozzá? A kétszeresen halott szerzők nem tiltakoznak. Nem csoda, hogy először Nádasdi fejére növesztett valaki egy kakasdudort, majd a végén Madarász Máténak állt minden haja szála az égnek, hogy a New York-i szabadságszobor megirigyelte volna tőle a frizuráját és fejéről ledobta volna, majd lábbal taposta volna hétágú koronáját irigységében. De ettől nem kell tartanunk. Az előadás minden incidens nélkül ért véget. Az emberek még vastapssal is jutalmazták színészeket.
Alcaste Petrik Szilárd előadásában volt a legkidolgozottabb figura. Igaz a nyakában levő „kétágú” sötét sál miatt egy kicsit korunk Nepomuki Szent Jánosára emlékeztetett, de az vesse rám az első követ, akinek más jut eszébe. Egy alkalommal viszont elveszíti szerep diktálta fegyelmezettségét és – fogalmazzunk finoman – egyfajta agresszív törzsi násztáncot lejt szerelme körül. Behajlított térdekkel, szétvetett lábakkal, farrmozgással. Inkább egy szibériai sámán termékenységtáncára emlékeztetett. Úgy látszik, így lenne illendő ma is a francia udvarban.
Ollé Erik Philinteje a két világ határán igyekszik közvetíteni barátja és a társaság között. Jó arányérzékkel. A többi szerep megformálása már nem annyira markáns. Oronte Benkő Géza m.v. megformálásában egy bizonytalan és szánandó figura. Verseket farag és a női nem dudorai meglehetős vonzerőt gyakorolnak rá. Ahogy egy részegtől hallottam réges-rég panaszolni. A nőnek van egy Szküllája és Kharübdisze, amin minden férfi fennakad. Az előadásban ez egy nagyobb fennakadást jelentett, mert a gunyoros groteszk felé vitte el a jelenetet. Habár emberevést nem láttunk, de az egyik másik jelenetben nőfalást részben. De gustibus non est disputandum!
Alceste azzal, hogy szerelmét szembesíti következetlenségével és léhaságával, természetesen semmit nem változtat a helyzeten. A dolgok nem így működnek. A könnyű vérű nő jól érzi magát ebben a léha és bűnös (t)enyészetben. Így a végén útjaik törvényszerűen szétválnak. Az őt alakító Varga Szilviánál úgy tűnt számomra, idegenül érezte magát ebben a szerepben. Mintha valami zavarta volna. Nem érezte igazán jól Celimene bőrében annak ellenére, hogy ez a fajta játék nem lehet idegen tőle.
Arsinoe Szabadi Emőke megformálásában és Latócky Katalin Eliante bőrében két különböző karakterbe lehel életet, habár van bennük is közös vonás, mely a társasághoz köti őket. Összességében kevés időt töltenek a színpadon, ám egyrészt a képmutatás és a társaság által megkövetelt léhaság mögül felcsillan a valódi törékeny lélek.
Alceste magányosan távozik ebből a világból, mely a szerző szerint is megválthatatlan. Végül is, pesszimista kicsengése van. De ez a világ a groteszk miatt nem eléggé undorító és riasztó.
Ám az embert haza felé menet az az öröm tölti el, hogy százszor inkább ilyen embergyűlölők éljenek egyre zsugorodó bolygónkon, mint az emberbarát, vagyis filantróp Soros Györgyök.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”58883″}
