A pathi szivattyútelep

A Duna-parton kiépített kerékpárúton Komáromból Dunaradvány felé haladva, Path községet elhagyva jobbról a dunaalmási hegyek nézik tükörképüket a vén folyó vizében, balra a természet megannyi szépsége suhan el mellettünk. A távolban pedig óriási felkiáltójelként magasodik a táj fölé egy hatalmas téglakémény, jelezvén, hogy ott található a Felvidék egy, a maga nemében ritkaságszámba menő műszaki emléke, a gőzüzemű szivattyútelep, amelyet még a millenniumi években építettek.

Hasonlót másutt is láthatunk ugyan a Duna vagy a Vág mentén, ennek azonban abban áll az egyedisége, hogy eredeti berendezéseit gondos kezek nemcsak féltve őrizték, hanem a példásan karbantartott gőzgépek és szivattyúk akár ma is működőképesek lennének.

Erre ma már természetesen nincs szükség, hiszen a belvizeknek a Dunába történő átemelését játszva elvégzi a nem messze lévő villamos szivattyútelep, és így a gőzüzemű elődje évtizedek óta háborítatlanul alussza Csipkerózsika-álmát. S miközben a 19. század vakolatlan téglákból épült jellegzetes műszaki építményének látványa kerít bennünket sokadszor a hatalmába, a 80 éves Németh Tibor arcáról és szavaiból sugárzik a meghatottság. Hogyisne, hiszen itt született, s ezen a tájon töltötte felejthetetlen gyermekéveit, amelyeket beárnyékoltak ugyan a második világháború viharai, ám mára már csak a letisztult emlékek maradtak.

A szivattyútelep tágas gépterme
A szivattyútelep tágas gépterme

“Miénk, gyerekeké volt itt az egész táj, a Duna és a Zsitva partja, a zsitvatoroki évszázados fa, amely alatt 1606-ban megkötötték a zsitvatoroki békét, a tarka rét és a pathi erdő megannyi apró csodájával. Azóta természetesen sok minden megváltozott. Ott, ahol az új országút vezet – mutat a távolba -, a hídon innen állt egykor a mindenkori gépész szolgálati háza, amelyben születtem. Ugyan már csak az emlékeimben él a régi szénraktár, a kovácsműhely és az istállók, a távolabb álló vén diófa még rendületlenül dacol az idő múlásával. Édesapám 1926-tól 1948-ig volt a pathi szivattyútelep gépésze, amikor áthelyezték a lándori szivattyútelepre.”

Míg csendesen nézelődünk és érdeklődve hallgatom kísérőm érdekesebbnél érdekesebb gyermekkori történeteit, megérkezik Szomik Béla, akinek a társaságában a kazánház bejárata felé szaporázzuk lépteinket. Előkerül a kulcs, nyílik a vasajtó, és belépünk. Odabent a két hatalmas kazán izzó parázsról és gőzről álmodik, míg a balra nyíló tágas gépteremben a két gőzgépben csendesen szunnyad az energia, s mintha a két szivattyú is a régi szép idők emlékein merengene. Olybá tűnik, hogy ma is a gépészt, az olajozót és a fűtőt várják, pedig csak mi vagyunk, hívatlan látogatók, hogy több mint egy évszázad távlatából megcsodáljuk a budapesti Nicholson Gépgyár 1897-ben készült gépcsodáit, amelyek ma is tiszteletet ébresztenek bennünk.

Ezen a szivattyútelepen dolgozott egykor Ludva nagyapám – idézi emlékeit Szomik Béla -, Robi bátyám 1974-ben jött ide dolgozni, míg én 1982 óta dolgozom a cégnél. Ezen a szivattyútelepen mindenből, kazánból, gőzgépből és szivattyúból is kettő volt, ami korántsem jelentette azt, hogy mind működött. Ha kevesebb belvizet kellett átemelni, akkor egy kazán, gőzgép és szivattyú is elboldogult a feladattal.

Németh Tibor (balra) és Szomik Béla az egyik kazán előtt
Németh Tibor (balra) és Szomik Béla az egyik kazán előtt

Apám elmondása szerint – veszi át a szót Németh Tibor – 1938-tól 1945-ig a dunamocsi Csehi vállalat szállította ide Dorogról hajóval a szenet. A szenes uszályt Böskének, míg a motoros vontatóhajót Fecskének hívták. Embert próbáló munka volt az uszályról feltalicskázni a szenet, amíg meg nem telt a szénraktár. A hatvanas évektől azután már jófajta ostravai feketeszénnel fűtötték a kazánokat.

A szivattyútelep működtetéséről mindenkor négy ember gondoskodott, mégpedig a szénhordó, a fűtő, az olajozó és a gépész. Beszélgetésünk során megtudtam többek között azt is, hogy a gőzüzemű szivattyútelep 1976-ban működött utoljára, amikor átvette szerepét a dízelmeghajtású szivattyú, a mostani, villamos meghajtású pedig 1986 óta van üzemben.

Búcsúzóul még egyszer megcsodáljuk és megsimogatjuk a nagyapáink korát és annak – egyáltalán nem lekicsinylendő – technikai színvonalát képviselő, remekül karbantartott és gondosan őrzött gépeit, és miközben távolodva visszapillantunk a 38 méter magas kéményre, önkéntelenül is felmerül az emberben a gondolat, bizonyára jó lenne, ha mások is megtekinthetnék a műemlék szivattyútelepet és annak berendezéseit. Ha máskor nem, legalább a turistaidényben, amikor nemcsak az országúton zajlik nagyobb idegenforgalom, hanem a Duna-parti nemzetközi kerékpárúton is. Erről, ha megvalósulna, a jövőben szívesen beszámolnánk.

A szerző felvételei

1..JPG5..JPG6..JPG7..JPG8..JPG10..JPG11..JPG13..JPG14..jpg