(Fotó: Pixabay)

Valamikor az ünnepeknek, a szokásoknak, a hagyományoknak megvolt a maguk varázsa, bája, átadtuk magunkat a pillanatok, a hangulatok örömeinek. Talán nem véletlen, hogy ilyenkor december elején sokkal több emlék szakad fel bennem a gyermekkorból, mint az év más hónapjaiban.

Elsőként december 6-át, Mikulás napját említhetném, amikor nem a hús-vér embert vártam, hanem a varázslatot. Sokáig nem találkoztam a jóságosnak nevezett ajándékozóval, de a nevét gyakran hallottam a szüleimtől. Ha rosszalkodtam, olyasmiket mondtak: „neked nem hoz semmit a Mikulás, te virgácsot kapsz,” de másnap reggel mindig találtam valami meglepetést a cipőmben, amit este az ablakba tettem.

Ám a Mikulás legelső „személyes” látogatása nagy csalódást okozott. A kenderkócból készült bajuszával és szakállával ijesztően hatott rám és az sem tetszett, hogy folyton olyasmiről faggatott, amiről nem akartam beszélni. Megkérdezte, jó gyerek voltam-e, szót fogadtam-e, miért nem eszem meg a levest? Azután verseltetett, imádkoztatott, a legvégén pedig, amikor eltörött nálam a mécses, kezembe nyomta az ajándékkal teli kosarat, megsimogatta a fejemet és elment. Ott, akkor azt kívántam, soha többet ne jöjjön be hozzám, hagyja az ajándékomat az ablakban, mint kiskoromban, de másnap aztán visszakívántam mindent. Megfogadtam, legközelebb bátrabb leszek és nem sírok. Féltem tőle, mégis boldog szívvel vártam minden decemberben.

Ismerősöm mesélte, hogy ők is féltek a Mikulástól. Ketten voltak testvérek, a húga négy évvel volt fiatalabb nála. Első vagy második osztályba járhatott, sötétedett, bent ültek a szobában és várták a Mikulást. Édesanyjukkal arról beszélgettek, vajon eljön-e hozzájuk is a nagyszakállú, s ha igen, akkor kinek mit hoz, és elmondták, mit szeretnének kapni.

Édesanyjuk egyszer csak felállt az asztal mellől, vállára terítette a nagykendőt és kisietett az udvarra. Alig lépett ki az ajtón, becsoszogott hozzájuk a Mikulás. A lábán havas lett a meleg botos, a derekán slingelt alsószoknya lógott, vászoninge felett pedig báránybőr bekecset viselt. A fejére kifordított kucsmát illesztett, az arcára kenderkócból vastag bajuszt és szakállt erősített, ijesztő volt. Az egyik kezében vastag pásztorbotot tartott, rajta csengő lógott, a másikban két virgácsot lóbált, az ajándékokkal teli fonott kosarat pedig a karjára akasztotta.

A két ijedt gyereken kívül senki más nem tartózkodott a szobában. Behúzódtak a sarokba és vártak.

–  Na, gyerekek, jók voltatok-e, szüleiteknek szót fogadtatok-e? – kérdezte a Mikulás csendesen, miközben felemelte a kezét, amelyben a virgácsot tartotta. A két gyerek bólogatott.

–  Hát imádkozni tudtok-e? – Ismét csak bólogattak.

–  Akkor halljam! Ki kezdi? –  Az idősebbik kezdte:

„Mi Atyánk, Mi Atyánk…” a két szót ismételgette egy ideje, amikor benyitott a szobába az édesanyjuk.

– Mikulás bácsi, tudnak-e ezek a gyerekek imádkozni? – kérdezte a Mikulástól.

– Biztosan tudnak, de a kisebbik még nem szólalt meg, a nagyobb meg belefeledkezett a Miatyánkba.

Ismerősöm azt mondja, gyerekszemmel valóban ijesztőnek tűnt a Mikulás, mégis szívesen emlékszik vissza azokra az időkre, amikor még volt varázsa a Mikulás-várásnak. A néhány szem szaloncukor gyorsan feledtetni tudta azt a riadalmat, amit az ijesztő külső és a virgács okozott. Minden évben nagyon várta. Gyermekéveiben az ilyen és hasonló napokon egy életre szóló élménnyel gazdagodott.

És gazdagodtunk valamennyien, akik átéltük ezeknek az ünnepeknek és jeles napoknak a hangulatát, amelyeket családi, rokoni, baráti körben kerestünk és kaptunk meg, nem pedig a nagyáruházakban.