Szásztizenhárom évvel ezelőtt e napon született Budapesten a magyar költészet egyik legnagyobb alakja, József Attila. Ez a nap – április 11-e – 1964 óta a magyar költészet napja is, melyen évről évre színes irodalmi programokkal ünnepelik a magyar lírát Kárpát-medence – szerte. Mi Sztakó Zsolt írásával köszöntjük költőinket…
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mint az ősember évezredek homályából, úgy nézett ki a barlangjából, és figyelte, ahogy esik az eső. Mögötte pedig ott folyt a Duna, lomha hullámaival a part köveit nyaldosta.
Először csak bátortalanul cseperészett, aztán elállt, és még a nap is kikukkantott a felhők közül, mintha nem tudná eldönteni, hogy mi legyen. Majd mégis eleredt az eső.
Az esőcseppek egyenletesen kopogtak a földön, ez a zene lassan alfaállapotba zsongította az elméjét, mely most szadista játékot játszott vele. Mintha valami drog pörgetné az agyát, képekkel bombázta szemének vásznát „Mintha szívemből folyt volna tova/zavaros, bölcs és nagy volt a Duna”, hogy azt hitte, megbolondul, mert az agya képtelen feldolgozni a rengeteg információt. Olyan volt ez, mint amikor a sámán a sámándob ritmusára önkívületbe ringatja magát. Vagy három éjszakán át nem alszik, amíg vizionálni nem kezd. Elszakad a valóságtól, hogy egy másik, magasabb valósággal lépjen kapcsolatba, amit őseink az istenek szférájának hittek.
Ezért voltak képesek ők a jövőbe látni, vagy, ahogy a Biblia mondja, prófétálni. Ma azonban már se sámánok, se próféták nincsenek. Helyette azonban vannak költők. Költők, akik a szobájukból figyelik az esőt, verset írnak „Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve/nézem, amit meglátok hirtelen.”, és látomásaik vannak. Csakhogy ők nem a jövőt, hanem a múltat látják.
Azt a múltat, amit olyan nehéz bevallani. Mert ők a titkok tudói, akiket rég meghalt ősök szólítanak néven, hogy mondják el az üzenetüket a ma élőknek. Az üzenetet, amire ők is csak a haláluk után jöttek rá, mikor már megszabadultak minden nyűgtől, ami az életben gúzsba kötötte őket. Családtól, klántól, vallástól, szerelemtől, harctól, gyűlölt idegentől.
Mindentől, ami egykor az identitásukat határozta meg, mert…
„Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani.”
