Már csak pár nap és itt a karácsony. Bizonyára már mindenki izgatottan várja az ünnepeket. De azt várjuk-e, amit várnunk kellene? A békére szeretetre várunk, vágyunk? Vagy talán sokkal inkább a sok-sok évvel ezelőtt megszületett Jézus Krisztusra kellene emlékeznünk, hogy mit is tett értünk, emberekért? Édes Árpád alistáli lelkipásztor a Mindennapi kenyerünk című könyvben megjelent gondolatait adjuk közre a valódi értékeinkről.
Ige: „Ekkor azt mondta Jákób a háza népének és mindazoknak, akik vele voltak: Távolítsátok el az idegen isteneket, amelyek nálatok vannak! Tisztítsátok meg magatokat, és váltsatok ruhát! Készüljünk, és menjünk föl Bételbe, oltárt akarok ott készíteni az Istennek, aki meghallgatott, amikor nyomorúságban voltam, és velem volt az úton, amelyen jártam. Átadták azért Jákóbnak a náluk levő idegen isteneket mind, meg a fülbevalókat is, Jákób pedig elásta azokat a cserfa alá, amely Sikemnél van.” (1Mózes 35, 2–4) :
Nemrég gazdára talált a sokakat lázban tartó csillagászati nyeremény. Valaki bizonyára úgy érezheti, hogy erre az életre ő már jól be van biztosítva. Alábbhagy az össznépi lottóláz is, és egy kicsit nyugodtabban gyújthatunk gyertyákat az adventi koszorúnkon. Mert hát az advent a készülődés, a csöndes várakozás ideje. Csakhogy várunk-e még valamit egyáltalán, és amit várunk, kapcsolatban van-e az ünneppel? Vagy esetleg valami más láz, a bevásárlási láz és kényszer kerít hatalmába minket? Ezek mind-mind olyan kérdések, amelyeket érdemes megválaszolnunk, s ha lehet, őszintén adjunk számot magunknak, mert egyébként egyre üresebb alkatrészei leszünk egy gépezetnek, amely statisztikai adatként kezel, és fogyasztásunk mértéke szerint minősít minket.
Jákóbnak életpályája során csalások és megcsalások között vergődve többször kellett számot adnia Isten előtt, de önmagának is. Nagy kerülőt tett azóta, hogy becsapta a testvérét, Ézsaut, elorozva tőle az elsőszülöttség után az atyai áldást is. Közben megkóstolta azt is, hogy milyen becsapottnak lenni, hisz apósa nem a szeretett Ráhelt, hanem az idősebb Leát adta hozzá feleségül. Majd az Úr hívásának engedve elhagyja apósát, és szinte menekül tőle.
Hazafelé sokat tusakodik az Istennel, és azzal a gondolattal, hogyan is fog megállni Ézsau szeme előtt. De Istentől új nevet és új ígéretet kap, s most már megy, hogy ő is beváltsa ígéretét, amit menekülésének első éjszakáján tett. Oltárt építeni Bételben, hogy azon atyái Istenének áldozzon.
Csakhogy ez az út a bűnbánat és a megtisztulás útja kell, hogy legyen Jákóbnak is meg hozzátartozóinak is. Az első, hogy elhagyni az idegen isteneket. A felesége, Ráhel korábban az élete kockáztatásával lopta el apja házibálványát. Most ez is odakerült a többi közé, amit ott hagytak és elástak a sikemi cserfa alatt. Vele együtt a fülbevalókat, meg más amuletteket, melyek arra szolgáltak, hogy „szerencsét hozzanak”, vagy „megvédjenek a rossztól”.
Ma biztosan azt mondanánk, milyen jó is lenne megtalálni és kiásni azokat az értéktárgyakat! Micsoda gazdagságot jelentene! (Újabb föl-föltörő lottóláz!?) Egyébként azok akkor is nagy értéket képviseltek. Ám Jákób számára már valami más sokkal fontosabb volt! Az az Isten, aki meghallgatta nyomorúságában, aki vele volt hosszú bolyongásai során, és most újra megmutatta szabadító hatalmát, most ahhoz készül, hogy áldozzon neki. És ez a kegy számára felülmúlta mindazt, amit előző helyén látott és tapasztalt. Ennek az Istennek a tisztelete nem keveredhetett azoknak a bálványoknak tiszteletével, amit Ráhel ellopott. Ezért kellett ezektől megtisztulni, amit a ruhaváltás jelzett. De mindezek a külső megnyilvánulások csupán szemléltetői voltak annak a lelki fordulásnak, megtérésnek, ami előbb Jákób lelkében ment végbe.
Senkit sem akarok arra kényszeríteni, hogy ássa el értékeit, tegye le ékszereit, orrba- vagy fülbevalóját. De nem lehet nem észrevenni, hogy a mi keresztyén hitünk is egyre gyakrabban keveredik, elegyedik különféle babonákkal, pogány dolgokkal.
Észre sem vesszük, és már fogyasztói vagyunk az egyre terjedő okkult praktikáknak, talizmánoknak, szerencsét hozó vagy éppen gyógyító ásványoknak, vagy a csillagok állását lessük. „Hála Istennek, hogy gyorsan lekopogjam…”, hallottam nem is oly régen. Talán sokszor nem észleljük ezeket a kettősségeket. Pedig az Úr Jézus azt mondta, hogy nem lehet két úrnak szolgálni. Pál apostol, mikor megtérése előtti dicsekvéséről és nyereségeiről beszél, azt mondja: „Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem.” (Filippi 3, 7–8)
Most is advent van, a megtisztulás, a Krisztus-várás ideje. Őt megtalálni a legnagyobb ajándék, Őt megnyerni a legfőbb nyereség.
