Arról, hogy magyarok vagyunk, Kodály Zoltán is tehet. A hazai zenei közízlés alakításában kifejtett erőfeszítéseinek eredményei még mindig érzékelhetően jelen vannak. A balliberális politika nyomása alatt alakuló kulturális közegben egyre kevesebbet hallani róla, ám tudjuk, hogy az egész világ csodálta-csodálja azt a – minden nemzet saját ízlésére formálható – zenei-filozófiai rendszert, amely itthon egy ideig megvalósult.

Ennek hatása alapjaiban formálta át Magyarország képét, nemcsak a nagyvilágban, hanem idehaza is. Az énekelni szerető és tudó gyerekekből a muzsikát élvező és a saját örömére művelni képes felnőttek váltak – tömegesen. Kodály rendszerének értékét sajnos fénykora idején sem becsültük meg eléggé, a globalizmust a legenyhébb kritika nélkül magukévá tevő figurák azonban teljes mértékben hagyják tönkremenni. De mit is akart Kodály tanár úr? Azt, hogy „legyen a zene mindenkié”, ami – látva ma a koncerttermek üres széksorait, és ismerve a komolyzenei lemezek eladásának lesújtó adatait – nem üres szólam. Módszerének lényege, hogy minél kisebb korban kapják meg a gyerekek a zenei táplálékot a kultúrájukhoz legközelebb álló népdaloktól – ahogyan nőnek – az egyre bonyolultabb művekig. Álma, hogy az ezredfordulón már minden magyar kisdiák kottából énekel, egyre messzebb kerül a megvalósulástól. Ám elsősorban nem is ez a tény a legfájdalmasabb, hanem a hozadéka: a ránk zúduló globális-kulturális áradatban egyre kevesebben képesek eligazodni. Kodály tanár úr, a nemzet tanítómestere természetesen nemcsak a zene ügyét képviselte jól bevált módszerével. Tudta ugyanis, hogy a muzsika, az ének csak eszköz, amely elvezethet a tudatossághoz, a felelős gondolkodáshoz, a nemzet saját léte megéléséhez. Tudta, ahogyan zene nélkül nincs teljes lelki élet, úgy egyetemes műveltség sem. Ekképp fogalmazott: „Mechanizálódó korunk olyan úton halad, melynek végén az ember géppé válik. Ettől csak az ének szelleme véd meg.” Éppen ezért tartotta fontosnak a zenei köznevelést az óvodákban és az általános iskolákban. Azt, hogy minden gyermek, adottságaitól, tehetségétől függetlenül énekeljen, csiszolja hallását, és ezzel együtt pallérozza műveltségét, világlátását is. „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának” – vallotta. Óriási gondolatok. Kodály egységében látta és kérlelhetetlenül láttatta a döntéshozókkal a kulturális-szellemi élet oda-vissza ható jelentőségét. Azt képviselte, hogy az embereket tömegesen be kell vonni a műveltség megszerzésébe, mint az egyetlen kivezető utat nehéz történelmi örökségeinkből. Nem elégedett meg csupán a szavakkal. Már fiatalon, a nagyvárosi lét kényelmét félretéve, legnagyobb szellemi társával, Bartók Bélával felkerekedtek, hogy a kis falvak poros-saras útjait járva megmentsék a jövőnek azt, amiből magunk és mások is megtudhatják, kik is vagyunk. Felkutatták gyökereinket, a magyar népzenét, amelyet aztán zeneszerzőként a magasművészet színpadára is emeltek. Sokunkban, akik az ő iskolájában ismerkedtünk a muzsikával, hasonló Kodály-kép él. Neve hallatán eszünkbe jutnak az egykori iskolai kóruséneklések, a végig élvezett énekórák. S szinte látjuk magunk előtt a koros Kodály tanár urat, amint kottákat ír a táblára, éneklő gyermekek gyűrűjében áll, vagy éppen az énekterem falára függesztett képen óvja-vigyázza a számára oly sokat jelentő gyerekeket. Kodály szellemi öröksége kulturális közéletünkben mindannyiunkat tettekre kötelez. Akkor is, ha túl nagy az ellenszél. Száz évvel ezelőtt, amikor Bartókkal elindult népzenét gyűjteni, vagy nyolcvan éve, amikor felfedezte a zenepedagógia fontosságát, hasonlóan vastag falakat kellett ledöntenie. Ő mégsem hátrált meg az akadályok elől.

MNO