Villáminterjú Rák Róberttel, a Dinamo Minszk gólgyárosával

Az egyiket itthon – vagyis Rimaszombatban és Serkében (apósaéknál) ünnepelte, a másikat pedig január elején ott Minszkben.

Először természetesen a fociról, a szlovákiai és rimaszombati múltjáról és búcsújáról majd a fehérorosz valóságban eltöltött fél évéről faggattam.

– Valóban igaz az, hogy „senki sem lehet próféta a saját hazájában”. Rimaszombatra egy kicsit keserű szájízzel gondolok vissza. Az akkori vezetés, megmondom őszintén, nem tudta értékelni a játékomat és többször is mellőzöttnek és kirekesztettnek éreztem magam.

Nyitrán szinte ontottam a gólokat, aztán a válogatottba is besoroltak. Kétszer játszottam a nemzeti tizenegyben, ott is két meccsen két gólt lőttem és mégis – nem hívtak többet. Lehet egyedi csúcsnak számít ez a válogatottban elért teljesítményem, de mégsem voltam megfelelő.

A Nyitra 9,5 millióért adott el a Rózsahegynek, ahol már nem éreztem annyira jól magam. Oda három évre szerződtem, de egy év után megkerestek a Dinamo Minszkből és én elvállaltam. Mikor, ha most nem, hisz már 30 éves vagyok.

Ott is jól megy a játék. Tizenkilenc tétmeccsen 16 gólt rúgtam. Kameruni(1 játékos), gaboni(1), brazil(3), holland(1), orosz(2) és szlovák(2) idegen légiósok vannak a csapathoz szerződve és minden meccsen csak három légiós játszhat. Nos én minden bajnokin ott voltam a csapatban – ez gondolom önmagáért beszél. Mondhatom meg vagyok becsülve, bár az ottani házirend és a mentalitás is más mint idehaza nem is beszélve a fejlett Európáról.

Aztán a fehérorosz viszonyokról faggatom, hisz mi idehaza a hírekből csak a Lukasenko nevével fémjelzett diktatúra országaként ismerjük ezt a földet. A Dinamo Minszk ezen belül egy katonacsapat, melynek voltak már nemzetközi sikerei is.

– Hát igen az ott egy sajátos világ, ami természetesen a focira is vonatkozik. Katonacsapatról van szó, tehát mi is ún. „bázison”edzünk. Ezek kint az erdőben található sporttelepen valósulnak meg.

Nejemet Krisztit és kisfiamat Szebikét nem engedik be a meccsekre. Ha szombaton bajnokit játszunk akkor már pénteken délután kivonulunk ide és néha csak hétfőn reggel engednek haza. Az edzések alaposak, fegyelmezettek, de nem sietősek. Náluk a „vcsasz” vagyis „van idő” szólás a divat. Kényelmesek, nyugodtak, de néha itt is szikrázik a hangulat. Például, amikor lecsúsztunk a bajnokság dobogós helyéről – az ominózus meccs után az edző egyszerre hat játékost menesztett.

Maga az ország nekünk, akik a fővárosban apartmanban lakunk nem tűnik rossznak, Minszkben nagy a tisztaság, jó az élet, azt viszont én is megtapasztaltam, hogy Lukasenkot „apánk”-nak nevezik az emberek. Ez a személyi kultusz viszont a csapat házatáján nem érezhető. Kisfiam Szebike és feleségem Krisztína szintén jól érzik ott magukat, úgy is mondhatnám mindenünk meg van, – persze egy kis honvágy is.

Mindig a hogyan tovább a labdarúgók dilemmája. Természtesen erről is szólt a fiatal gólvágó, megemlítve a hosszútávú terveket is.

– Most ha visszamegyek a hogyan tovább törökorzági, majd spanyolországi edzőtáborral folytatódik. Egyébként még hat-nyolc évet adok magamnak, bár sohasem lehet tudni. Az elmúlt négy évben hét kisebb-nagyobb műtétem volt, ezért mondom, hogy nem lehet mindent előre beskatulyázni.

Másfél éves szerződésem van a Minszk-kel és egy éves „opciós” időszak, amikor meg lehet a szerződést hosszabbítani. Ők egyébként már most meg akarták hosszabbítani szerződésemet, de én ezzel még várok. Nem akarom elkiabálni, de ha lesz valamilyen ajánlatom nem fogom az „ebet kötni a karóhoz” és elmegyek.

Nagy álmom, hogy a fejlettebb Európában futballozzak. A futballista nyugdíjas koromat akár egy osztrák kiscsapatnál is el tudnám képzelni. Ami pedig a távlati terveket illeti edzősködni szeretnék, fiatalokkal szeretnék foglalkozni úgyanúgy mint egykori mestereim és tanítóim édesapám és persze Tóbisz Tibi bácsi, akiket példaképeimnek tartok.

Rimaszombat.eu