Pascal az istenhit szempontjából az embereket három csoportra osztotta: vannak, akik nem keresik az Istent, vagy a megtalált Istent is elveszítik, ezek az ostobák és boldogtalanok. Vannak, akik keresik az Istent, de nem találják meg, ezek a szerencsétlenek. És vannak, akik keresik és meg is találják, ők a bölcsek és boldogok.
Jézus névtelen munkatársai
Belon Gellért, volt pécsi püspök mesélte, hogy lerobbant autóját bevitte egy országúti autószerelőhöz. Javítás után érdeklődött, mibe kerül. A szerelő azt válaszolta: „Nézze, püspök úr: én nem tudok imádkozni, de autót szerelni tudok. Én ezt adom az Istennek.”
Ebből az élményből kiindulva magyarázta a Szentírás tudós püspöke, hogy Jézusnak is voltak áldozatkész, titkos munkatársai, akik munkájukkal, segítségükkel törődtek a Mester gondjaival, de nem csatlakoztak hozzá. Ilyen lehetett a virágvasárnapi szamártulajdonos is. Az Úr elküldte hozzá két tanítványát, bocsássa rendelkezésére a diadalmenethez a szamarát. Szolgálatkészen átadta az apostoloknak (Mt 21,1-10). Hasonló eset történt az utolsó vacsora megrendezésénél is. A tanítványoknak egy vizeskorsót vivő férfi gazdájától kellett elkérniük az ünnepi termet (Mt 26,17). De Nikodémus (3. fejezet) és Arimateai József (Jn 19,34) is ilyen titkos barátai lehettek Jézusnak. Az Úr még nevüket sem árulta el a tanítványoknak. Csak később léptek elő az ismeretlenségből.
Jézusnak névtelen, ismeretlen barátairól eszünkbe jutnak az ún. anonim keresztények. Ma a teológusok beszélnek ilyenekről, akik talán a személyes Isten hitéig sem jutottak még el, de a lelkiismeretük szavát követve, jócselekedeteik révén nem állnak messze az üdvösségtől. Így tekinthetünk Franz Werfelre is, aki a Bernadettben közelebb került a katolikus egyházhoz, mint sok született keresztény. Mégsem keresztelkedett meg, mivel nem akarta vallását elhagyni népe tragikus órájában. Legyünk nyitottak a félénk, tapogatózó istenkeresők felé. Jézus tartotta a kapcsolatot velük, elfogadta szolgálataikat.
A lelkes tömeg
Ők negatív lenyomatai a névtelen munkatársaknak. Azok titokban is együttműködtek Jézussal, vállalták vele a sorsközösséget. Ezek viszont felszínes lelkek. Látszólag ugyan a vallásos zsidókhoz tartoznak, be is állnak a diadalmenetbe, de csak addig, amíg földi sikert remélnek az Úrtól. A nehézségek láttán megtorpannak.
Szörényi-Bródy István, a király c. rockoperájában szerepelnek Vazul pogány főúri barátai, akik életüket megideologizálva éneklik: „Gyarló az ember, azt lesi, hogy hol tömheti jobban a hasát. Gyarló az ember, azt lesi, hogy hol adhatja jobban el magát. Gyarló az ember, igazat mindig annak ad, ki többet ígér. Gyarló az ember, ahhoz a párthoz áll, ahonnan többet remél”.
Vigyázzunk, nehogy a vallást „élet- és vagyonbiztosító szövetkezetnek” tekintsük, amelyet addig támogatunk, míg önző érdekeinket szolgálja. Kísértetiesen hasonlítanánk akkor a jeruzsálemi hozsannázó néphez, amely öt nap alatt „Feszítsd meg őt” üvöltő tömeggé válik.
A szenvedésre kész Megváltó
A mai szentmisében a passió Máté megfogalmazásában hangzik fel. Jeruzsálem népe éljenzi, hozsannát kiált, diadalmenettel üdvözli, királlyá akarja választani. Ő azonban nem diadalútnak tekinti a bevonulást, hanem a via dolorosára való előkészületnek.
Hogyan tekint Jézus szenvedésére és halálára?
Egyrészt mint az Atya iránti engedelmesség felső fokára. Szent Pál ezt így fogalmazza meg: „Engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig”. A Getszemáni kertben a beletörődés, az elfogadás és az Atya akaratához való hozzásimulás fázisain át jut el a teljes megnyugvásra. De a feltétel nélküli engedelmesség helyreállítja a békét lelkében. A háromórás imádság után abszolút nyugalommal néz szembe a halállal.
Másrészt mint a prófétai jövendölések beteljesedésére. Máté újból és újból ismétli: „Mindez azért történt, hogy beteljesedjenek az Írások”. Hiszen az Ószövetség előre megjövendölte Júdás árulását, barátai megfutamodását, a kínszenvedést, ostorozást, az Istentől való látszólagos elhagyatottságot. Jézus mindezekkel igazolja: ő a megígért Messiás.
Osztozzam Jézus sorsában! Ne feledjem az Úr szavait: „Aki utánam akar jönni, vegye fel keresztjét és úgy kövessen engem”. Ha eggyé leszek vele halálában, akkor eggyé válok vele feltámadásában is.
Virágvasárnap a liturgia színe a piros. Emlékeztet ez a diadalmas messiási bevonulás ünnepályességére. Ugyanakkor a passió Krisztusánál rámutat, hogy az egyház nem úgy tekint alapítójának halálára, mint tragédiára, kikerülhetetlen végzetre, elbukásra, hanem mint a legtisztább vértanúságra. Hű maradt elveihez, az Atyának való feltétlen engedelmességhez. „Ezért az Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek. Hogy Jézus Krisztus nevére meghajoljon minden térd, és hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.”
Ámen
Hajnal Róbert/Magyar Kurír
