Az elmúlt napokban olvastam a budapesti Népszabadságban egy különben meggyőzõ retorikával megírt publicisztikát, amely azt kívánja bizonyítani, hogy a „nemzeti egység” eszméje és igénye tulajdonképpen olyan politikai és erkölcsi követelményt jelent, amelyet sohasem lehetett érvényesíteni a magyar történelemben, következésképp ez az eszme a nemzeti „mítoszok” körébe tartozik. A kiváló amerikai magyar történész (a New York-i Columbia Egyetem emeritus professzora): Deák István Búcsú a nemzeti egység mítoszától címő írására gondolok, amely a lap február 9-i (szombati) számában, tehát kitüntetett helyen került az olvasó elé.

Az írás számos megállapításával és következtetésével természetesen magam is egyetértek, mi több, ki tudnám egészíteni ezeket a magam tapasztalataival, a végkövetkeztetéssel, nevezetesen azzal, hogy a „nemzeti egység” eszménye valójában csupán szilárdabb jelentés nélküli politikai mítosz, mégsem tudok egyetérteni. És egyet nem értésemet azért szeretném rögzíteni, mert ez esetben nem csak egy politikai idea valóságtartalmáról van szó, hanem a magyarság (a magyarországi és a határon túli magyarság) egyik legsúlyosabb történelmi és stratégiai kérdéséről, amelynek értelmes megválaszolását nem lehet elhárítani, ha valóban úrrá akarunk lenni jelen gondjainkon, és el akarunk indulni valamiféle közös megoldás felé.

De hadd idézzem a szóban forgó írást: „A teljes nemzeti egység feltételezés bárhol és bármelyik korszakban nemcsak történelmietlen, hanem káros is, mert a közvéleményt vágyálmokba ringatja.” Ezt követően a szerző a magyar történelem közismert eseményeire hivatkozik, így a mo­há­csi csatára, amelynek tragikus kimenetelét sokak szerint az okozta, hogy Szapolyai János erdélyi vajda serege tétlenül nézte, hogy a király (egyébként részben német és cseh zsoldosokból álló) haderejét lemészárolják a törökök, hivatkozik arra, hogy Thököly Imre tatár rablóseregek élén tört be Erdélybe, hivatkozik arra, hogy a „Rákóczi-felkelés idején (…) ezrek szolgáltak hol kurucként a fejedelem, hol pedig labancként a Habsburgok zászlaja alatt”, és hivatkozik az 1848-1849-es szabadságharcra, midőn a Debrecenbe menekült országgyőlésben a radikálisok és a békepártiak kölcsönösen lehazaárulózták egymást. És természetesen hivatkozik az 1956-os forradalom történetére, mint írja: „számításba kell vennünk azt, hogy november 4-e után igenis voltak jó néhányan, akik fellélegeztek, hogy vége a veszélynek és a zőrzavarnak”. „Vajon nem lehetséges – teszi fel a továbbiakban a kérdést –, hogy többen azok közül, akik 1956. október 23-án önként felvonultak a kommunista uralom ellen, 1957. május elsején szintén önként vonultak fel a Kádár-rendszer védelmében?”

Mindebben Deák Istvánnak bizonyára igaza van, mint ahogy igaza van abban is, hogy a „nemzeti egység” úgynevezett „mítosza” nem csupán magyar sajátosság, hiszen Szent Johannát, aki hagyományosan a franciák nemzeti egységének szimbolikus alakja, végül is francia bíróság ítélte máglyahalálra, és a királynak, akit pedig ő segített trónja megtartásában, ehhez nem volt egyetlen szava sem.

Vagy hivatkozik a spanyol polgárháború történetére, mikor is Madrid bevétele után az addig hősiesen ellenálló város pincékbe bújt lakói százezerszámra jöttek elő, hogy ünnepeljék Franco tábornok bevonulását, és közülük sokan részt vettek a köztársasági foglyok lemészárlásában. Mindez a szerző véleménye szerint azt igazolja, hogy a „nemzeti egység” mint kívánatos stratégia egyrészt a megvalósíthatatlan illúziók, másrészt a kártékony mítoszok közé tartozik.

Igen, valóban így van, ha a „nemzeti egység” eszméjét úgy tekintjük, mint mindenkire kiterjedő és következetesen érvényesülő történelmi ideát. De valóban így kell-e tekintenünk? Illetve a „nemzeti egység” eszméjének radikális elutasítása által nem azok előtt a törekvések előtt nyitunk szabad utat, amelyeknek éppen az az érdekük, hogy ilyen „egység” ne is legyen? Ma a magyarországi (és mindinkább a határokon túli – kisebbségi magyar) politikai életben napról napra tapasztalható a „nemzeti egység” eszméjének következetes elutasítása és az a mindinkább erőszakos törekvés, amely ketté kívánja szakítani nem pusztán a politika világát, hanem a nemzeti kultúrát, ennek hagyományait, és fel akarja számolni azt a társadalmi párbeszédet és közösségi szolidaritást, amelyre különben minden mőködő országnak, minden nemzeti identitásnak és minden nemzeti kultúrának fel kell épülnie.

Korábban léteztek olyan konszenzuális tényezők, amelyek megalapozták és megkönnyítették a társadalmi párbeszédet, akár az ellenérdekelt politikai csoportosulások között. Jól emlékszem arra, hogy például Antall József miniszterelnöksége idején bizonyos teret és szerepet kapott a párbeszédnek és a kiegyezésnek ez a kultúrája, maga a kormány is így: politikai ellenfeleivel részben megegyezve terjeszthette az országgyőlés elé az úgynevezett „kétharmados” törvényeket. Még erősebb konszenzus vagy legalább dialógus volt tapasztalható a nemzetpolitikai stratégia kialakításában, vagyis az európai intézményekkel, a szomszédos országokkal és mindenekelőtt a magyar kisebbségekkel kapcsolatos politika (például a támogatáspolitika) kialakításában. És ennél is erőteljesebben mőködött a közmegegyezés kialakításának óhaja a kulturális életben, így a magyar irodalom belső viszonyainak és az úgymond: „irodalompolitikának” a kezelésében-alakításában. Mára ez a konszenzus tulajdonképpen elenyészett, különben a Kárpát-medencei magyar kisebbségi közösségek keretei között is, és minden területen szinte polgárháborús konfliktusokat és viszonyokat tapasztalunk.

A „nemzeti egység” eszméjét természetesen magam sem valamiféle mítikus ideának gondolom, amelynek minden területen és minden kérdésben meg kell határoznia a politika szereplőinek tevékenységét. A nemzet fennmaradása és a nemzeti élet mőködése mindazonáltal megkívánja az „egység” valamiféle minimumát: néhány stratégiai feladat, például a gazdasági konszolidáció, a mőködésképes demokrácia, az európai integráció és a kulturális stabilitás közös és minden politikai vagy szellemi csoportosulás számára kötelező módon érvényesülő közös szolgálatát. Máskülönben nemzeti létről és fennmaradásról nem is beszélhetünk, és a nemzeten belül vívott csendes vagy zajos polgárháború (amelyről mostanában számos tapasztalatunk lehet) mindenképpen felemészti azokat az anyagi és szellemi erőforrásokat, amelyeknek az ország és a nemzet előrehaladását vagy legalább konszolidációját kellene szolgálniok.
Igaz, azok a történelmi példák, amelyeket Deák István felsorakoztat, valóban mintha azt igazolnák, hogy „nemzeti egységre” vagy ennek legalább valamiféle minimumára kár törekedni, mert ez eleve a megvalósíthatatlan ábrándok közé tartozik. Ezek a történelmi példák valóban beszédesek, tanulságosak – és nagyon riasztók. Ugyanis éppen a „nemzeti egység” legalábbis minimális létrehozásának az elmaradása okozta történelmünk legnagyobb kudar­cait. A százötven esztendős török hódoltság (és a középkori magyar nagyhatalom bukása) mögött valóban a mohácsi csatavesztés és emögött az országos hatalmasságok vetélkedése és csendes „polgárháborúja” állott. Ha Szapolyai és más magyar katonai vezetők időben megjelennek Mohács alatt, vagy a királyi sereg valahol be tudja várni megérkezésüket, talán másként fordult volna az ütközet kifejlete, és más lett volna a történelem. (Mint ahogy a Hunyadiak idején meg lehetett teremteni a katonai erőkoncentrációt, és el lehetett hárítani a török inváziót!)

Folytathatnánk a történelmi példák vizsgálatát tovább. Nyilvánvaló, hogy a közép-európai régió nagyhatalmaival szemben a viszonylag gyenge magyarságnak nem voltak igazi esélyei, sem a Rákóczi-féle szabadságharc idején, sem 1848-1849-ben, sem az első világháború végeztével, és persze nem lehettek ilyen esélyek 1956 novemberében sem. Az akárcsak ideiglenes nemzeti összefogás mégis szinte csodákat tudott teremteni, mind Rákóczi korában, mind negyvennyolcban, mind az ötvenhatos forradalom napjaiban. Bizonyára az ilyenkor kialakult „nemzeti egység” nem lehetett volna tartós, 1956-ban sem, sőt talán akkor a legkevésbé.

Az egységbe forrott nemzet akár szimbolikusnak is nevezhető sikerei és győzelmei mindazonáltal igen nagy erkölcsi és lelki erőforrásnak és történelmi példának bizonyultak, és valójában ezek a példák tartották fenn a nemzeti identitást és adtak lelki erőt a többszörös újrakezdés számára. Ha a nemzet az összefogás példái helyett csak a megosztottság példáit őrizte volna meg emlékezetében, talán már nem is folytathatnánk vitákat a „nemzeti egység” eszméje körül, mert nem lenne nemzet, legfeljebb egy minden közösségi kötőerőről és közös történelmi stratégiáról lemondó, erkölcsi értelemben degenerálódó embersokaság.

Tulajdonképpen itt tartunk ma: a mögöttünk álló másféle történelmi évtized ezeket a közösségi kötőerőket emésztette fel. Jóllehet igen szemléletes történelmi példák figyelmeztethetnek arra bennünket (Deák István is ezeket idézi fel), hogy az összefogás: a „nemzeti egység” minimuma nélkül csak mindinkább kiteljesedő közös kudarcokra számíthatunk. Következésképp a „nemzeti egység” eszméjéről, de legyünk szerényebbek: valamiféle párbeszéden alapuló közmegegyezés eszméjéről és gyakorlati alkalmazásáról továbbra sem lenne szabad lemondanunk.

Vagyis meg kellene állapodnunk valamilyen közös stratégiában, a közmegegyezés valamiféle „minimumában”. Ahogy például ebben a Rákóczi-féle szabadságharcot lezáró szatmári béke két kidolgozója: Károlyi Sándor kuruc generális és Pálffy János császári tábornagy meg tudott állapodni, ezzel a megállapodással alapozva meg a tizennyolcadik században bekövetkezett gazdasági és társadalmi fejlődést, azt, hogy Magyarország egyáltalán fennmaradhatott a másfél évszázados török hódoltság és a több évtizedes kuruc-labanc háborúskodás hatalmas veszteségei után. Ma nincsenek közöttünk Károlyiak és Pálffyak, a nemzeti közmegegyezés kialakítása, ha csak nem akarunk újabb nemzeti tragédiák részesei és tanúi lenni, mindazonáltal nem tőr halasztást. Nem a politikusoknak (őket már túlságosan messze vezette az érdek, a hatalom, a pártfüggőség rendszere), a független és felelős értelmiségnek kellene lépnie.

Pomogáts Béla  (Szabad Újság)