Tavaly szeptember 20-án a pozsonyi parlament egy olyan tartalmú határozatot fogadott el, melynek értelmében az ún. Beneš-dekrétumok alapján létrejött jogi és vagyoni viszonyok érinthetetlenek és megváltoztathatatlanok.
Az Beneš-dekrétumok közül tizenhét az ún. retribúciós rendelkezések körébe tartozik, amelyeknek deklarált célja az 1939-ben időlegesen megszűnt csehszlovák államiság megszüntetésében való közreműködésért és a demokratikus társadalmi rend bomlasztásáért felelős társadalmi csoportok és egyének államhatalmi eszközökkel való megbüntetése.
A Beneš-dekrétumokkal összefüggésben a napokban kisebb vihart kavart egy tavalyi szlovákiai joggyakorlati esetről történt sajtóbeszámoló a SME című szlovákiai liberális napilapban, melynek főszereplője bizonyos Vojtech Hudec.
Hudec a második világháború kitörésének és Csehszlovákia megszűnésének évéig a félfasiszta Hlinka Szlovák Néppártjának tagja, egyben a félkatonai, szélsőjobboldali Rodobrana szervezetének egyik alapítója is volt.
A csehszlovák állam a 108-as számú dekrétumra – amely az „állam ellenségei“ (államilag megbízhatatlanok) vagyonának elkobzásáról rendelkezik – hivatkozva 1949 elkobozta Hudec pozsonyi belvárosi lakóingatlanát. Az állam szempontjából megbízhatatlan személyek kategóriájába tartoztak a magyar és német nemzetiségű személyek, mégpedig a kollektív bűnösség elve alapján, illetve egyéni elbírálás alapján mindazon egyéb nemzetiségű személyek, akik államellenes tevékenységet folytattak. Míg az előbbi esetben a kollektív bűnösség elve alapján bűnösnek minősülő személynek kellett bizonyítania ártatlanságát, addig az utóbbi eseteben a bizonyítási teher az államon volt. Hudec ez utóbbi kategóriába tartozott. Az 1949-es döntés az idézett dekrétum alapján bizonyítottnak látta Hudec államellenes tevékenységét. Hudec 1959-ben halt meg.
Hudec leszármazottai több mint negyven évvel halála után megtámadták az 1949-es döntést. Arra hivatkoztak, hogy az elkobzást kimondó ítéletnek politikai motívumai voltak, hiszen Hudec az ítélet megszületésének idejében rendelkezett egy olyan hivatalos igazolással, amely bizonyította Hudec államilag megbízható mivoltát. Ugyanakkor 1949-ben Csehszlovákiában már a kommunisták birtokolták a hatalmat, akik – a leszármazottak szerint – nyilvánvalóan elfogultan viszonyultak Hudechez.
Hudec tehát, rendelkezett egy számunkra ismeretlen tartalmú, a csehszlovák „polgári-demokratikus” rendszer egyik hivatala által kiállított, 1946-os keltezésű igazolással, ami mentesítette őt az egyértelmű megfogalmazással elő retribúciós dekrétumok hatálya alól. Elvileg tehát arról szólt, hogy Hudec nem kollaborált a “Csehszlovák Köztársaság demokratikus-republikánus állami berendezkedése, biztonsága és védelmi képessége elleni tevékenységet kifejtő“ erőkkel, illetve hogy ő maga sem tartozott ezek közé.
Az ügyben illetékes pozsonyi járási bíróság 2005 novemberében helyt adott Hudec leszármazottai kérelmének.
Az eset azonban a legfőbb ügyész fellebbezésének köszönhetően rendkívüli jogorvoslat keretében egészen a szlovák Legfelsőbb Bíróságig jutott. Az ügyész érvelése szerint Hudecre, mint a Hlinka Szlovák Néppártja és a Rodobrana aktív tagjára az ötös számú dekrétum is vonatkozik, amely – többek között – az említett két szervezet tagjait „alanyi jogon“ sorolja az „államilag megbízhatatlan“ kategóriába.
A Legfelsőbb Bíróság a legfőbb ügyész érvelését elutasította, azzal, hogy nem tartozhat az 5-ös számú dekrétum hatálya alá az a személy, akinek vagyonát a 108-as számú dekrétum alapján kobozták el. A Legfelsőbb Bíróság döntését leginkább az 1946-os megbízhatósági igazolás, illetve az a tény befolyásolta, miszerint Hudec még 1939-ben kilépett Hlinka Szlovák Néppártjából.
Szlovákiai bíróságnak ezidáig ilyen esetben még nem hozott döntést. A tavalyi döntés meghozása előtt, a valószínűsíthető későbbi jogi bizonytalanságok elkerülése és a lehetséges kritikák elhárítása szempontjából a Legfelsőbb Bíróságnak kapóra jött, hogy a szomszédos Csehországban már van irányadó joggyakorlat hasonló ügyben. 1999-ben a cseh Alkotmánybíróság úgy döntött, hogy abban az esetben, ha valaki rendelkezett „állami megbízhatósági“ igazolással, majd a Benes dekrétumokban foglalt „államilag megbízhatatlan“ kategóriába sorolás következtében marasztalták el, akkor az előbbi jogi hatálya felülírja az utóbbiét, ezáltal az elmarasztaló ítéletet semmisnek kell tekinteni. A tavalyi szlovák legfelsőbb bírósági döntést a cseh példa erősen befolyásolhatta.
A fenti bírósági döntések ellenére Katarína Zavacká, a Szlovák Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézetének munkatársa viszont úgy gondolja Hudec 1946-os megbízhatósági igazolása tartalmi szempontból nem lehet megalapozott, hiszen Hudec 1938 októberétől ténylegesen végzett a 108-as dekrétum alapján államellenesnek minősülő tevékenységet, midőn az összes, Szlovákiában megjelenő sajtókiadványért felelős „sajtókomisszárként“ aktívan részt vett a rendszer erőteljes és egyértelmű szólás- és véleményszabadság elleni támadásában, annak megszüntetésében. A 108-as dekrétum személyi hatálya kiterjed mindazokra, akik a „demokratikus-republikánus állami berendezkedés“ elleni tevékenységet fejtettek ki. A szabad sajtó likvidálása pedig szerinte ebbe a kategóriába tartozik.
A fent leírt szlovákiai joggyakorlati esetet vizsgálva – Zavackán kívül – valószínűleg a minimális jogi érzék birtokában lévő független szemlélő számára is világos, hogy „megbízhatósági igazolás“ ide, járási bírósági és legfelsőbb bírósági döntés oda, Hudec eredetileg ugyanúgy a 108-as számú dekrétum hatálya alá tartozott, mint a kollektív bűnösség elvének érvényesítése által sújtott németek és magyarok százezrei, „megfejelve” ezt az 5-ös számú dekrétummal.
Nem kétséges ugyanis, hogy a Zavacká által állítottakat kiegészítve – az „államilag megbízhatatlan“ minősítés az ügyész által hivatkozott 5-ös számú dekrétum (az államilag megbízhatatlanok vagyonának állami felügyelet alá vonásáról) esetében is megáll, hiszen annak 4 § b) pontja általános szinten ugyanazzal a megfogalmazással határozza meg személyi hatályának kiterjedését, mint a 108-as (a „demokratikus-republikánus állami berendezkedés“ elleni tevékenység kifejtése). Az 5-ös számú dekrétum ezen túlmenően, ugyancsak a személyi hatályt meghatározó tételesen felsoroló résznél két olyan szervezetet is megemlít (Rodobrana, Hlinka Szlovák Néppártja) amelyeknek Hudec tagja, alapítója volt, így az ezekben a szervezetekben betöltött tagság egyenként is azt eredményezte, hogy Hudec a dekrétum rendelkezésének megfelelően a dekrétumok alapján „államilag megbízhatatlannak“ minősült.
Innen nézve az 1946-os mentesítő igazolás mindenképpen „jogi kuriózumnak“ tűnik, de legalábbis a Hudec leszármazottai által más viszonylatban hivatkozott politikai hatás következményének és/vagy személyes ismeretségeinek, kapcsolatainak gyümölcsének. A jogi következetesség és jogbiztonsági szempontjából pedig gyászos eredménynek.
Mindezek ellenére tény, hogy formai szempontból mai napig érvényes és hatályos államigazgatási aktusra alapozott bármely szlovákiai bírósági döntést követően sincs lehetőség arra, hogy ezt az ügyet az elnöki dekrétumok érinthetetlenségének szempontjából precedens értékűnek tekintsük, hiszen formai jogi szempontból azok érinthetetlensége nem sérült.
Az ügy mindenesetre nagy figyelmet keltett, különösen a dekrétumok következményei által sújtottak és leszármazottaik körében. Tőlük, akik egyszerűen csak született „paramétereik“ (nemzetiségi hovatartozásuk) következtében váltak az ún. retribúciós Benes-dekrétumok áldozataivá, nem lehet elvárni, hogy szó nélkül menjenek el ez mellett az ügy mellett. Számukra, a passzivitásukban is bűnösnek minősítettek számára ugyanis minimum furcsa üzenetet hordoz egy formai szempontból mégoly szabályos ítélet is, amely egy ténylegesen és tevékenyen államellenes tevékenységet folytató személyt furcsa körülmények közötti rehabilitálását erősíti meg, örököseit pedig anyagilag kárpótolja
A tartalmi következetesség, a természetes emberi igazságérzet szerinti mérlegelés sajnos nem lett sajátja az ügyben született bírósági döntéseknek, ami olyan érzést kelthet az akkori embertelenségek kárvallotjaiban, hogy a Benes-dekrétumok által személyesen érintettek közül a döntést követően egyesek „egyenlőbbek“, ezáltal pedig a korszak „egyenlőtelenjei“ még „egyenlőtlenebbekké“ váltak. Mindez pedig napjainkban történt, pontosabban a Benes-dekrétumok érinthetetlenségéről szóló szlovákiai parlamenti határozat meghozatalát követő hónapban.
Lancz Attila
