Batta György Esterházy János második tanúságtétele címmel írt jegyzetet, melynek a Riport egy könyvbemutatóról alcímet adta. Esterházy János élete sokunknak példa, a Molnár Imre szerkesztésében Kegyelem életfogytig című könyvet minden magyar embernek el kell olvasnia.
Az esti mise véget ért. A templomból könyvbemutatóra vonulnak a falu magyarjai – a szívükből felszállt imák utolsó fénybolyhocskái még fel-felragyognak fekete ruháik szövetén. A közösségi házban a szerző várja őket, hogy szavakkal és vetített képekkel életre keltsen valakit, akit maga alá akart temetni a történelem, ám a hazugságokat elgörgette az idő, mint ama barlang nyílása elől a sziklát – feltámadt az igazság.
Az egyik fényképen a boldog Esterházy családot látjuk: az édesanyát, az édesapát és a három gyereket: a két lányt és a kis Jánost. Az édesapa már a huszadik század nyitányán tudja, nagy a baj: eszmefertőzés bomlasztja a nemzetet – a magyarság elfordul Istentől. Idősebb Esterházy János ezért a kastély könyvtárában rója figyelmeztető sorait, ám élete virágában súlyos betegség teperi le. Halálos ágyán így búcsuzik a négyéves Jánoskától: „Légy mindig jó magyar, kisfiam.”
Az édesanya védőburokba vonja elárvult családját – a kastély kápolnájában Istenhez vezeti gyerekeit. A freskóról Jézus és az Istenanya simogatja őket tekintetével. Közben a világ gyűlölködői poklot építenek hatalomvágyból, önzésből és képmutatásból. Míg a kis János felhőket néz, a gyárakban halmozódnak a fegyverek; míg lova a Zobor-hegy alatt röpíti, valahol terveket szőnek a kiszemelt népek leigázására és rajzolják az új térképeket. És a becsapott emberek egymásnak rontanak és ölik egymást az első világháborúban; a vérszagra összesereglenek a hentesek és feldarabolják Magyarországot.
A trianoni csapás mélyen megsebzi az ifjú Esterházy szívét. Mi történt velünk és miért? – töpreng édesapja feljegyzéseit lapozgatva, s bennük Mátyás királyunk intelmére bukkan: „Az isteni szolgálatra bármilyen idő alkalmas és mindaz, amit a haza érdekében tesz az ember, nem egyéb, mint Isten szolgálata.” E szavakat elemi erejű megvilágosodás követi: férfikora küszöbén hatalmas erő, reménység és tettvágy tölti el Esterházy Jánost. Mintha édesapját hallaná: „Két kincset őrzöl a szívedben, fiam: a magyarságodat és a kereszténységedet. Ápold és óvd mindkettőt, mert ezek a legnagyobb értékeid, erejük mindig átsegít majd a megpróbáltatásokon… Valakinek most is az élre kell állnia és megküzdeni mindazokkal, akik megszegik a szeretet törvényét, hogy leigázhassák a jóhiszemű, a munkában megfáradt, a kiszolgáltatott embereket.”
Egy újabb fényképen már az Isten akaratából lett népvezért látjuk sorstársai körében. Esterházy fáradhatatlanul járja a Felvidéket, hogy csüggedő népét erősítse. Útján hol nyiladozó tulipánok, hol gyermekkora rózsái köszöntik és mindenütt magyarok sokasága várja, hiszen a nagy bajban mellettük áll, s a mosolya olyan tiszta, hogy senki sem kételkedik szavaiban: „Elárvult Honfitársaim! Ezen a földön születtem én is, szívem-lelkem itt gyökerezik, ezért itt maradok köztetek, veletek fogom átélni a rossz napokat, s ha az Úristen kegyelme megengedi, a boldogabb magyar jövőt is. E nehéz időkben fokozott a felelősségünk Istenünkkel, nemzetünkkel, családunkkal és utódainkkal szemben, de mi vállaljuk ezt a felelősséget. Mi a szlovák népet mindenkor a testvérünknek tekintettük és fogjuk tekinteni a jövőben is. Az ezeréves sorsközösség az Úristen műve volt, s ezt a sorsközösséget emberi erő szét nem bonthatja.”
A könyv írója, aki művét a vértanú férfiú feljegyzéseiből, leveleiből, testvérhúga naplójából építette, könnyek közt olvassa az idézeteket: minden egyes szón ott a mennyek tisztasága. Esterházy élete azonban drámai fordulatot vesz – az üldözötteket védő, a szeretet Istenéről beszélő gyöngyembert börtönbe, majd a sarkkörön túli haláltábor jeges poklába vetik a huszadik század farizeusai, a júdások, a pilátusok, a kajafások. Elszakítják a családjától, a népétől és a rózsáitól – az Istentől azonban nem tudják elszakítani. Az Isten ott van a szívében. Ott van vele a vallatószobában, ahol reflektorfénnyel döfködik a szemét, gyalázzák és ütlegelik; ott van vele, mikor fagytüskék milliói sebzik a kényszermunkán; ott van vele, amikor csontra és bőrre soványodik, tüdejét kikezdi a kór, s erőtlen teste fölött keselyűként köröz a halál, de mikor feleszmél, fogatlan szája körül felfénylik a mosoly. Nem panaszkodik, imádkozik. Mély hite szabaddá teszi. Szabadabb, mint azok, akik bilincsbe verték, mert Isten értelmet adott szenvedéseinek. A stációkat türelemmel járja – ez az ember a magyarok Krisztusa-, suttogják rabtársai.
A kivetítőn az Esterházyról készített utolsó fénykép jelenik meg; a lipótvári börtön foglyának nyakában ott lóg nyilvántartási száma – 7832. Figyeljék csak, mondja szónok, milyen nyugodt a halál árnyékában e férfi tekintete; arcáról sugárzik a lelki méltóság és a bűntelenség… Az az érzésem, mintha János testvérünk itt lenne közöttünk, hogy szólhasson hozzánk… És Esterházy János megszólal. Szavai fénybolyhocskák, ragyogva szállnak a fekete ruhák rejtette szívek felé.
Kedves Testvéreim!
A tatár, török, a német és az orosz után most hamis prófétákat küldött hozzánk az Úr a Kárpát-hazába, hogy újfent próbára tegye hűségünket: megtartjuk-e parancsolatait, követjük-e szent Fia tanítását, aszerint élünk-e, ahogy Szent Koronánk sugallja – hitben, szeretetben? De lám, égi királynőnk, Nagyboldogasszonyunk könnyezik, mert már az anyaméhben lemészároljuk jövendő szentjeinket, munkásainkat, tanítóinkat, tudósainkat, lelkészeinket – elpusztítjuk a jövőnket. Templomok helyett áruházakat építünk, az ima idejét a képernyők előtt tékozoljuk el. Égi édesanyánk aggódik: tudjuk-e még, mi az Úristen terve velünk, magyarokkal? Hogy törvényeire alapozva mi építsük fel a Földön az Ő Országát a Kárpát-hazában, ahol a világ szíve dobog? Isten Országában nem lesznek gonoszok, nem lesznek fegyverek és nem lesz éhező; mindenkinek lesz hajléka; senki sem fél majd, mert megélheti a teljes szabadságot, és ismét patyolat lesz a víz, a föld és a levegő, akár a teremtés idején.
Kedves Testvéreim!
Nagyon-nagyon kérlek benneteket, ne higgyetek a képmutatóknak, a szemfényvesztőknek, a színlelőknek! Hát nem láttátok, hogy ők húztak Jézus töviskoronájára kordonnak álcázott vaskoronát országunk házánál, jelezve: elpusztítanak?
Ütött a végső óra, kedves testvéreim!
Imádkozzunk!
Imádkozzunk, hiszen a tiszta szívből felszálló ima ereje hatalmasabb a gonoszságnál és fegyvernél!
Mindennap köszönjétek meg a Mindenhatónak az élet ajándékát; hogy magyarok lettünk a Kárpát-hazában és kérjétek őt, mi is olyan hűségesek lehessünk hozzá, mint amilyen Jézus volt. Kérjétek, adjon erőt, hogy a beteg világ gyógyítóivá válhassunk.
Mindennap köszönjétek meg Jézus Krisztusnak, hogy az ő szent áldozata által értelmet nyert az életünk és kérjétek őt, segítsen megalkotni Isten Országát.
Mindennap köszönjétek meg égi királynőnknek, hogy örök időkre megmutatta, miként kell az édesanyának gyermekét szeretnie és kérjétek őt, tanítson meg bennünket imádkozni.
Köszönjétek meg mindennap a Szent Koronának, e megtestesült isteni sugallatnak, hogy itt van velünk, jelezve az egyetlen jó irányt. És kérjétek őt, szelíd tüze tisztítson meg a bűneinktől.
Kedves Testvéreim!
Kérlek benneteket, használjátok a hiteteket minden percben és órában, mint ahogyan a napsugarat használjátok!
Egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket!
Emeljétek fel a szíveteket!
Legyetek jó magyarok, mindhalálig!
Ámen
Batta György, Felvidék Ma
