Az 1945 utáni, felszabadult Csehszlovákiában nemcsak Benes elnök, hanem maguk a cseh kommunisták is úgy érezték, hogy valamiképp meg kell torolniuk a „csehszlovakizmuson” esett történelmi sérelmet, mely a Hitler akaratából létrejött önálló szlovák (báb)államban (1938-1944) manifesztálódott. Nyíltan és nyilvánosan – ráadásul a szövetségesek támogatásával – azonban csak az „idegeneket”, a németeket és (náluk jóval kisebb mértékben) a magyarokat lehetett felelőssé tenni és büntetni a csehszlovák állam széthullásáért. Ez a Benes-dekrétumokkal meg is történt. A szlovákokkal ugyanez nem volt megtehető, mert különben az derült volna ki, hogy a két világháború közötti csehszlovák állammal vállalt szolidaritás nemcsak (szudéta)német és magyar részről szűnt meg, hanem sajnálatos módon vevő volt ugyanerre az árulásra a szlovákok többsége is. Szavakban tehát, Csehszlovákia restaurálásának érdekében, őrizni kellett csehek és szlovákok együvé tartozásának fikcióját. Az önálló Szlovákia létét néhány németbarát, fasiszta és klerikofasiszta gazfickó (Tiso, Tuka, Mach és társai) számlájára írták, és a történelemnek ezt a fejezetét azzal a hazugsággal zárták le, hogy ezek meg a német szuronyok kényszerítették bele a szlovákokat a nemszeretem elszakadásba. A szőnyeget leterítették, a hamut, a piszkot gyakorlatias megfontolásból alája söpörték. De idő kérdése volt csak, hogy a szlovák nacionalizmust (cseh nacionalizmus nem létezett) elővegyék.
sztálini korra jellemző módon (lásd még: „az árulók köztünk vannak”) a megtorlás bárdja éppen azokra sújtott le, akik őszintén és meggyőződéssel hittek a csehszlovák egységben: a kommunistákra. Az 1944-es szlovák nemzeti felkelés kommunista vezetőit a tisztogatások során lefogták és „burzsoá nacionalista elhajlás” címén súlyos börtönbüntetésekre ítélték. Az elítéltek egyike egy pozsonyi ügyvéd, bizonyos dr. Gustav Husák volt. Tíz évet ült, ebből hatot (1954-1960) életfogytiglani ítélettel a nyakában. A kérdéses időben Csehszlovákia élén ugyanaz az Antonín Novotny állott, akit csak az 1968-as „dubceki fordulat” volt képes eltávolítani a hatalomból. Amiből természetszerűleg adódik, hogy Husák talán még a prágai reformereknél is jobban gyűlölte Novotnyt. De! Novotnyban Husák nem is annyira a múltból ittmaradt sztálinistát, mint inkább a közmondásosan szlovákgyűlölő cseh politikust utálta. (Novotny ötlete volt például az, hogy a szlovákoknak minél több csehhel kéne összeházasodniuk, miáltal nyelvileg is, identitásilag is a „többségi nemzethez” asszimilálódnának.) Mint afféle jó „nemzeti kommunista”, Husák a rossz éveket alapvetően nem demokrácia- hanem szlovákságdeficitként élte meg. A szovjeteknek pedig jó szemük volt. (Ebben az időben a KGB-t már Andropov vezette.) Az 1968. augusztus 21-i „bevonulást” követő nehéz hetekben és hónapokban egyszeriben oltalmukba vették a szlovák nemzeti sérelmeket (vö. „pincérnép”), amelyekről addig tudni se akartak. Az inkább csehszlovák Dubcek helyett arra a szlovák Husákra tették a tétjeiket, aki jó néhány társával együtt Csehszlovákia föderatív államberendezkedésének megvalósítását a demokratizálás (reformok) ELÉ helyezte. Megpördítették tehát a képzeletbeli rulettkereket és a golyó éppen ott állt meg, ahol ők akarták.
(Ellenállás) Amit Brezsnyevék nagyon nem akartak, megtörtént. Az invázió másnapján a prágai pártszervezet első titkárának, Bohumil Simonnak a szervezésében és az Auto-Praha gyár munkásainak védelmében teljes titoktartás közepette összehívták a CSKP XIV., rendkívüli kongresszusát, mely aztán annak rendje és módja szerint el is ítélte az öt ország akcióját s követelte az augusztus 21-i előtti állapotok helyreállítását. A kongresszus kizárólag a Moszkvába hurcolt reformerek híveit választotta be az új Központi Bizottságba, amint azt előre látni lehetett. A háromnapos tanácskozáson értelemszerűen nem lehettek ott Dubcekék, de nem voltak ott a konzervatívok se (kik közül jó néhányan az öt megszálló ország prágai nagykövetségein bújtak meg). Leginkább azonban a szlovák küldöttek nem lehettek ott, egyszerűen azért nem, mert a tankok emelte útakadályok miatt nem jutottak el Prágába. (Akinek ez a változat nem hihető, annak felajánlok egy másikat: maga Husák tanácsolta el a küldötteket az utazástól. Mind a két indokolásnak terjedelmes irodalma van.) Akárhogyan is van, illetve volt: Gustav Husák, immár mint a szlovák párt első embere, a szlovák küldöttek távollétére hivatkozva tagadta meg az „illegális” kongresszus határozatainak elismerését. A szovjet kotta épp erről szólt.
Közben a cseh nép passzív ellenállásra rendezkedett be. A szerkesztőségeket, kiadóhivatalokat és nyomdákat körülzáró szovjet csapatok orra előtt jelentek meg a lapok – közöttük, tréfából, a moszkvai Pravda egy Prágában szerkesztett változata -; a megszállók félrevezetésére utcaneveket és házszámokat írtak át; szovjetellenes röplapok és falfirkák százezrei borították el Prágát; titkos rádióadók tucatjai sugároztak szabad műsorokat az éterbe stb.
A körülmények finoman szólva sem kedveztek a megszállóknak. A csehek „nemzeti sportjának”, a passzív ellenállásnak a gyakorlása közben olyan atmoszféra teremtődött, amelyben nemhogy a „behívólevél” öt aláírója nem mert a nyilvánosság elé lépni az intervenció támogatásával, Husák, aki Dubcekékkal együtt érkezett haza Moszkvából, összehívta a szlovák párt rendkívüli kongresszusát, s ott – az inváziót elítélve! – szépen beült az egyik „behívó”, Vasil Bilak első titkári székébe. Látnivalóan erősen foglalkoztatta őt önnön karrierje – a szovjetek meg egyszerűen tudomásul vették, hogy EGYELŐRE nincs módjuk egy Vichy- (vagy Kádár-) típusú kormányt a csehek és szlovákok nyakába ültetni. Nem törődtek más, keményvonalas politikusoknak (például későbbi talpnyalójuknak, Husák majdani miniszterelnökének, Lubomír Strougalnak ) a megszállást megbélyegző nyilatkozatával sem. Taktikai értelemben EGYELŐRE az volt a fontos nekik, hogy a XIV. kongresszust, amelytől rettegtek, kitöröljék a párt történetéből. Tudomásul vették azt is, hogy a CSKP Központi Bizottságának első, „invázió utáni” ülésén (augusztus 31.) a Júdások és segítőtársaik letagadjanak minden közreműködést a szovjetek behívásában. (Tehették: A „Soha fel nem bontandó!” feliratú boríték, amely a „behívólevelet” tartalmazta, csak 1992-ben, tehát majd’ negyedszázaddal később került elő az SZKP archívumából. Borisz Jelcin volt szíves eljuttatni az eredeti dokumentumot az immár demokratikusan választott csehszlovák kormányhoz.)
Noha a szovjetek embereit de facto rehabilitálták, a CSKP KB új elnöksége – még a szovjetek gyűlöletének egyes számú célpontja, Frantisek Kriegel nélkül is – jóval markánsabban „dubcekistává” sikeredett, mint az, amelyik augusztus 21-ére virradóra ülésezett. Két aláíró, Kolder és Svestka nem került be az elnökségbe, amiképp kimaradt onnan az „ingatag” konzervatívok közül Rigo és Barbirek. Bekerültek viszont olyan reformerek, mint Simon és Mlynar. Meg Husák, ki ekkor még „dubcekistának” számított. A mereven konzervatív oldalt immár csak Bilak, illetve Jan Piller képviselte. A KB-nak annyit sikerült meg- vagy átmentenie a XIV. kongresszus döntéseiből, hogy az ott megválasztott új KB-tagok közül 80-at kooptált, legalizált.
(Zavar Budapesten) Kádár János az invázió másnapján az MSZMP Politikai Bizottságát, harmadnapján pedig a kormányt és a Központi Bizottságot arról tájékoztatta, hogy az akció katonai része sikeres volt (mi más lehetett…?), politikai része azonban: kudarc. Ezekről az ülésekről, az ott elhangzottakról a magyar közvélemény egy árva szó erejéig nem értesült. De egyébről sem. Némaságukkal Kádáréknak sikerült elérniük, hogy – 1956 után először – megint az egész ország a Szabad Európa Rádiót hallgassa. Azon a rövid MTI-közleményen kívül, miszerint a magyar kormány, név nélküli csehszlovák párt- és állami „személyiségek” kérését teljesítve más szövetségesekkel együtt ÉPPEN „segítséget nyújt” a szocialista vívmányaiért aggódó csehszlovák népnek, ideértve a „fegyveres segítséget” is, a magyar sajtóban, magyar forrásból semmilyen tájékoztatás nem jelent meg. Nyilván létezett a Varsói Szerződés kebelében egy bevallhatatlan megállapodás arról, hogy az intervenciós országok sajtója teljes egészében átengedi a terepet a szovjet hírszolgálati irodának, a TASZSZ-nak. Amely aztán reggeltől estig ellenforradalmazott, revizionistázott, sőt még talált egy meggyilkolt szovjet újságírót is… A magyar sajtóra ráhúzták a néma levente jelmezét; a Szlovákiában tevékenykedő sok ezer katonánkról sem jelenhetett meg, mondjuk, egy riport. Kilenc napnak kellett eltelnie ahhoz, hogy végre egy magyar vezető megszólaljon. Ezt a nem éppen kívánatos szerepet a Politikai Bizottság a hadari beszédű Fehér Lajosra, a korabeli agrárpolitika kiváló alakjára osztotta ki, aki a Kossuth rádióban – soha fel nem tett – kérdésekre válaszolt. (Habár… Elég sokan kérdezgethették idehaza, hogy vajon mivégre a nagy hallgatás?) Sajnálkozott Fehér a „megfelelő tájékoztatás” hiánya miatt – ez is egy afféle magyar gesztus volt -, de arra hivatkozott, hogy megszakadt a telefonkapcsolat Prága és Budapest között. S ha már így esett, nem akartunk ellenőrizetlen híreket közölni, fűzte hozzá, éppoly szerencsétlenül, mint amilyen a távközlési lapszus felidézése volt. Az sem volt jobb – sőt -, amivel a bevonulás(unka)t indokolta. Katonáinknak egy feladata van, mondta, megfékezni az ESETLEG nyíltan, fegyverrel is fellépő ellenforradalmat. Tehát odavittünk egy hadosztályt, mert esetleg… Talán jobb lett volna, ha senki nem beszél. Mindenesetre maga Kádár két teljes hónapot várt a megszólalással, miközben „tettestársai” (Ulbricht, Gomulka, Zsivkov) még dicsekedni se átallottak. Hallgatásával Kádár nyilván a róla kialakult viszonylag pozitív képet (Dubcek barátja, a bevonulás késleltetője, lelkiismeret-furdalástól gyötört ember) kívánta erősíteni – nem eredménytelenül. Azt is „kisakkozta” előre, mikor szólaljon meg. De ez egy későbbi történet.
(Filozófusok, írók) Mégpedig két színpadon. Az egyik a jugoszláviai (dalmáciai) Korcula szigete, ahol szokásos nyári egyetemüket tartották a kontinens marxista és „marxizáló” filozófusai, kiegészülve ezúttal az 1968-as év jellegzetesen újbaloldali figuráival. A részvevőket villámcsapásként érte Csehszlovákia megszállásának híre. Az előadók, élükön a már akkor is pátriárkának számító német Ernst Blochkal, nyomban kiáltványt is fogalmaztak, amelyben egyfelől tiltakozást jelentettek be a történtek miatt, másfelől kiálltak az „emberi arcú szocializmus” mellett. E kiáltványt baj nélkül aláírhatták a nyugati marxista filozófusok, továbbá a házigazdák és a románok (minthogy kormányaik nem vettek részt az „akcióban”), de bajos volt aláírniuk azoknak, akik egyszerre voltak párttagok, kommunisták, Dubcek-hívők és a megszálló országok állampolgárai. Dacára a kézenfekvő veszélyeknek, a Lukács-iskolából való „korculai magyarok”, név szerint: Heller Ágnes, Márkus György és Mária (Marysia), Tordai Zádor, Sós Vilmos nemcsak, hogy aláírták, hanem mentve a megszálló Magyarország becsületét, külön tiltakozó manifesztumot is szövegeztek. Mely még aznap az AFP, a francia állami hírügynökség jóvoltából „kiment” a világba. Heller pedig csókot kapott érte Ernst Blochtól.
(Heller Ágnes úgy emlékszik vissza, hogy bizonyosak voltak benne: Budapesten, a pályaudvaron a politikai rendőrség várja majd őket, börtönbe kerülnek. A félelem alaptalan volt. Egyelőre megúszták fegyelmivel. Talán, mert még Lukács élt. Talán, mert cseh ügyekben a magyar vezetés valóban kétlelkű volt, ki tudja? Sorsukat azonban nem kerülhették el. Pár év múlva, körülbelül a reform megfojtásával egyidejűleg, jött az állásvesztés, emigrálás…)
Idehaza a magyar szellemi élet kiemelkedő alakjai (írók, művészek, tudósok) kollektíve és nyilvánosan nem tiltakoztak. Csak magánúton, protestlevelekben. A többség azt a kevés levegőt féltette, amihez a reform juttatta az embereket. (Állítólag. De ez nem vitairat.)
A másik színpad Budapest, az Élet és Irodalom szerkesztősége. Pár héttel az invázió után Garai Gábor főszerkesztő-helyettes, Kossuth-díjas költő, írószövetségi titkár (ismert írópolitikai bennfentes) tollából „Levél egy prágai pályatárshoz” címmel megjelent egy írás, amely a maga idejében a lehető legárulkodóbb kordokumentumnak számított. Védeni próbálta a védhetetlent, tipikusan kádárista csavarokkal. Onnan indult el, hogy a fantom „pályatárs” a posztsztálinista Novotny idejében, Dubcek előtt mennyire irigyelte a kis magyar szabadságokat. „A dogmatizmus elleni szívós harcot”. Kiderült tehát: derék ember, a mi emberünk, bár ezért ’68 előtt nem járt dicséret arrafelé. De a folytatásban kiderült az is, hogy a „pályatársat” manapság Prágában – reformer lelke dacára – konzervatívként bélyegzik meg, mert nem hajlandó csatlakozni az intervenciót elítélő írókórushoz. Ej, ej. Garai itt örömmel nyugtázta, hogy az illető – legalábbis – „megérti” a bevonulókat, közöttük Kádár katonáit. Ahogy írta, barátja az ellenzékiség és a történelmi felelősség válaszútján az utóbbit választotta. (Vigyázat! Ez itt a Brezsnyev-doktrína leképezése a szellem embereire… Eddig talán nem kellett volna Garainak elmennie.) Szimpla logikával levezethető volt ebből, hogy a pályatárs nem tett egyebet, mint hű maradt önmagához: kádárista volt és maradt is, nem mi tehetünk róla, hogy ami hajdanán erény volt, ma bűnnek számít Prágában. – A nyilvánvalóan felsőbb sugalmazásra írott „Garai-levélből” végül is kiolvashatta bármely fürge elme, hogy egyetlen helyes út van, a Kádáré, ahol is a reform meg a csehszlovákiai bevonulás, Dubcek pártfogolása és megfojtása EGYÜTT helyes, még ha az utóbbinak nem is kell örülni.
(Zenés utószó) Aznap este, amikor a magyar hadak megindultak a csehszlovák határ felé, Magyarország egész, mit sem sejtő népe a tévékészülékek előtt ült és a Táncdalfesztivál döntőjét élvezte. A történelemnek vannak perverz pillanatai. Ebben a döntőben Illésékre („Amikor én még kissrác voltam”) valóságos díjeső zúdult. Az ő népzenei gyökerű rockzenéjük, Bródy János (okkal vagy ok nélkül) allegorikusan értelmezett szövegeivel, immár nem csak az egyetemi klubok közönségét, az egész országot megfogta. Huszonnégy óra múltán akár himnusz is lehetett volna talán legjobb daluk: „Miért hagytuk, hogy így legyen?”
NOL, Aczél Endre
