Az utolsó hónapok, napok eseményei különleges aktualitást adnak ennek az elemzésnek. A két nemzet közötti erős geopolitikai determinációk, kölcsönhatások, szinte kulturális antropológiai megfelelések ismeretében nehezen megmagyarázható a hétköznapi sovinizmus jelenléte a mindennapi érintkezések során.
Tálas Péter (Nemzet és Biztonság, 2008. 11.sz.) pontosan világította meg a konfliktus lényegét képező okokat, amelyek elsősorban az eltérő nemzeti fejlődésben keresendők. Jól választotta ki kulcsszavát, az aszimmetriát. A tanulmányban felsorolt aszimmetriák száma tovább bővíthető, ahogyan a témával foglalkozó elemzők meg is szokták tenni. A szerző élve a vitára invitálás lehetőségével főleg geopolitikai oldalról vizsgálja meg a problémát.
A legnyilvánvalóbb aszimmetriát a két nemzet viszonyában abban szokás megjelölni, hogy amíg a szlovák nemzetté válás ellenpontja a magyar volt, addig a magyaré az osztrák-német. A magyar nacionalizmus alig számolt a szlováksággal, azonban a szlovákok fő konkurense mindig a magyarság volt. A két nemzet viszonylatában történelmileg a támadó, nagynemzeti nacionalizmust a magyarság testesítette meg, míg vele szemben a szlovák nacionalizmus a legutóbbi időkig védekező, kisnemzeti ellenállás volt. A magyar politika számára sokáig a román, a szerb vagy a horvát érdekérvényesítés is komolyabb tényezőnek számított, mint a szlovák. A mi „nemzeti felszabadító” mozgalmunk egészen 1918-ig az erősebb osztrák-német függéssel, kulturális nyomással szembeni védekezés volt, amihez képest a közép-európai térség kisebb nemzeteinek magyarokkal szembeni önmeghatározása látszólag csak másodlagos tényező volt. A magyar nacionalizmus kissé sok fronton küzdött a dualizmus korában.
Ez is hozzájárult ahhoz, hogy 1920, a határváltozások után, tudomásul kellett vennie, hogy geopolitikai helyzete gyökeresen megváltozott, mert a románokat kivéve demográfiai fölénye ugyan megmaradt a térség kisebb nemzeteivel szemben, de az új államok (Csehszlovákia, Nagy-Románia, Szerb-Horvát-Szlovén királyság) mind területileg, mind népességszámban jóval meghaladták méreteit. Tudomásul kellett vennie, hogy kis-, legfeljebb közepes európai nemzetté vált, s fő ellenfele már nem a németség, hanem a korábbi területéből részesedett új államok, s mindjárt három! A történelmi lapok újraelosztásánál sokáig, tulajdonképpen 1993. január 1-ig, az önálló Szlovákia megalakulásáig – leszámítva a rövid második világháború alatti időszakot – a szlovákok nem kaptak szerepet.
Az aszimmetria legkeresetlenebb megfogalmazását egyébként nemrég Peter Hunčik adta, amikor kifejtette, hogy a szlovák-magyar nexus leginkább a gróf és a kocsisa közötti ellentéthez hasonló: ” ..a szlovák-magyar előítéletrendszer olyan, ahogy a gróf vélekedik a kocsisáról. A gróf nem gyűlölheti a kocsisát, mert az nagyon lent van, a kocsis viszont gyűlölheti a grófot. Néha tényleg olyan a mi közelítésünk a szlovákság felé, annyira fennhéjázó, annyira magabiztos, olyan magas lovon ülünk, hogy ez bizony kiprovokálhat” – bizonyos dolgokat. Amennyire érvényes lehetett ez a hasonlat történelmileg, annyira elavult mára. A szlovákság nemcsak önálló államiságát nyerte el véglegesen, hanem területi és nemzeti állományát tekintve is megközelítette a magyar államot.
Területi és demográfiai változások
A szlovákság lendületes demográfiai és asszimilációs térnyerésénél is jobban hozzájárultak ehhez a területi változások. Hogy érzékeltessük ennek a történelmi folyamatnak a nagyságrendjét, elevenítsük fel, hogy 1941 és 1944 között az első Szlovák Köztársaság 2,6 milliós, 38 000 négyzetkilométer területű volt, szomszédja, a Magyar Királyság öt és félszer nagyobb: 14,6 milliós, 176 000 négyzetkilométer kiterjedésű. (Mindkét országban a népesség kb. 80 százaléka tartozott az államalkotó nemzethez. Szimmetrikus volt azonban a szlovák-magyar kisebbségi helyzet, ugyanis a Szlovákiában maradt mintegy 100 ezer pozsonyi, Nyitra-környéki, szepességi magyar kb. ugyanolyan arányt képviselt az ország népességében, mint a Magyarországon élt, mintegy 275 ezer Kassa-környéki, nagysurányi, békési és délvidéki szlovák.) A trianoni magyar területen azonban csak 84 ezer szlovák anyanyelvű élt. Az ő többségüket költöztette haza a második világháború után a lakosságcsere keretében Csehszlovákia.
A Magyarországra kényszerített egyezmény eredeti célja az volt, hogy a teljes, ismét Csehszlovákiához került, magyar népesség települjön át Magyarországra, kicserélve a magyarországi szlováksággal, amelynek létszámát alaposan túlbecsülték. (A trianoni Magyarország korabeli területére a törökök kiűzése áttelepült, népes nyelvszigeteket alkotó szlovákok nagy része addigra asszimilálódott, amit megkönnyített, hogy elvándorlásuk még a modern nemzetté válás előtt történt.) A párizsi béketárgyalásokon azonban a nyugati hatalmak nem járultak hozzá ahhoz, hogy a cserekeret (70-70 000 fő) fölüli magyarokat egyoldalúan kitelepítsék, így az egyezmény – csehszlovák szemszögből – valójában a visszájára fordult, ugyanis csaknem teljesen felszámolta a magyarországi szlovákságot, viszont a csehszlovákiai magyarok létszáma csak 16 százalékkal apadt. Így alakult ki a jelenlegi – Tálas Péter által említett – erős aszimmetria a kisebbségi kérdésben, hiszen a csaknem 600 ezer szlovákiai magyarral szemben a magyarországi szlovákok csak 18 ezren vannak. Az már aztán csak egy újabb aszimmetria, hogy Szlovákiában mintegy 50 ezer fővel magasabb a magyar anyanyelvűek száma, mint a nemzetiségüket is vállalóké, míg nálunk a nemzetiséget vállalók vannak többen, mint az anyanyelvű népesség. (Azt hiszem, nemigen igényel külön kommentárt, hogy ez azt jelenti, hogy a nemzetiségek körüli politikai miliő jelenleg kedvezőbb Magyarországon, hiszen a nemzetiségi önbevallás mértéke mindig erősen determinált politikailag.)
Tehát – folytatva a geopolitika tárgykörébe szervesen tartozó nemzetiségi kérdés elemzését – fontos körülmény, s az asszimetriák számát gyarapítja, hogy a Magyarországnak területileg és demográfiailag is mintegy a felét kitevő Szlovákiában élő magyar nemzetiségűek a lakosság 9,7 százalékát (A Magyar Koalíció pártja az országos választásokon általában 11-12 százalékos eredményt ér el.), míg a magyarországi szlovákok csupán 0,18 százalékát alkotják.
Ennél fogva nincs reális alapja annak a gyakran felbukkanó szlovák álláspontnak, az ún. reciprocitásnak, ami a magyarországi szlovákok intézményhálózatának a fejlesztésétől tenné függővé a szlovákiai magyarok hasonló intézményeiét. Pontosabban, a reciprocitás csak az arányszámok függvényében lehetséges.
A geopolitikai egyensúlytalanság 1920 óta folyamatosan aggasztotta a csehszlovák, majd még inkább a szlovák politikai elitet. Az ebből fakadó biztonsági megfontolás állt a kikövetelt lakosságcsere egyezmény mögött, s ugyanez inspirálta Vladimír Mečiar miniszterelnököt arra, hogy 1997-ben újra felvesse a magyarok átköltöztetésének kérdését a magyar kormányfőnek, Horn Gyulának. (A Bős-Nagymarosi vízi erőmű végeredményben azóta is rendezetlen kérdéséről folyó tárgyalásoknak lett ez a téma az egyik mellékszála.) A patrióta, nemzetépítő szlovák társadalmat továbbra is komolyan aggasztja a déli határ mentén máig összefüggő területen élő magyarság jelenléte az országban. Hogy érzékeltessük, miről van szó, képzeljük el, ha Magyarországon a lakosság 10 százaléka, azaz 1 millió állampolgár szlovák nemzetiségű lenne, és benépesítené az északi határvidéket.
Mintha Győr, Komárom lakosságának 70 százaléka, Esztergom, Salgótarján, Balassagyarmat, Putnok stb. lakosságának 90 százaléka szlovák lenne, nem is beszélve a környező kisebb települések nemzetiségi összetételéről. A félelem azonban csak látszólagosan indokolt, hiszen az országhatárokat nemzetközileg elismert, többször, például alapszerződésekben újra megerősített szerződések garantálják. Nincs sem területi, sem más, a szomszédos ország szuverenitását fenyegető követelés egyik fél részéről sem, sőt egyazon katonai és gazdasági szövetség tagjai ezek az államok, amelyek egyikében sincs olyan párt, amely programpontjai közé iktatta volna a határok revízióját. Helyesen írta Tálas, hogy eltérés a két államban a nemzetté válás, a nemzetépítés történelmi ütemében van, ami ideológiai, ha úgy tetszik szellemtörténeti diszkrepancia, aminek természetesen nagy jelentősége van a politikai és a biztonságpolitikai gondolkodásban, de direkt megfeleltetése, különösen mivel a geopolitikailag „nyertes” fél országában tapasztalható, a gyakorlati, materiális politikai követelések szempontjából irreleváns.
Mint ahogy azonban Mečiar egykori felvetéséből láthattuk, az irrelevancia sem gátolhatja meg olykor a politikai szereplőket abban, hogy ne próbálják meg materializálni akár az abszolút szubjektum, mondhatni a dús fantázia körébe sorolható elképzeléseket. Különösen a félelmek, a biztonságpolitikai megfontolások válthatják ki az irrelevanciák politikai programpontokká tárgyiasulását. Ha nem így lenne, nem lennének a politikában és a történelemben vadul burjánzó, túlzó érdekérvényesítési követelések. Olyanok, amelyek azt mutatják, hogy a politikai előrelátás, a preventív védekezés igénye, akár azt is felvetheti, hogy szüntessék meg a társadalom bármiféle tagoltságát, mert az csak ellenérdekű politikai követelések támasztásához vezethet. (Ez vezet el – többek között – totalitarizmushoz és a nemzeti kisebbségek erőszakos asszimilációjához.)
Ezért tekinti a szlovák politikai elit nemzeti szuverenitása ellen irányuló nyílt provokációnak az „autonómia” bármilyen, akár csak kulturális előjelű felvetését a kisebbségek részéről. A nemzetiségi kérdés tehát, különösen térségünkben, ahol jelentős geopolitikai tényezőként van jelen, felettébb alkalmas a létezők mellett, akár az elképzelt konfliktusok gerjesztésére és fenntartására is.
Potenciális konfliktusképző tényező, hogy mindkét országnak egymással van a leghosszabb határa. Ez a határ nem fedi a nyelvi- nemzeti elkülönülést, mert a magyar népesség túlcsordul rajta. Még ott, ahol a Duna választja el egymástól a két országot, ott sem rendelkezik a geopolitikai indokoltság minden attribútumával az országhatár, hiszen mindkét parton magyarok laknak. Közöttük mély történelmi kapcsolat alakult ki. A nagy folyam például nem volt korábban még megyehatár sem, sőt az esztergomi római katolikus egyházmegye mélyen kiterjedt szlovák területekre is. Olyan virágzó ikervárosok alakultak ki a partok mentén, mint Révkomárom-Komárom vagy Esztergom-Párkány.
A határvidék keleti szakaszán a szlovák és a magyar nyelvhatár a hegy- és dombvidékek között vásárvonalat alkotó völgyek közepén húzódik, s csaknem teljes egészében Szlovákia területén fut. Ezért itt általános a kétnyelvűség, s bármely idióma jut kivételes pozícióba, például az államnyelv kiváltságos helyzetébe, konfliktusos helyzet alakulhat ki. Ezért az itt található városok a magyar államiság idején magyar, a csehszlovák és a szlovák államiság óta pedig szlovák dominanciájúak lettek.
Azonban egy hosszú és nagy földrajzi térséget jellemző érintkezés két nemzet, nyelv és kultúra között nemcsak súrlódások előidézője lehet, hanem elkerülhetetlenné is teheti az együttműködést, sőt kiválthatja a kölcsönös egymásra hatást, ami a potenciális feszültségek oldása irányába hat. Így alakult ki az a helyzet Szlovákia határai mentén, hogy a szlovákságnak – annak ellenére, hogy a magyarok nem nyelvrokonaik – a legtöbb kapcsolata mégis a magyarokkal jött létre. A Kárpát-medence földrajzi térségében a nyelvi- etnikai elkülönültség determinációját is felülírja az alföldek,
síkságok valamint a hegy- és dombvidékek egymásrautaltságának tényezője, amit csak fokoz a folyóvölgyek összekötő jellege és észak- déli irányultsága. Ezért a szlovák és a magyar etnikum között mély egymásra hatás alakult ki, ami kimutatható a népszokások, a vallás, a temperamentum területén. Ez a viszonyrendszer kedvez a két nemzet együttélésének, s megfelelő politikai miliőben lehetővé teszi a harmonikus kapcsolatokat.
Ezért is asszimilálódik egymáshoz olyan feltűnően könnyen az utóbbi évszázadokban ez a két nép. A közös vallás (túlnyomórészt római katolikus), az életszínvonal, életvitel hasonlósága, a társadalmi mentalitás rokonsága következtében a szlovák és a magyar néptömegek között nem fordultak elő olyan súlyos konfliktusok, véres leszámolások, mint a történelmi Magyarország más területein, nem is beszélve a Balkánról.
A két egymás mellett élő nemzet viszonyát mindig a politikai hatalom törekvései és módszerei határozták meg. Ezek is csak a 19. század eleje óta jelentkező nemzeti törekvések, nacionalizálódás nyomán váltak meghatározóvá, s vezettek ellentétekhez. Nem tagadható, hogy ebben a folyamatban a szlovákságnál néhány évtizeddel előbbre tartó magyar nemzeti törekvések voltak a korábbiak. Ahogyan a reformkorban megelőzte a magyar patriotizmus-nacionalizmus térnyerése a szlovákét, úgy van most késésben a magyarhoz képest a szlovák nemzetépítés. Az elemzett geopolitikai tényezők nem változtatnak ezen a történelmi trenden, viszont ismeretük megkönnyítheti a szakemberek és segítségükkel a közvélemény eligazodását a részletekben, s a felszínen mutatkozó tünetek körében, amelyek sokszor, ha csak átmenetileg is, elfedhetik vagy közvetíthetik a lényeget, a társadalom mélyrétegeiben folyó mozgásokat.
Hétköznapi sovinizmus
Éppen a két nemzet közötti erős geopolitikai determinációk, kölcsönhatások, szinte kulturális antropológiai megfelelések ismeretében nehezen megmagyarázható a hétköznapi sovinizmus jelenléte a mindennapi érintkezések során. Ha mégis választ keresünk erre a problémára, két tényezőt feltétlenül ki kell emelni.
/1/ Az egymásról tudott és vallott ismeretek az oktatásban hamis és eltorzult képet sugallnak egymásról. Fenntartják, sőt erősítik azt az előítéletessé merevült képet egymásról, aminek kialakítása a nemzeti öntudatra ébredés korában elkerülhetetlen volt a nemzeti öndefiníció, identitás kialakításakor. Így őrzik és viszik tovább a közoktatás, az ismeretterjesztés és a rendszerváltozás óta mindkét országban tömegesen megalakult NGO-k, honismereti egyesületek, klubok, helytörténeti körök, civil szervezetek a nemzeti identitás elvileg egyébként nemes célzatú ápolását szolgáló, ám a gyakorlatban az együtt élő nemzetekről kialakított hamis és elfogult ismeretanyagot.
Ezért véli a Szlovákiába látogató magyar turista, hogy minden műemléket magyarok építettek, miközben magyarul óhajt kommunikálni ott is, ahol magyarok sohasem éltek vagy régen beolvadtak, elköltöztek. A szlovák emberek könnyen sértésnek veszik ezt a viselkedést, hiszen nemrég létrejött államuk politikusaihoz hasonlóan féltékenyen, szinte betegesen őrzik, óvják a végre megszerzett nemzeti identitást. Különben is azt tanulják az iskolában, hogy a barbár, kulturálatlan magyarok szétrombolták bejövetelükkor államukat, s évszázadokon át elnyomták őket. A fent elemzett megkésettségből eredően szinte személyes sértésnek veszik, ha környezetükben szembesülniük kell egy másik nemzet, kultúra, nyelv jelenlétével. Ezért, különösen a nemzettudatot erősebben megélő nyugat- és közép-szlovákiai körzetekben gyakori, hogy hangos szóval utasítják rendre a nem szlovákul beszélőket, s barátságtalanul viselkednek mind a szlovákiai magyarokkal, mind a turistáskodni jött magyarországiakkal szemben.
/2/ Ezért talál termékeny talajra, s jut még parlamenti, sőt kormányképviselethez is a magyarellenességet középpontba helyező, mandátumszerzésre különösen alkalmas nacionalista retorika. A Malina Hedvig- ügy, s az időnként tettlegességgé fajuló magyarellenesség azért kelt valóságos súlyánál nagyobb figyelmet a magyar oldalon, mert félreérthetetlenül szimbolizálja a nemzeti konfliktus jelenlétét. Éppen ezért nem szabad lebecsülni, különösen mivel azzal a veszéllyel jár, hogy magyar oldalon is kialakíthatja ennek a hétköznapi sovinizmusnak a visszataszító jelenségeit, mint ahogyan ez az emlékezetes dunaszerdahelyi labdarúgó mérkőzésen már tapasztalható is volt.
A politikai elemzők jelentős része a két ország, a két nemzet közötti viszony megromlását összefüggésbe hozza a legutóbbi szlovákiai parlamenti választásokkal, Ján Slota hatalomra kerülésével, ami együtt járt a Magyar Koalíció Pártja ellenzékbe kerülésével és a Szlovák Nemzeti Párt valamint a Vladimír Mečiar nevével fémjelezhető Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom kormányzati szerepvállalásával. Úgy véljük, hogy a hatalom jellegének megváltozása mellett hozzájárult a feszültségek kialakulásához paradox módon a határőrizet megszűnése az országhatárokon. A két ország közötti mobilitás fokozatosan vált egyre akadálytalanabbá, mégis minőségi változás következett be. Már korábban is volt lehetőség munkát vállalni a határokon túl, s a határátlépés is egyre könnyebbé vált, azonban a nacionalista szlovák közvéleményt valósággal sokkolta, hogy a határ két oldalán élő magyarok kapcsolattartása elől elhárult az utolsó akadály. Ján Slota beszédeiben, interjúiban többször hangsúlyozta: szó sincs a határok megváltozásáról, csak a határőrizet módszerei változtak meg. Formálisan teljesen igaza van a szlovák miniszterelnöknek, de a valóság mégis más. Az Európai Unió fejlődése nagyot lépett előre ebben a kérdésben.
Informálisan leomlott vagy legalábbis eljelentéktelenedett az a határvonal, ami eddig elválasztotta egymástól a határ két oldalán élő magyarságot. Magyarországon nagy hangsúlyt kapott az a tézis, hogy az EU révén egyfajta nemzetegyesítés következett be. Ez a retorika újabb félelmeket ébresztett Szlovákiában. Igazolni látták az aggodalmakat, amikor megjelentek és aktivizálódtak Dél-Szlovákiában a helyiek mellett a magyarországi hagyományőrző szervezetek, nem kevés jogos aggodalmat támasztva az ún. magyar veszélytől a nacionalista pártok propagandája révén amúgy is tartó szlovák polgárok körében. Az irredenta szimbólumok viselői, a soviniszta jelszavaktól, rigmusoktól korábban sem tartózkodó szurkolók, a militáris öltözetű szervezetek éppenúgy átléphették a határt, ahogyan a vásárló, látogató, turistáskodó tömegek mindkét országból.
Az EU kibővülése: a territorialitás alkonya
Mi történt valójában? Egy alapjában véve pozitív folyamat szinte sohasem elkerülhető mellékterméke, salakja került a felszínre, vagy másról van szó?
A jelenségek megértése céljából meg kell ismerkednünk egy a nyugati világban már évtizedek óta tapasztalható új geopolitikai jelenséggel, a territorialitás, vagyis a területiség megváltozásával, amit a globalizáció váltott ki.
Az Európai Unió létrejötte és lassú, ám biztosnak látszó kiteljesedése élesen rámutat kontinensünkön, s azon belül – soknemzetiségű összetétele miatt – különösképpen Közép- Európában, a nemzetállamiság ellentmondásaira, s ebből következően kétségtelen elavultságára. A vesztfáliai rendszer kialakítása 1648-ban a rendet és az áttekinthetőséget építette be a nemzetközi kapcsolatok rendszerébe. Ennek alapját az egyes államok területi szuverenitásának elismerése jelentette. Az államok hatalma és befolyása ezután egy meghatározott, szerződésben körülírt területre korlátozódott, de annak határain belül a nemzeti szuverenitás elvének elfogadása következtében abszolút érvényű lett. Az új nemzetközi elv érvényesítése határozott fejlődést jelentett a korábbi kaotikusnak tekinthető nemzetközi viszonyokhoz képest, és évszázadokon keresztül meghatározta a nemzetközi politikát, legalábbis Európában, ahol a legfontosabb hatalmak voltak találhatók.
Az új szisztéma a területi elv és a szekularizált politikai hatalom egybekapcsolásának, a nemzeti szuverenitás elvének, a hazafiság kiindulópontjának köszönhette életképességét, ami elvezetett a politikai rendszer egészét átfogó szervezetrendszer létrehozásához. Azonban az így létrejött entitáson belül az uralkodó nemzeti kultúra kizárólagos hatalomhoz jutott, mint egyetlen identitás meghatározta az állam alapját. Rendet vágott a korábbi vallási, hűbéri vagy egyéb hivatkozásokon alapuló hatalmi ambíciók között, mert egyértelművé tette, hogy mely kultúra, mely területen fejti ki működését. Az állam területén élő emberek az állampolgárság intézményén keresztül kapcsolódtak hazájukhoz. A rendteremtő elhatárolódás ugyanakkor átmetszette a társadalmakat alkotó kulturális, civilizációs, rokonsági kötelékeket, s idővel szűknek bizonyult a gazdaság fejlődése számára is. Az iparosodás és az urbanizáció előrehaladása magántulajdoni keretekben ment végbe, ami idővel feszegetni kezdte a territoriális kereteket.
A modern imperializmus ezért kezdetben a szerződésileg elrendezett Európán kívül, a gyarmatosítással szerzett befolyási övezeteket, de gyakran fordult a háború eszközéhez is, mint a merev rendszer alkotó elemei közötti viszályok egyedüli megoldási lehetőségéhez. Az államok centralizáló, asszimiláló törekvései sem tudták megakadályozni a nem- állami közösségi és kulturális identitások fokozatos megerősödését, ami a társadalom pluralizálódásához vezetett. A döntő csapást a területiségre azonban a gazdaság fejlődésének felgyorsulása mérte. A nemzetközi kereskedelem fejlődése, az állam területén nem található ásványkincsek, energiahordozók beszerzésének kényszere, a megnövekedett népességű területek lakóinak migrációja a jobb megélhetésért, egyre inkább előtérbe állította a transznacionális folyamatokat. A folyamatok kiteljesedését a globalizáció hozza magával, ami a versenyben maradás kérlelhetetlen követelménye miatt szükségessé teszi az elhatárolt területű államok fokozott együttműködését, szövetkezését, ami biztonsági célokat is szolgál.
Minden hagyományőrzés, szerződési kötelezettség megléte és tisztelete ellenére a politikai és a gazdasági szférák egyre inkább szétválnak egymástól. A gazdaság nem az állam, hanem saját racionalitása szerint működik. Az állampolgárok a globalizáció által kiváltott és lehetővé tett individualizáció megerősödése folytán szintén ki-kitörnek az állami keretekből. Elvándorolnak, külföldön vállalnak munkát, turistaként idegenben költik el pénzüket. „Az utóbbi évtizedekben az egyének visszanyerték azt a mozgásszabadságot, amelyet több mint négy évszázaddal ezelőtt vesztettek el a nemzetállamok megteremtésének következtében. Erre a transznacionális folyamatra az jellemző, hogy egyéni akaratból származó döntések aggregátumából jön létre.” (Segesváry, 9. o.)
Az EU a globalizáció kiváltotta új helyzet kihívásaira válaszul jött létre. A dinamikusabb nagytérségek (Egyesült Államok, Kína, India, Dél-Kelet-Ázsia) keltette verseny ellensúlyozására. Így a legösszetettebb nemzeti-állami struktúrájú kontinens népei is mozgásba jöttek. Tömegessé vált a migráció, a gazdaságot működtető tőke áramlását többé nem akadályozzák az országhatárok. A nemzetállamhoz, hazához való állampolgári hűség szükségszerűen meggyöngült, de legalábbis új formákat öltött. A vesztfáliai rendszer kialakulása óta rendezőelvként elismert nemzetállami szerkezet elveszítette totális hatalmát. Leépülése megkezdődött, annak ellenére, hogy konstituáló, szervező erejére, közigazgatási feladatai ellátására továbbra is szükség van, s az átalakulás feltétlenül csak fokozatosan lehet eredményes, ha el kívánjuk kerülni a politikai konfliktusokat.
Ez az új nemzetközi légkör kedvező azoknak a kulturális, vallási, nyelvi és nemzeti kisebbségeknek, amelyek a vesztfáliai rendszer sorozatosan megismétlődő határkonfliktusai nyomán bekövetkezett háborúkat lezáró szerződések következtében hátrányos helyzetbe kerültek. A nemzetállamát mindössze másfél évtizede építő szlovák politikai elit és közvélemény szűkségszerűen máshogyan értelmezi a nemzetközi változásokat, a globalizációt, mint a határain akarata ellenére túlcsordított magyarság vezetői és tömegei. A nagy világtendenciák árnyékában zajló helyi folyamatok kezelése csak megértő, az érdekeket egyeztető, a politikai kérdéseket konszenzussal megoldó politikával lehet eredményes.
Irodalom
Badie, Bertrand- Smouts, Marie-Claude: A visszájára forduló világ. A nemzetközi színtér szociológiája. Aula, 1998. 254 o.
Hunčik, Péter: ” Egy felmérés szerint a magyarokat utálják leginkább a szlovák diákok.” Az ESTE vendége Huncik Péter Szlovákiában élő válságkezelő. Felföldi Polgári Info. http://www.felvidek.polgarinfo.hu 2009.01.25.
Segesváry Victor: A területi állam alkonya. Gondolatok a politológiai futurológia köréből. Valóság, 1999. 7. sz. 1- 11. o.
Tálas Péter: Az aszimmetrikus szlovák-magyar viszonyról. Nemzet és Biztonság, 2008. 11. sz. 73-80. o.
Szabó A. Ferenc, gondola.hu
