Duray Miklós, az MKP stratégiai alelnöke a január 29-én tartott szakmai konferencián előadásában ismertette az MKP Stratégiai Tanácsa politikai szakmai műhelyében kidolgozott dokumentumot.
I.
Politika — közélet
Természetes viszonyunkat a politikához, mint közélethez, illetve a politika napi műveléséhez egyénként és a polgárok nagy közössége, valamint a nemzet számára elfogadható keretek között csak akkor tarthatjuk meg, ha a politikát
• a közösség szolgálataként és a közjó érdekében végzett tevékenységként fogjuk fel,
• a közösség többségének érdekérvényesítő eszközeként műveljük, és nem a többség uralmaként gyakoroljuk,
• a cselekvést az egyéni és közösségi kezdeményezésre alapozzuk,
• a célokat pozitív tartalommal fogalmazzuk meg a közösség többségének elvárásai szerint a polgárok és a nemzet fenntartható fejlődése érdekében, a megvalósíthatóság küszöbértéke fölött,
• a szándékok megfogalmazása és a cselekvés megszervezése során a megvalósíthatóság elérésére törekszünk,
• az elért eredményt közösségi sikernek tartjuk.
A politika, mint közélet medrét — egyénként és közösségként is — egyrészt az eszmeiség, másrészt az életérzés határozza meg: ez foglalja keretbe a politika értékrendjét és szabja meg erkölcsi keretét.
A politika közéleti megfogalmazása azt jelenti, hogy a közösség szolgálatának mindazok részesei, akik a közösség szempontjából értékelhető tevékenységet végeznek, vagyis a közjót szolgálják: a társadalmi célokat támogató vagy munkahelyeket teremtő vállalkozók, egyházi személyek, pedagógusok, tudósok, a közművelődés aktív résztvevői, civil szervezetek aktivistái — egyenrangúan azokkal, akik a politikát, mint a parlamentáris demokrácia népképviseletét hivatásszerűen művelik. Ebből következik, hogy a politikának, mint közéletnek szerves részét képezik a pártok, amelyeknek azonban a népképviseleti demokráciában sajátságos szerepük van, nevezetesen az érdekképviselet, ami által a pártok általában a társadalom különböző rétegeinek a képviselői. Ezért a pártpolitika soha sem törekedhet a teljességre, csak az egész valamely – kisebb vagy nagyobb – részletének a képviseletére. Az emberi környezethez barátságosan viszonyuló pártpolitika azonban arra törekszik, hogy feloldja az egész közösség szolgálata, valamint a részek képviselete között megjelenő ellentmondást.
Az eszmeiség
Az emberiség történelmét az érdekcsoportok, a szervezett közösségek nevében kitűzött célok eléréséért folytatott küzdelmek írják, de a célnak általában az eszme szab határt, vagy lazítja fel, esetleg bontja le előtte a határokat.
A modern európai politika kialakításában — nemzetekre és egyénekre is lebontva — meghatározó elem a zsidó-keresztény hagyomány. Ennek megfelelően a politika és a közélet meghatározó eszméi elsősorban a társadalmi igazságosság, az egyenlőség, a szolidaritás, a szabadság, az önrendelkezés, a felelősség, a nemzeti sajátosságok őrzése és fejlesztése. Ezek az eszmék a kereszténység nagy eszmeáramlatában a reneszánsznak, a humanizmusnak, a romantizmusnak, a felvilágosodásnak és a nemzeti szabadelvűségnek a hatására váltak fokozatosan uralkodó társadalmi eszményekké. Tudatosítanunk kell tehát, hogy a politika közösségi szolgálatban való meggyökereztetése Európában a keresztény/keresztyén eszmeiségnek köszönhető.
A politikában, mint közéletben és a pártpolitikában is igaz hát, hogy amennyiben a zsidó-keresztény hagyományok és eszmeiség mentén türelmes szigorral viseltetünk, alkalmasak vagyunk további értékteremtésre és a jövőépítésre. És alkalmasak vagyunk arra, hogy megtaláljuk más eszmerendszerekben is a hasonlóságot vagy a követésre méltó példákat.
Az értékrend
Az érték és az értékrend az eszmeiség megszabta határok között létezik. Tudatosítanunk kell, hogy az eszmei érték – ami az eszmeiség egyik közvetlen megjelenési formája — és a mulandó érték, ami a helyzetteremtés nélküli valóságkövetés eredménye, gyakran egyszerre, egy idősíkban jelenik meg úgy, hogy választási kényszerhelyzetbe hozhatja az embert. Dönteni nem könnyű, ha nincs kialakult értékhierarchia. A dondot az eszmei bizonytalanság okozza.
A politika kézéletként is közszolgálat – a megmaradás, a fennmaradás, az értékmegtartás, a fejlődés és a jövőalakítás szolgálata. A politikában nincs helye a kísérletezésnek, de helye van a folyamatos pályamódosításnak, a kezdeményezésnek és a helyzetteremtésnek.
A politikai értékrendünkben az ember álljon — egyénként és a közösség tagjaként is — az értékpiramis csúcsán. A közösség szolgálatában pedig fő szempontunk az emberi élet minőségének a javítása legyen. A lét boldogságát mindenki önmagának, vagy párkapcsolatában, kisközösségi tevékenységében teremtheti meg, de életének minősége elsősorban a társadalmi közösségben javulhat.
Az egyén felelős társadalmi közegének minőségéért. Saját felelősségét nem háríthatja át másra. A közösségben élő ember azonban közösségének tagjaiért is felel.
Az egyén életének minőségét a jelen vonatkozásában és halandói mivoltában szellemi képességei, anyagi körülményei és tudása befolyásolják. Lelkiállapotát a tudata, valamint az őt körülvevő emberi közösség állapota, a jövőbe vetett hitét pedig az a spiritualitás határozza meg, amely nem csupán hit, hanem közösségi elkötelezettség is. A nemzethez fűződő közösségi tudat az embert közösségi lényként megtartó lelkiség egyik legfontosabb támaszpontja.
Célok és program
A célok megfogalmazása és az egyén valamint a közösség számára egyaránt elfogadható tartalma az eszmék és az értékrend következetes követésének a függvénye.
A célok megválasztásában a legnagyobb ellentét az egyéni érdek és a közösségi érdek között feszül. A politika, mint közélet és közszolgálat számára az igazi műveleti kihívást a két érdek összehangolása jelenti.
Az elérendő célokat – az eszmeiséggel és értékrenddel határolt mederben – a társadalmi igény és a fenntartható fejlődést megteremtő feltételek szerint kell megfogalmazni.
A cél elérését a program teszi lehetővé.
Csak az a cél mozdíthatja elő a fejlődést, amelyik túlmutat a rövid távú megvalósíthatóságon, amit viszont a program ölel fel.
A cél és az elérésére megfogalmazott program következetességet és kitartást igényel egyén és közösség részéről, miközben érvényesülnie kell a felelősség kölcsönhatásának egyén és közösség között.
A legnagyobb felelősség azokra hárul, akiknek a feladata az alapvető célok megfogalmazása. A cselekvési programokat azokból a fő célokból szőtt hálózat tartja rendszerben, amelyek az eszmeiség és az értékrend medrében alakultak ki.
A célválasztás legyen ösztönző, ahogy a köztes célokat tartalmazó program is. A programokat kell gyakrabban felülvizsgálni: mennyiben felelnek meg az alapvető céloknak és nem igényelnek-e módosítást. A programmódosítás azonban nem mondhat ellent a közösen elfogadott céloknak
A szabadság és azonosulás
A szabadságnak egyénileg és közösségileg megfogalmazható tartalma, célja és korlátai vannak. Korlátlan szabadság — ahogy a természetben — az emberi társadalomban sem létezik. Az emberi szabadság fokát az emberi szabadságok kölcsönhatása határozza meg. Ez a határvonal azonban nem jelentheti a szabadság további kibontakozásának akadályát.
A szabadság a demokrácia fejlődési folyamatában jelenik meg, ami a nemzethez való hűségben és a szabadságjogok iránti elkötelezettségben testesül meg. Ebben az összefüggésben kell tudatosítanunk, hogy a hagyományos többségi demokrácia – akár képviseleti, akár részvételi –, ami a többség uralmán alapul, kevéssé alkalmas a megvalósítható szabadság kibontakoztatására, ha csak a többség nem önkorlátozó. A szabadság kiteljesedése és fejlődése elsősorban az egyeztetéses demokráciában valósulhat meg.
A szabadságjogok csoportjában az önrendelkezés szabadsága a legfontosabb szabadságérték. Ez nem csak az ember szabad – autonóm – akaratának a megvalósíthatósága miatt lényegi kérdés, hanem azért is, mert ennek a szabadságjognak a megvalósulása befolyásolta a XX. század történelmi eseményeinek jelentős részét. Ennek a szabadságjognak a kizárólagossággá torzulása sok millió ember kínszenvedését okozta Európában. Az első világháború végén az önrendelkezés jogának parttalanságát illetve hátrányos megkülönböztetéssel járó következményét a Saint-Germain-i kisebbségvédelmi egyezménnyel kívánták korlátozni, illetve enyhíteni, de kevés sikerrel. A második világháború után már kísérletet sem tettek erre. Viszont Európa „nyugati” térfelén mégis számtalan siker született ezen a téren: az Aaland szigetek státusa, Dél-Tirol autonómiája, a belgiumi németek önkormányzási rendszere, a német-dán szerződés, a finnországi svédek jogainak biztosítása, a spanyolországi közigazgatási autonómiák létrejötte. Ermacora professzor, a dél-tiroli autonómia elméleti kidolgozója szerint az önrendelkezés joga és az autonómiára való jog alapvető emberi jog, azaz a természetes szabadságjogok szerves része – tehát a megvalósítandó/megvalósítható szabadság tartozéka.
A szabadság legfontosabb ismérve a vállalás. Az ember akkor válik szabaddá, ha vállalja önmagát és vállalja a közösséghez való tartozást és a közösségért végzendő munkát.
Aki vállalja önmagát, meggyőződését, autonóm ember. Alkalmas arra, hogy nemet mondjon az elutasítandóra, de elfogadja azt, amit jónak tart.
A szabadság megvalósulása rendkívüli eseménye az életnek. A szabadság lehetőségének vagy megteremtésének a vállalása pedig olyan, mint a tűzkeresztség – ön-felszabadítási kísérlet. Ide tartozik a vállalás szabadságának a választása, az azonosság és az azonosulás kérdése is. Társadalmi vonatkozásban ez jelenti a közösséggel, a nemzettel való azonosulást.
A közösséget, amellyel azonosulok, meg kell határozni – kulturálisan, politikailag, történelmileg, a jelen, a jövő és a szomszédok viszonylatában! Erre csak az autonóm egyéniség és autonóm közösség alkalmas.
Egyenlőség, méltányosság, jog
Az egyenlőség eredendően egyéni érték, amely az emberrel tárul a világ elé, és az ember társadalmi léte során alakul át közösségi értékké, hogy így maradjon fenn. Az egyének egyenlősége és a közösségi egyenlőség között az a különbség, hogy az előbbi veleszületett érték, az utóbbi átruházott eredendő érték. Az egyenlőség olyan természetes, veleszületett, eredendő értéke az embernek, ami csak akkor válik jogi fogalommá, ha érvényesülését megakadályozzák. Eredendő jogot kivívni nem lehet, csak visszaszerezni. Ezért a szabadságot és az egyenlőséget sem lehet kivívni, de visszaszerzéséért kell és érdemes küzdeni.
Az egyének közötti egyenlőségtől azonban sokkal bonyolultabbak az egyenlőség vagy az egyenlőtlenség társadalmi, közösségi vonatkozásai – ennek sokkal több a politikai és csoportérdekhez való kötődése.
A közösségi egyenlőség jogegyenlőséget jelent, ami nem azonos a törvény előtti egyenlőséggel, és hiánya nem ködösíthető el az elméletileg létező esélyegyenlőséggel. A közösségi egyenlőség csak kollektív, közösségi (átruházott) jogokkal valósítható meg.
A közösségi jog megvalósulása együtt jár az igazságossággal. Ezen a törvényalkotást és az igazságszolgálatot együttesen értjük. Megvalósulásához hozzájárulhat a társadalomban megnyilvánuló igazságérzet.
Ha a társadalomban és a közéletben uralkodó felfogás miatt nem lehet érvényt szerezni az egyenlőség megvalósulásának, akkor az igazságtalanság kerül fölénybe az igazsággal és a joggal szemben.
A közösségi egyenlőséget a politikai játékok befolyásolják. Elsősorban oly módon, hogy az egyik legfontosabb közösségi jogot, az egyén autonómiájának társadalmi megnyilvánulását, az önrendelkezést és az önrendelkezési jogot igyekeznek viszonylagossá tenni. Az önrendelkezési jog az egyik legfontosabb közösségi jog. Hasonlóan fontos, mint a szólás, a szervezkedés és a lelkiismeret szabadsága.
A közjó és a nemzet
A demokrácia lényege — az elvek és a népuralom szempontjából is — a közjó.
A demokrácia az elvek szemszögéből nézve egyrészt szabadságot jelent, másrészt önkontrollt, a népuralom szempontjából társadalmi szerződést, a jogállamiság szempontjából pedig törvényesített igazságosságot. A demokráciát tehát nem szó szerinti népuralomként kell értelmeznünk— mert az csak a többség egyszerű uralmát jelentené —, hanem a játékszabályok rendszereként.
A liberális szemlélet szerint a demokrácia az elvek rendszerének a megvalósulása, mert az elveket az egyénnek kell betartani, és ezáltal lehet demokráciára szoktatni a társadalmat vagy kényszeríteni a hivatalos hatalmat. A konzervatív szemlélet szerint a demokrácia a nemzeti hűség függvényében jelenik meg, mert a demokráciának a nemzet a történelmi megvalósítója. Roger Scruton írja „A nemzetek szükségességéről” szóló tanulmányában, hogy „ahol a nemzettudat gyenge, netán nem is létezik, ott a demokrácia nem vert gyökeret… a politikai nézeteltérések gátat vetnek mindenfajta közös alap kialakulásának.”
A demokráciával kapcsolatos liberális és konzervatív megközelítés egyszerre igaz, mert az egyénnek és a nemzetnek együttes szerepe van a demokrácia megvalósulásában.
Érdemes azonban a nemzetnek a demokrácia kibontakoztatásában játszott szerepét közelebbről is szemügyre venni, hiszen az államok szuverenitását és jogalanyiságát ma is a nemzetállamból vezetik le.
A nemzet elsősorban a nyelvhez és a kultúrához kötődik, de a történelmi fejlődés során a tudat szorosan összefonódott a lakóterülettel és a közös politikai akarattal, ami évszázadokon keresztül az uralkodó személyén keresztül került kifejezésre – mindez összességében a hazának és a hazafiságnak is az alapja.
Az etnikai elvet látszólagosan mellőzi a nemzet létezésének az a hármas alapszükséglete, amit a multi etnikus viszonyok között létező államok összetartásának érdekében hangsúlyoztak, noha az etnikai nemzetet összetartó erők kötelékében is fontos szerepet játszik, miszerint a közös múltbéli emlékek, a jelenbeli közös élmények és a jövőbe néző közös tervek nélkül nincs nemzet.
Ez utóbbi hármas feltétel teljesülése nélkül a modern politikai nemzetek valószínűleg nem alakulhattak volna ki. Mindenütt, ahol töretlenül ment végbe a közállapotok modernizálódása, ahol az alattvalói társadalom állapotából átváltottak az állampolgári közösség állapotába és a modernizálást nem szakította meg semmilyen megrázkódtatás, ott az államalkotás folyamata megteremtette a modern – politikai – nemzetet, amely létének előfeltétele nem elsősorban a közös nyelv és kultúra volt, hanem a társadalmi szerződés. Ennek a folyamatnak köszönhetően a történelmi államszervezetek átalakulása hozta létre azokat a modern nemzeteket, amelyek alakítják a mai nyugat-európai nemzetállamokat.
Ahol ez nem így történt, illetve nem így tetőzött – például a trianoni békeszerződés miatt Közép-Európában – ott a nemzetek alakították az államot. Ezekben az esetekben azonban a mai napig nem beszélhetünk nemzetállamokról, hanem egy többségi etnikum – az államnemzet – államáról, amelyben a számbeli kisebbségben élő etnikumok, népcsoportok, nemzettöredékek, nyelvi közösségek nem államalkotó állampolgárok, ahol az egyenjogúság többé-kevésbé csak a bíróság és az adóhivatal irányában valósul meg. Azt a jogot — az önrendelkezés jogát —, amelyet a többségi nemzet az államalkotással magának kisajátított, nem osztották tovább az állam belső jogrendjében azok irányába, akik az állam létrejötte előtt egy korábbi történelmi államban már megízlelték a politikai nemzethez való tartozást. Ezekben az új államokban nem jött létre az a társadalmi szerződés, aminek az alapján eljuthatott volna az állampolgárok újonnan kialakult közössége a politikai nemzet állapotába és az állam a modern nemzetállam fejlődési szakaszába. Ezekben az államokban az államalkotás folyamata a többség részéről a félelemmel párosult, a kisebbség részéről pedig a kirekesztéssel és a hátrányos megkülönböztetéssel – és ez a mai napig így van.
A helyzet egy módon oldható meg: a demokrácia kiterjesztésével és a többség és a kisebbség közötti kiegyezéssel, ami a multietnikus viszonyoknak a társnemzeti kapcsolatrendszerré való átalakításával érhető el. Egy ilyen kiegyezés a kisebbségeknek közösségkénti elismerését jelenti oly módon, hogy a politikai közösséget az összes állampolgár közössége jelenti. Ez a megoldás egy államon belüli, a törvények erejével támogatott politikai szövetségi rendszer létrejöttét eredményezi/eredményezheti.
Párt és pártpolitika
A pártok által megvalósított politika a napi gyakorlatban érdekérvényesítést jelent. A pártpolitikában alapvetően három nagy érdekkör jelenik meg.
Az első a gazdasági érdekek vonzatába tartozó kérdések. Ez az ügycsoport azért kap elsőséget, mert az egyéb probléma-megoldásokat a gazdaság állapota befolyásolja, különösképpen akkor, ha a párt az európai konzervatív és kereszténydemokrata — néppárti — irányt képviselve a szociális és környezetkímélő piacgazdaságot valósítja meg.
A második csoportba a választói érdek kielégítése tartozik, ami a választók táborának a megtartása miatt fontos. Ebben az ügycsoportban megtalálhatók azok a népjóléti intézkedések vagy követelések, amelyek a társadalom természetes működését befolyásolják, mint a családpolitikai és a nyugdíjpolitikai kérdések, vagy a nemzetpolitikai szempontok, pl. az oktatás és az egészség ügye vagy a regionális fejlesztés kérdései.
A harmadik csoportba a modernizálódásnak, a demokráciának, az intézmények rendszerének, a társadalmi párbeszédnek, a társadalmi szerződésnek a kérdései tartoznak. Ez a politika mostohagyermeke, mert ennek a gyümölcsét nem lehet azonnal szüretelni, de a felelős pártnak, pártpolitikának ezeket a feladatokat is fel kell vállalnia.
A pártpolitikának öt alapvető kategóriája van:
• az ország-politika, ami az állampolgárok közösségének az érdekét szolgálja és védi az ország szellemi, emberi, természeti kincseit;
• a nemzetpolitika, ami kötelezően a politikai nemzetnek, s ugyancsak kötelezően az etnikai nemzetnek az érdekeit képviseli;
• az állampolitika, ami a politikai nemzet vagy az állampolgárok közössége és az állam közötti szerződés teljesítéséről, valamint az állam nemzetközi kapcsolatairól szól;
• a kormánypolitika, ami a kormányt alakító pártok által elfogadott kormányprogram és az állampolitika, valamint a nemzetpolitika közötti kapcsolatot jelenti,
• a pártpolitika, ami részkérdésekről szól, de ha nincs benne megfogalmazva az egészhez való kapcsolódás igénye, nem alkalmas a magasabb szintű politikai együttműködésre, illetve a többi párttal az érdekegyeztető tevékenységre — ami a sikeres pártpolitika alapja.
A politika legsajátosabb területe az etnikailag számbeli kisebbségként való politizálás. Ez ugyan hasonlít a politikai kisebbség, illetve a parlamenti ellenzék politizálási körülményeihez, mert a kisebbség aritmetikai oknál fogva mindenkor leszavazható vagy mellőzhető, de mégsem hasonlítható semmilyen kipróbált pártpolitizálási helyzethez. A politikai kisebbségben is léteznek szövetségek, partnerpártok, de az etnikai kisebbségként való politizálásban teljesen egyedül maradhat a kisebbségi népcsoport politikai pártja, ha az esetleges politikai szövetségesei érzelmi alapon vagy választóikra hivatkozva szembe fordulnak vele. Így jöhet létre az igazi politikai magányosság, ami azonban nem azonos az elszigeteltséggel. Az elszigetelődés akkor következik be, ha az etnikai kisebbség pártját a nemzetközi fórumokon bélyegzik meg.
Egy nemzeti, etnikai, nyelvi közösség, ha a politikai önkifejezés erejével rendelkezik, úgy kell megjelennie a politika színpadán, mintha egy saját állampolitikát képviselne – tehát a politikai szuverenitás tudatában kell lennie. Csak ezzel kelthet tiszteletet és teremtheti meg a politikai párbeszéd egyenrangúságot feltételező körülményeit.
A népcsoport esetében a szuverenitás tudatosítása azonban nem elégséges feltétele az önálló politikai szereplésnek. Az önálló fellépés fedezete az eszme és értékrend szerint megfogalmazott cél és az eléréséhez vezető program, valamint a társadalmi támogatottság. És tudatosítani kell: egy kisebbségi népcsoportnak, még ha szuverenitása teljes tudatában is van, szövetségi politikára kell törekednie.
A Magyar Koalíció Pártja
A Magyar Koalíció Pártja tevékenysége Szlovákia azon térségeiben valósul meg, ahol a
– magyarok tömbben, összefüggő települési rendszerben vagy szórványban élnek, illetve
– a magyarok és a szlovákok földrajzilag és közigazgatásilag együtt élnek.
A Magyar Koalíció Pártja sajátos politikai párt Szlovákiában, amelynek
– elsőrendű feladata az állam felségterületén élő magyarok politikai és társadalmi képviselete,
– a többi nemzeti kisebbség és népcsoport érdekeinek a képviselete a jogalkotási folyamatokban,
– parlamenti pártként ugyanilyen viszonylatban vállalja az ország minden állampolgárának
politikai, szociális, gazdasági és közjogi képviseletét.
A Magyar Koalíció Pártja ezen túlmenően mindazon kérdésre, ami a magyarok nemzeti azonossága megóvásának és társadalmi építkezésének általános és szakmai politikai, társadalmi, gazdasági és jogi vetületén kívül helyezkedik el, az etnikai szemponton fölülemelkedve tekint, szem előtt tartva elsősorban a szegények és középréteg, a bérből élők, valamint a kis- és középvállalkozók érdekeit.
Mindezt az Európai Néppárt (EPP) célkitűzéseivel összhangban, a keresztény értékrend szerint teszi a hatékony érdekérvényesítés szándékával.
Mi kell az érdekérvényesítéshez?
Elsősorban politikai súly, ami részben a tömegvonzástól függ, de fontos szempont a párt nyitottsága az érdekegyeztetésre, ami alapja a párt koalíciós potenciáljának – amennyiben a többségi nemzet pártjainak is érdeke a jól felfogott társadalmi béke, egyezség vagy a közmegegyezés.
Az MKP politikai súlyának megteremtése vagy növelése ma három tényezőtől függ. Az egyik a belpolitikai szövetségteremtés azzal a céllal, hogy az együttműködő pártok egy esetleges kormányalakításnál ne kerülhessék meg egymást. A második tényező a konstruktív ellenzékiség következetes megjelenítése. (Meg kell keresni az együttműködés területeit azokkal a kormánypártokkal, esetleg politikusaikkal, amelyek, illetve akik eredendően nem magyarellenesek.) A harmadik tényező a nemzetközi kapcsolatok folyamatossága. (Az MKP esetében az Európai Néppárthoz fűződő viszony, illetve a szlovákiai magyar kérdés nemzetközi megjelenítése, többek között az európai parlamenti képviselőkön keresztül.).
A párt elsőrendű feladata szempontjából kiemelkedően fontos a tömeges támogatottság.
Az MKP társadalmi támogatottságát két módon lehet megtartani vagy növelni.
Az egyik módját akár pártfeladatként lehetne megfogalmazni. Ez a pártépítés. De mivel a Szlovákiában élő magyaroknak csak egy pártjuk van, ezért a pártépítés többet jelent a párt belső erősítésénél. A szószerinti pártépítés és a politikai feladatok következetes teljesítése mellett elsősorban a pártpolitika és a közéleti politika közötti kapcsolat szorosabbra fűzésére kell törekedni. Az ilyen egység vagy társadalmi egyezség megteremtésének alapja a közös célokban való megállapodás, és az olyan partneri viszony kialakulása, amely kizárja az olyan hibákat, amelyek csökkentik a közös célok elérhetőségének az esélyét. Ezzel párhuzamosan a pártnak és a társadalmi szervezeteknek meg kell egyezniük a nem napi politikai feladatok végzésében..
A pártépítésnek két sajátos területe van.
Az egyik a szociális és a szakmai érdekek szerinti tagozatok kialakítása, amelyeken keresztül megjelenhetnek a párton kívüli élet sajátosságai. Ilyenek pl. a nagycsaládosok, a mezőgazdászok, a vállalkozók, a nyugdíjasok stb. párttagozatok. Ezáltal nem csupán a párt szakmaisága erősíthető, de rendszerezhető és rendszeresíthető a kapcsolata a civil élettel, ami a párt társadalmi beágyazódását javíthatja, ugyanakkor hozzájárulhat a civil élet érdekképviseleti tevékenységének javulásához.
A pártépítés másik sajátos területe a regionalizmus.
A regionalizmusnak van egy alapvető pártpolitikai vetülete – a regionális párt. Európában sok regionális párt működik pl. Spanyolországban, Olaszországban, Németországban, Belgiumban, Finnországban. Minden magyar párt, amelyik Magyarországon kívül tevékenykedik szintén regionális pártnak tekinthető, legalábbis a választóinak a lakóterülete miatt. A regionális párt státusát azonban tudatosan kell vállalni, mert csak ekkor lehet regionális programot megfogalmazni. Az MKP esetében a regionális párt minőségében való megjelenés kettős program megfogalmazását igényli. Egy magyar és etnikai kisebbségi programot valamint egy olyan területi programot, amiben nincs nemzetiségi különbség. Az adott területen, ahol a magyarok túlnyomó többsége él, élnek szlovákok is, akiknek az alapvető létérdekeik azonosak a magyarokéval, csak az etnikai érdekeik különböznek.
A pártépítés, a társadalmi szervezetekkel a közös célokról kötött szerződés, a kistérségi kapcsolatok támogatása és visszatükröztetése a párt felépítésében, valamint a regionális pártként való megjelenés a politika színpadán, nélkülözhetetlen elemei az MKP támogatottsága megőrzésének, esetleges növelésének. Ugyanilyen szempontból fontos az eszmei műhelyek létrehozása a pártban, de az is, hogy megfogalmazzuk a párt romapolitikáját és meg kell teremteni a kapcsolatot a Szlovákiában élő többi történelmi etnikai csoporttal.
