Pozsonyban déli 12.00 órakor kezdődött az 1848-49-es magyar szabadságharc 161. évfordulója alkalmából tartandó ünnepi megemlékezés és Petőfi Sándor szobrának megkoszorúzása a Medikus kertben.
Mintegy ezer ember előtt, ünnepi beszédet Szörényi László, irodalomtörténész, az MTA Irodalomtudományi Intézetének igazgatója mondott. Petőfi Sándor Nemzeti dal c. versét elemezte forradalmi síkon, főleg annak pozsonyi vonatkozásában.
Az ünnepi szónok beszédében kitért a szabadságharc felvidéki mártírjainak fontos szerepére és nemzetiségi sokszínűségére, név szerint felsorolva a Pozsonyban kivégzett hősöket. Az aradi vértanúkhoz hasonlóan ők is 13+ 1-en voltak. A megemlékezés színvonalát jelentősen emelte Boráros Imre Szilvánia -díjas és a Szlovák Köztársaság Művészeti Alapjának Életmű Díjas színművész szavalata és az elmondott vers aktualitása. Az ünnepi műsorban közreműködött a somorjai Híd vegyes kar Hecht Anna vezetésével, akik már évek óta hozzájárulnak nemzeti ünnepünk méltóságteljes megünnepléséhez. A Petőfi-szobor talapzatánál koszorút helyeztek el a Magyar Nagykövetség képviseletében Váradi Lajos első megbízott, valamint a szlovákiai magyar szervezetek és intézmények képviselői.
A megemlékezés végén Jégh Izabella, az ünnepi műsor főszervezője szólt a Pátria Rádió sugárzásának Dél-Szlovákia magyarok lakta járásaiban történő felújításáért és a kisebbségi jogok védelme érdekében indított aláírásgyűjtési akcióról. A petíciós íveket a helyszínen aláírhatták a megemlékezésen résztvevők.
Felvidék Ma, ddg
SZÖRÉNYI LÁSZLÓ: Pozsonyi beszéd 2009. március 15-ére
Tisztelt Rendezőség, Tisztelt Első Beosztott Úr, Tisztelt Képviselő Urak, Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Ünneplő Közönség!
Szívből köszönöm, mert nagyon nagy megtiszteltetés nekem, hogy meghívottként együtt ünnepelhetek Önökkel, Pozsony lakóival, vagy vendégeivel, Petőfi napján, a költő sok viszontagságot megélt szobránál. Amelyről még 1936-ban így írt a stószi remete, Fábry Zoltán: „Az egyik jelkép, a költőzseni, minden nép szabadságának megkiáltója, talapzatáról ledöntve, egy istállóban várja feltámadását.” (Egy szobor halálára) Most itt áll végre. Szükséges, feladatot teljesít. Kölcseyt idézhetjük: „Minden kő, régi tettek helyén emelve, minden bokor, régi jámbor felett plántálva, minden dal, régi hősről énekelve, minden történetvizsgálat, régi századoknak szentelve: megannyi lépcső a jelenkorban magasabbra emelkedhetni, érzelmeiteknek, gondolataitoknak s tetteiteknek több terjedelmet, tartalmat és célrahatást szerezni, s egész lényetekre bizonyos nemesítő, saját bélyeget nyomni, mely nélkül mind az emberek, mind a nemzetek sorában észrevétlen fogtok mint parányi vízcsepp az Oceánban tolongani.” (Mohács, 1826. aug. 29.) Beszéljünk tehát a szobor által ideidézett költő, hajdani pozsonyi baka, diák, kéziratmásoló és vándorszínész, meg kezdő poéta „régi tetteiről”.
Az 1848 március 15-i pesti forradalom egykorú hatásáról olvasva a korabeli sajtóban és egyéb dokumentumokban, egyértelműen kiviláglik, hogy a forradalmat, azaz a sajtó felszabadítását, a rab író kiszabadítását és a Kossuth által Pozsonyban megfogalmazott március 3-i követelések alapján klasszikus, lapidalis stílusban Irinyi által összefoglalt deklarációt, a 12 pontot a Nemzeti dal elképzelhetetlen, leírhatatlanul mozgósító hatása segítette diadalra.(Ez a hatás futótűzszerűen a vidéki városokban is megismétlődött.) Nem tudunk mosolyogni még azon a jámbor és döcögő verses ponyvanyomtatványon sem, – címe Örömkönnyek – amely a forradalom után pár nappal, március végén Petőfit a Petőfi Sándor név akrosztichonos magasztalására egyenesen az égből leszállt angyalnak tulajdonítja a rögtöni és csodás győzelmet: „Porban hevert szegény hazánk, /Még néhány hetek előtt,/Egy jó angyal jött le hozzánk,/Megállott a nép között.//Talpra magyar! Szólt az áldott, /S minden fül megértette: /Őrömmel fegyverbe állott/Árpád dicső gyermeke,//Felébredt a magyar nemzet,//Levetette rablánczát, Igen! Felébredt a nemzet,/Szabadítá hazáját.”
Pozsonyba március 17-re virradó éjjel jutott el a vers, a két órakor érkező gőzhajóval. A fiatal humorisztikus újságíró, a bécsi Josef Weyl (később Bécsben rendőrtisztviselő és színikritikus) fordította németre. (Tudjuk, a kétharmad részben német lakosságú Pesten is egyszerre jelent meg a magyarral a német változat, Hoffmann Károly műve, aki később ült is ezért és más Petőfi-fordításaiért, két évet.) Weyl fordításának egy félreértése közelebb juttathat minket annak a rejtélynek a megoldásához, hogy miért volt félreérthető és részben ma is miért félreérthető a vers, a második versszakban különösen.
Sklaven sind wir nur gewesen,
Die von einst’gen Heldnthum
Uns’er Vater nur gelesen,
Nie trägt Sklavenboden Ruhm!
/prózai fordításban: „Mi csak rabszolgák voltunk, akik atyáink egykori hősiességéről csak olvastunk, a szolgaföld sosem terem dicsőséget!/ Josef Weyl e fordítását később egy verskötetébe is fölvette és – becsületére legyen mondva – e strófát kijavította.
Uns’ere Ahnenväter rießen,
Zürnend mahnt ihr bleicher Mund,
Dass sie schon zu lange schließen
In der Sclavenerde Grund.
/prózai fordításban: Ősatyáink hívnak: dorgálva figyelmeztet ólomszínű ajkuk, hogy már túl sokáig alszanak a szolgaföld mélyén./
Tehát e javított változatból a pozsonyi német anyanyelvű olvasók már megérthették, hogy az ősatyák méltatlankodását közvetíti a vátesz, a kísérteties ólomszín ajkakról felröppenő tiltakozás még így is kevésbé erőteljes, mint Petőfi eredetije. Ő ugyanis valóságos víziót tolmácsol, a kárhozott, azaz a sírban nyugalmat nem találó szabad magyar ősök kísértet-létre vannak ítélve, leszármazottjaik bűne miatt!
A Nemzeti dalt eredetileg 1848. március 13-án, egy egy hét múlva tartandó pesti reformlakomára írta Petőfi. Két nap múlva azonban egy vértelen forradalom elindítója, majd azóta ennek a csodálatos napnak örök emléke lett. Sokszor halljuk, talán mégsem értjük igazán. Talán az első jel arról, hogy nem mindenki értette már akkor sem, Bangó Pető márc. 22-én kelt aradi levele (Pesti Divatlap, ápr. 18.). Az aradi színházban ugyanis már március 18-án elszavalták a verset, „csak azt sajnáljuk, hogy érthetetlenül szavaltatott el.”
A vers ízig-vérig színpadias. Petőfi sosem temette el magában egészen a színészt, arról pedig, hogy hogyan szavalta ezt a verset március 15-én, szerencsére ránk maradt a kor legnagyobb színészének, Egressy Gábornak a leírása, amely szerint Petőfi mint sírból kikelt szellem üvöltötte el Nemzeti dalát. /Egressy leírása, márc. 26. Életképek. 14. sz. 405. „Ekkor Petőfi fölemelkedik, mint egy túlvilági alak, mint megtestesült népszenvedés, mint egy ezeréves tantalusi szomjúság, – mint végítélet halálangyala. Elüvölti nemzeti dalát. – E hangok leírhatatlanok. Most is hallom és látom azokat, és örökké fogom látni és hallani, mert e kép és hang elválaszthatatlanok. Leírhatlan e dalnak hatása a népre, melly nőttön nőtt. – s megesküvénk isten szabad ege alatt.” (Tehát a dal ugyanúgy laza cím, talán mint a nemzeti helyett honfidal, forradalmi költemény, hazafi dal, formában emlegetett, egyszer magyar Marseillaise-ként aposztrofált műfaj, Egressy megfigyelésének a néhány kortárs által címként használt Eskü felel meg legjobban.) Ez annyit tesz, hogy a vers virtuális színpadának szereplői közül a költő – mint előadóművész – a kárhozott ősapák szerepét vállalta! Ezen ősapák egyébként, akik a szolgaföldben nem nyerhették el végső nyugalmukat, és ezért kísértetként kénytelenek riogatni leszármazottaikat, a Petőfi és az egész reformkor által bálványozott Zrínyi Miklós képkincséből származnak, aki a maga korában úgy látta, hogy a régi dicső magyarok – azaz a világhódító hun ősapák – hangja korholja a rabságba dőlt kései korcs nemzedékeket.
Zrínyi: „Magyar vitézeknek dicsőséggel földben temetett csontjai és azok nagy lelkeinek árnyékjai, akik egyik világ szegletitül az másikra vitézséggel a magyarokat és egyik tengertül a másikig sok száz esztendeig csináltak kard élivel békességes megtelepedést nekik, nem hagynak nékem alunnom, mikor kévánnám, sem henyélnem, ha akarnám is. Igen szeretője vagyok az ő dicsőségüknek, hogy én elmulassam az ő intésüket, kiket nemcsak nappalbéli elmélkedésemben juttatnak, de még étszakabéli elmémben is előmben tüntetnek, mondván: Ne aludjál, ne keresd a gyönyörűséget! Látod-é romlott hazánkat, melyet mi annyi vérontással, verésekkel és untalan való fáradsággal nyertünk, oltalmaztunk és sok száz esztendeig megtartottunk? Kövesd az mi nyomdokunkat, ne szánd fáradságodat, ne szánd véredet, ne szánd életedet! (Dedicatio) És ugyanő, a Vitéz Hadnagy ajánlásában, teológiai kétségbeeséssel „Bizony, minnyájan látjuk, hogy alábbszállunk, és mintha látnánk, elég volna veszteg henyélnünk és nyelnünk keserűségét hazánk nyomorgatásának. De bizony még jobban fogják nyelni az mi maradékaink, és ez a mi ociumunk /= tunyaság/ őrajtuk is originális makula /= ősbűn, peccatum originale) lészen, amint miránk is maradott. (Az olvasónak 1.) Vagyis: a magyar nemzet tunyasága, amely végül is szolgaságba süllyesztette ugyanolyan ősbűn, mint az első emberpár engedetlensége Isten iránt a Paradicsomkertben, és ugyanúgy száll utódaikra, eredendő bűn gyanánt.
Kölcsey volt az, aki előbb már idézett történetfilozófiai írásában, a reformkor legnemesebb nemzettudatát megalapozó Mohács című szenvedélyes esszében újra meghallotta és közvetítette az ősök hangját. „Rang és birtok egyesek sajátja: a nemzet és haza nevében mindenki osztozik. // De ti mindezzel nem gondoltok, ti egyenként külön világgá teszitek magatokat, s parányi köreitekben elszigetelve kerengetek. Jön a költő, s énekét a hajdanról elzengi, de ki hallgatja őt? Jön a szónok, s említi őseiteket, de beszéde kiáltó szó a pusztában. Mit akartok? Azt várjátok-e, hogy a halottak sírból felszálljanak? Hogy rémletes arccal jelenjenek meg álmaitoknak? És mit fognátok felelhetni, ha szavaikat felemelnék? Mondván: – „Nép, mi vagy? hol a bizonyság, hogy tőlünk származtál? Hazát alkotánk, s te reánk nem emlékezel, hidegen taposod győzedelmeink mezeit, s a pusztákon, hol ezrenként hullánk el, sírhalmainkra nem vetsz tekintetet. Jaj, neked! A meg nem hálált örökségen átok fekszik, melyet csak hosszú megbánás törülhet le.”
A három idősík közül a múltat tehát a szabadság és a nagyság, a jelent a rabság és a törpeség jellemzi. A jövő csupán akkor lehet ismét méltó a múlthoz, tehát akkor áll helyre majd a magyar történelem igazi folyamatossága, ha a jelen nemzedék egy hirtelen hősies döntéssel kivívja a szabadságot, és ezáltal méltó lesz őseihez és kiérdemli utódai háláját. A versnek a kihívást hangoztató ősapákon, valamint a kortársakon és az elképzelt unokákon túl van két láthatatlan szereplője is. Az egyik a Haza, amely azonnal cselekvésre hív. Ősi költői kép, többnyire nőalakban személyesítették meg, a római költőknél gyászoló matróna volt a hűtlen fiaitól meggyötört Róma, 1845-ben Arany Jánosnál is szegény Anya, akire hűtlen gyermekei orvul rátámadnak. A romantika nagy költőnemzedéke egész Európában ilyen nőalakokban ábrázolta a szenvedő és felszabadulásra váró Itáliát, Germániát, Hiberniát (Irországot), Polóniát vagy Hungáriát. A másik láthatatlan szereplő az esküt garantáló transzcendens lény, a magyarok istene. Nem kell valamifajta eretnek nacionalizmusra gondolnunk, hiszen a kifejezést megalkotó Dugonics András igazán jó keresztény volt, piarista szerzetes, aki e fogalommal arra célzott, hogy a magyarok már a kereszténység felvétele előtt is a monoteizmus valamely válfajának hívei voltak, ez az isten úgy a magyaroké, ahogyan a választott nép Urának egyik elnevezése Ábrahám, Izsák és Jákob, vagyis az ősatyák istene. A magyarság kiválasztott népként való felfogása pedig a magyar történeti gondolkodást és költészetet mind katolikus, mind protestáns oldalról igen régről áthatotta. Ez a „nemzeti” isten valójában a szabadság istene, a szabadságot legfőképp elvként valló emberiség része kíván lenni tehát a magyarság, amikor urának vallja.
Ezt igazolja az is, ha átnézünk néhány Petőfi-verset a Nemzeti dal előtt: ezek ráadásul Petőfi életében soha nem jelentek meg! Ezek a rejtelmes és ún. februári versek a Nemzeti dal teljes látomásos gondolati anyagát tartalmazzák, csak amannál sokkal vadabb, robbanékonyabb, remekmívű formában. A Van-e egy marék föld a haza fiait vádolja, hogy szülőföldünkre rákente a gyalázatot, az ősöket szólítja, akik elrémülnének, a halálból most feltámadnátok, kétségbeesve állapítja meg, hogy tengünk mint az állat. A palermói forradalom hírére írott Olaszország c. versben kard és lánc cseréjéről beszél, a feltámadt Brutussal lelkesítteti honfitársait és a refrénben a szabadság istenéhez fohászkodik, Az országgyűléshez intézett költeményben a Pozsonyban ülő testületnek legelőször is a sajtószabadság kivívását ajánlja, amely nélkül rabszolga a magyar, végül a prófétai hangütésű Kemény szél fúj c. versben, amelyben a hazára támadó pusztító háborúra utal, a Magyarok istenéhez fordul segítségért.
Ha mindezt összegezzük, akkor megértjük, Petőfi miért semmisítette meg a parasztháború borzalmait ecsetelő vers, a Dicsőséges nagyurak szörnyű szociális fenyegetését, miért tompította le és egyúttal emelte a heroikus és a szakrális nyelv fogásaival a lehető legmagasabbra és a többség, a lehető legtöbb honfitárs számára elfogadható közös eskü- és imaverssé a Nemzeti dalt. (Amelynek refrénjéről egyébként már március 18-án azt mondta Királyi Pál, hogy „mint polgári /azaz = laikus/ miatyánk imádkoztatik”. Azt a legerősebb költői varázst alkalmazta, amelynek nevében 1848 január 6-án a felvidéki barátjához, Adorján Boldizsárhoz írott episztolában lelkesítette a felhagyott költői munkássága folytatására:
„Amely föld pusztulóban,
Haldoklófélben van, amelynek már
Nem használ sem eső sem napsugár,
Az a költő könnyhullatásitul
S mosolygásitul újra fölvirul”.
És – megértvén tehát, igyekezetünk szerint – a vátesz szándékát, most, 1848. március 15-ének 161. évfordulóján gondolkozzunk el, milyen közel van és mégis milyen távol tőlünk e nap. Közel, mert szeretjük és eltölt, távol, mert 161 évvel előbb, 1687-ben még füstölgő romhalmaz volt az ország, Budát csak egy éve szabadította fel a török alól az egyesült keresztény sereg, azelőtt újabb 161 évvel pedig a mohácsi vész törte derékba Magyarországot. Tehát fele annyi idő eltelt már a pesti forradalom óta, minta a Nemzeti dalban felemlegetett, gyalázatot hozó századok időtartama. És micsoda évek voltak. Világos, Arad, I. világháború, Trianon, II. világháború, német megszállás, szovjet megszállás, Párizs, kommunista diktatúra. A sötétségben csak 1956 világít, és 1989 óta dereng.
A jelent a vers szétválaszthatatlanul összeköti a múlttal és ezáltal teremti meg a jövőt. Ha üzenetét igazából hasznosítani akarjuk, emlékezzünk meg utasítása nyomán azokról, akik először utasították el – például azokról a sehonnai bitangokról, akik itt Pozsonyban, 1849 május 27-én a hazájuk elleni fegyverfogásra lelkesítették – különben eredménytelenül – a megyeházán a pozsonyi polgárokat, ez a gúnyos latin szóval gyűlésecskeként (conventiculum) nevezett vállalkozásuk még a késői utódokból is undort váltott ki, mint Mikszáth tanúsítja (A halál után), de főleg azoknak mondjuk el szent neveit, akik meghaltak Hungaria szabadságáért, maga a szent név kifejezés úgyis a haza földjének szentségére utal, Vörösmarty Szózata nyomán. Itt Pozsonyban természetesen a pozsonyi vértanúk szent neveit mondjuk el. Tehát mártírhaláluk sorrendjében: Daniel Christian Dressler ( 1815-1849. jan. 18.), pozsonyi német színész, Giovanni Baldini ( 1819-1849. márc. 27.), capodistriai (= ma a szlovéniai Koper) olasz vasúti mérnök, Petőcz György (1805-1849. máj. 29.) eberhardi magyar nemes, pozsonymegyei másod-alispán, Nimnichter János ( 1815-1849. máj. 31.) loconci magyar (lengyel?) pék, Gruber Fülöp ( 1819 v. 1820-1849. jún. 5.) pesti német születésű tüzérszázados, báró Mednyánszky László (1819-1849. jún. 5.) honvédőrnagy, Lipótvár erődítési igazgatója, Rázga Pál (Pavol v. Paul), szlovák családból született, német nyelvű evangélikus lelkész ( Bazin, 1798-1849. jún. 18.) , Mészáros Dávid (1799-1849. júl. 16.) esztergomi egyházmegyés katolikus pap, sopornyai plébános, Stift József (1824-1849. júl. 20.) sarluskai születésű, kisrippényi birtokos, azután Bugyik József, Tóth József és Trexler Ferenc, három földműves, a tardoskeddi vértanúk (1849. júl. 23. Golyó által, a hóhér nem volt jelen). Végül Gasparich Kilit, a Zala megyei Cirkovlyán községben született, horvát származású ferences szerzetes, tábori lelkész, akit 1853 szept. 2-án végeztek ki. (13 + 1 mártír, mint Aradon.)
A síroknál leboruló unokák imája a Nemzeti dal romantikus látomása szerint helyreállítja a világrendet, Istent kiengesztelve, a szabadságot helyreállítva, a gyalázatot lemosva. A Nyugat nagy kritikusa, Schöpflin Aladár, a pozsonyi ligetben kisiskolás korában egy kék kötetből vérévé olvasott Petőfi-költeménynek tulajdonított mindent, amit megtudott. „Azért mondom el ezt az élményemet, mert azt hiszem, tipikus élmény, nagyon sok fiatalember élte át előttem és utánam is. Hetven egynéhány év óta ezrei a magyar fiúknak nyitották meg ilyenformán a szívüket Petőfi előtt, és ezer meg ezer fiatal léleknek nyitott a költő kaput egy eddig elzárt világba.”
Juhász Ferenc, az idén nyolcvan éves költő pedig így tanít: „Petőfi: a nemzeti önismeret alapja, de ő egyben a magunk-megismerésének és a magunk-megtisztulásának alapja is. Nincs nála tisztább költő és nagyobb-hitű ember. Ő úgy beszél, olyan egyszerűen és érthetően és olyan ragyogással a legfontosabb dolgokról, hogy mi azóta is csak dadogva, kerülő-utakkal és keservesen kigörgetve magunkból a szavakat tudjuk elmondani egy törmelékét az ő szavainak. Petőfi: a forradalom és az ifjúság, az emberiség legszebb álma. Aki az ő verseit veszi kezébe, sohase felejtse: ő az út önmagunk és a jövendő felé. —„
Hajdani szerkesztője, Vahot Imre föltehetőleg igazat mondott: „Higgyétek meg barátaim! Petőfinek nemzeti dala sokkal jobb és több – mint az egész pesti forradalom vala.
Végül pedig mindenkinek figyelmébe ajánlom a Márczius Tizenötödike c. lap 9. sz.-ban, 1848 márc. 27-én megjelent híradást: „Petőfi felkivánja Pozsonba üzentetni, a tízparancsolatnak valamely pontját ezen módosítással hirdessék ki: Tiszteljed a jogegyenlőséget, hogy hosszú életű lehess e földön. –„
