Az alábbiakban olvasható Csóti György tollából „A magyar nemzet és a magyar állam a 21. században – Egy új nemzetpolitika alapgondolatai” című írás rövidített változata, amely a Harmadik évezred sorozat legújabb kötetében jelent meg. A ma napokban megjelent könyv címe „Új államalapítás”, a Harmadik év ezred sorozat harmadik kötete, szerkeszti Szőcs Géza és Mészáros László, (Magyar Múzsa Könyvek, kiadja a Kecskeméti Lapok Kft.). A kötet hatvan nemzeti elkötelezettségű értelmiségi gondolatait tartalmazza egy nemzeti leltárhoz és az új nemzetstratégiához.
Egy új nemzetpolitikai alapgondolatai:
Magyarország és a magyar nemzet történelmi mélyponton van. A Gyurcsány-kormány a térségbeli éllovasból sereghajtót csinált, a trianoni maradék Magyarország súlyos erkölcsi, politikai, gazdasági és pénzügyi válságban van. A lakosság felének nincs nemzettudata, az emberek megélhetési gondokkal küzdenek, kiszolgáltatottak és félnek a jövőtől. A szomszédos országokban élő magyar nemzetrészek megosztottak, csalódottak, szülőföldjükön hazátlanok, a gyurcsányi Magyarországon idegenek. Innen kellene felemelkedni a következő országgyűlési választások után a nemzetnek és az országnak. Ahhoz azonban, hogy felemelkedésünk sikeres legyen, újra kell gondolni néhány fogalmat. Mit jelent számunkra 2009-ben a nemzet, a haza és az állam, és ezek hogyan viszonyulnak egymáshoz?
A nemzet egy olyan érdekközösség, melynek összekötő szövete a közös nyelv és az azonos kultúra. Az érdekközösség az együtt átélt történelemben gyökerezik, a jelenkor kihívásaival birkózik és a közös jövőkép élteti. Hogyan is állunk ezzel mi, Kárpát-medencei magyarok?
Nyelvünkkel, kultúránkkal és a közös történelemmel nincs gond, még ha ezeket hiányosan is élhetik át az elszakított nemzetrészek. Gond a jelenkor kihívásaival való szembenézésnél kezdődik, mert 2002 óta jószerével egymástól elszigetelten folytatjuk mindennapi harcunkat, megosztottság és sokszor testvérharc jellemzi az egyes nemzetrészeket (főleg a maradék-országban). A közös jövőkép pedig egyenesen álomnak tűnik a nemzetáruló Gyurcsány-korszakban. Az új kormány hivatalba lépésekor új fogalmakat kell bevezetni a nemzetpolitikában. Egységes Kárpát-medencei nemzetben kell gondolkodni és cselekedni. Például az elcsatolt területeken élő nemzetrészek nem „határon túli magyarok”, hanem
magyar nemzetrészek a szomszédos országokban. Magyarország nem „anyaország”, hiszen Erdély, a Felvidék vagy a Délvidék ugyanúgy anyaország lenne, ha nem szakítják el a történelem viharai. Célszerű megjelölés a maradék-ország vagy a mai Magyarország elnevezés. A terminológia változása szemléletváltozással kell együtt járjon. A mai Magyarországon komoly felvilágosító munkát kell végezni. A nemzeti összetartozás hangsúlyozása mellett világossá kell tenni, hogy a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítése nem gyengíti, hanem erősíti a mai Magyarországot erkölcsi, politikai és gazdasági értelemben egyaránt. A kádári agymosáson átesett, de még mindig családközpontú magyar társadalomban, családi példával kell szemléltetni a trianoni tragédiát, valahogy így: ha egy hattagú családból, szülők és négy gyerek, elrabolnak két gyereket, nem tesz meg a család többi tagja minden elképzelhetőt, hogy kiszabadítsa őket? A válasz természetesen csak IGEN lehet, és akkor mindenki előtt világossá válik, hogy Szabó Dezső kijelentése ma is érvényes: MINDEN MAGYAR FELELŐS MINDEN MAGYARÉRT!
A haza fogalmával van a legnagyobb gond. Az elcsatolt területeken élőknek 90 éve nincs hazájuk, csak szülőföldjük van. „Haza csak ott van, hol jog is van” írta Petőfi 163 évvel ezelőtt, és ez a megállapítás ma is érvényes. A szomszédos országokban élő magyarok pedig jogfosztottak valamennyi (utód)államban. Nem tekintik őket államalkotó tényezőnek, alkotmányban rögzítetten másodrendű állampolgárok. Az új magyar nemzetpolitika egyik célkitűzése kell legyen, hogy szomszédaink államalkotó tényezőnek ismerjék el az ott élő magyar nemzeti közösségeket, vagy ha erre nem hajlandóak, teljes körű autonómiát (személyi elvű, kulturális és területi) biztosítsanak számukra. Ez nem fog máról holnapra bekövetkezni, de a mércét nem lehet alacsonyabbra helyezni. Világossá kell tenni, hogy az őshonos nemzeti közösségeknek alanyi jogon jár az önrendelkezés, még ha számbelileg kisebbségben vannak is az adott országban. Születésük helye adja meg ezt a jogot: ott születtek, ahol őseik éltek és alkottak évszázadokon át. A nyolc országban szétszakítottan élő magyarságnak jelenleg csak virtuális hazája lehet, ahogy Illyés Gyula fogalmazta oly megrázóan, és mégis reményt keltően a „Haza, a magasban” című versében. Ahogy gyarapodnak majd az elszakított nemzetrészek jogai szülőföldjükön, úgy válik majd a Haza, a magasban egyre föld közelibbé. A virtuális hazát nevezhetjük Kárpát-Hazának is, amely gondolatban a Kárpát-medence magyarlakta vidékeit foglalja magába.
Az állam meghatározott területen élő emberek történetileg kialakult tartós és szervezett közössége, más megközelítésben egy földrajzi terület felett a legfőbb hatalmat gyakorló politikai szervezet. A magyarság jelenkori tragédiája, hogy a magyar állam határai nem esnek egybe a magyar nemzet határaival. Ugyanakkor 1990 óta a magyar állam alkotmányos felelősséggel tartozik a teljes magyar nemzet sorsáért. Tehát az állam és a nemzet különleges viszonyban van a magyarság esetében. Ha a maradék-országban működő állam gyenge, az hátrányosan érinti, adott esetben kritikus helyzetbe hozhatja az elszakított nemzetrészeket. Erős, jól működő, nemzetközileg elismert magyar állam döntő módon elősegíti a szomszédos országokban élő magyar nemzeti közösségek kollektív jogainak érvényesítését. A magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítése erkölcsileg, politikailag és gazdaságilag erősíti majd mind a mai Magyarországot, mind pedig valamennyi elszakított nemzetrészt.
Milyen elvárásaink vannak nemzetpolitikai szempontból a XXI. századi magyar állammal szemben? Hosszú távú érdekeinket messzemenően felvállaló nemzetpolitikát kell kidolgozni. A trianoni korlátok közé szorított magyar államnak az egész nemzet szolgálatában kell állnia. Minden lehetséges eszközzel törekedni kell a Kárpát-medencei magyarság (tömb és szórvány egyaránt) határokon átívelő mielőbbi újraegyesítésére. Biztosítani kell a „Kárpát-Haza” valamennyi, magyarságát vállaló lakosa részére az autonómia különböző formáit (személyi elvű, kulturális és területi, mely utóbbi lehet önkormányzatiságon alapuló is). Magyar nemzeti intézményrendszert kell kialakítani a Kárpát-medencében a kultúra, az oktatás, a tudomány és a műszaki élet területén. Fel kell hagyni a „nemzetközi elvárásoknak megfelelni akarás” önfeladó politikájával, helyette a teljes magyar nemzet érdekeit felvállaló, saját vízióval rendelkező állampolitikát kell gyakorolni. Az elszakított nemzetrészek iránti felelősségvállalás addig terjedhet, amíg az nem sérti a nemzetközi jogot és az adott ország törvényeit, feltéve, hogy ott sem sértik meg a nemzetközi jogot. Magyarországnak a szomszédos országokban élő magyar nemzetrészek vonatkozásában védhatalmi státusra kell törekednie. Meg kell szüntetni a maradék Magyarország határain kívül élő magyarok jogi idegenségét Magyarországon minden olyan viszonylatban, ami nem ütközik a nemzetközi jogba. A jelenlegi országhatárokon kívül élő magyarok ügyét nem külpolitikai kérdésként, hanem speciális belügyként kell kezelni. Igazi stratégiai partnerséget, együttműködést kell kialakítani a velünk történelmileg szimpatizáló, de legalább nem ellenséges vagy ellenérdekelt országokkal. Gondoskodni kell hatékony (de nem eltúlzott) nemzeti propagandáról, ami a magyar (kül)politika több mint százéves mulasztása. A mai Magyarország területén helyre kell állítani az erkölcsi értékrendet és a lakosság nemzettudatát. Meg kell állítani a tragikus népességfogyást, a demográfiai trendet meg kell fordítani. Haladéktalanul meg kell kezdeni az oktatás és az egészségügy rendbetételét. Nemzetpolitikai célkitűzéseink megvalósítása érdekében első perctől kezdve határozott, magabiztos politikát kell folytatni, mert a környezetünk és a nagyvilág jelentős része csak a kemény hangot érti. Fel kell hagyni a „tekintettel a szomszédok érzékenységére” hamis megközelítéssel, hiszen ők sincsenek soha tekintettel a mi érzékenységünkre.
Ez a mi munkánk, és nem is kevés:
1új nemzetet kell alkotni a meglévő, régi nemzetrészek határokon átívelő újraegyesítésével,
2új hazát kell teremteni a régi, de már részben romokban heverő történelmi területek gondolati egyesítésével egy virtuális hazában,
2új államot kell alapítani az új körülményeknek megfelelően, mely a mai Magyarország területén működik, de a gondolati hazában élő valamennyi nemzetrész érdekeit képviseli és érvényesíti.
Mindeközben figyelembe kell venni a világban zajló folyamatokat és az Európai Unió fejlődését vagy éppen visszafejlődését. Meghatározó lesz számunkra, hogy föderális irányba fejlődik-e az EU, érvénybe lép-e a lisszaboni szerződés, lesz-e valamikor európai alkotmány, esetleg megtorpan az integrációs folyamat. Mi olyan föderális Európában vagyunk érdekeltek, mely a régiók Európája lesz, ahol az úgynevezett nemzetállamok nem tekinthetik belügyüknek a területükön élő őshonos nemzeti kisebbségek sorsát. Azonban minden lehetőségre fel kell készülni, ezért erős államra van szükségünk. Ez az erős állam átadhat – szomszédainkkal együtt – bizonyos kompetenciákat a közösségnek, de a többit annál erősebben kell kézben tartania.
Kérdés, hogy reálisak-e ezek a célkitűzések? Az igenlő válasznak belső és külső feltételei vannak. A belső csak rajtunk múlik, a külső részben a külvilágtól. Rajtunk múlik, hogy mennyi idő alatt állítjuk helyre a maradék-ország lakosságának egészséges nemzettudatát és erkölcsi értékrendjét. Rajtunk múlik, hogy akarjuk-e nemzetünk sorsának jobbra fordulását, és elszántak vagyunk-e annak végrehajtásában. Rajtunk múlik, hogy megfogadjuk-e John F. Kennedy közel ötven éve megfogalmazott intését (adaptálva): Ne azt kérdezd, mit ad neked Magyarország és a magyar nemzet, hanem azt kérdezd, Te mit adsz Magyarországnak és a magyar nemzetnek!
A külső feltételek már nem csak rajtunk múlnak. Tévedés azonban azt hinni, hogy reménytelen a helyzetünk. Csak mi hisszük annak az elmúlt kilencven év csalódásai miatt. Részben ugyan csalódtunk most is az Európai Unióban, mert azt hittük a rendszerváltozás után, hogy ott majd megoldódnak a magyar sorskérdések. Nem oldódtak meg, mert maguktól nem is oldódhatnak meg. Nekünk kell tenni érte, és nem is keveset. A mi speciális nemzeti problémáinkat nem szeretik az uniós partnereink, de ha határozottan letesszük az asztalra, és elszántan kérjük (követeljük) a megoldást, akkor nem fognak, nem tudnak elzárkózni. Az elmúlt évtizedek tapasztalata arra tanít, hogy a transzatlanti térségben csak akkor kezelik szelektíven a nemzeti önrendelkezés kérdését, ha nincs ellenállás a sértett fél részéről. (Dél-Tiroltól Koszovóig lehetne sorolni a sikeres példákat.) Egyrészt a közelmúltban elfogadott Alapvető Jogok Chartájából levezethető az őshonos nemzeti kisebbségek kollektív joga, és a Charta alapján az Európai Bíróság foglalkozhat majd a jövőben ezen közösségeket ért sérelmekkel. Bár kétségtelen, hogy még sok tennivaló van ezen a téren, de a folyamat beindult. Másrészt nem követelünk többet, mint az évtizedek óta működő pozitív európai gyakorlatot Dél-Tiroltól Finnországig, Spanyolországtól Skóciáig, hogy Svájcról ne is beszéljünk. Ez elől nehéz elzárkózni. Felelős európai politikusok kijelentéseivel bizonyítom optimizmusom megalapozottságát. Egy évvel ezelőtt nyilatkozott ezekről a kérdésekről az ECHO televízió UNIÓ című műsorában Hans-Gert Pöttering, az Európai Parlament elnöke, Elmar Brok, az Európai Parlament Külügyi Bizottságának elnöke és Ingo Friedrich, az Európai Parlament volt alelnöke, jelenleg kvesztora. Pöttering azt mondta, hogy személy szerint messzemenően támogatja az őshonos nemzeti kisebbségek autonómia-törekvéseit. Kijelentette, hogy ha bármelyik uniós országban sérelem éri a kisebbségben élő őshonos nemzeti közösséget, „a problémát azonnal be kell hozni az Európai Parlamentbe, jelentést kell készíteni, a plenáris ülésen fel kell szólalni”. Elmar Brok sajnálatát fejezte ki, hogy eddig nem sikerült az őshonos nemzeti közösségek védelmében megfelelő kisebbségvédelmi eljárást kidolgozni „egyes tagállamok ellenállása miatt”. Véleménye szerint az új tagállamok egy részében, melyek között újdonsült államok is vannak, a kommunista diktatúrától megszabadulva „túlteng a nemzeti érzés”, nacionalista-soviniszta gyakorlatot folytatnak, „de majd rájönnek arra, ha békében akarnak élni szomszédjukkal, ahol az általuk elnyomott kisebbség többségben van, akkor majd rendezik az országukban élő kisebbség helyzetét”. Ez ugye azt feltételezi, hogy „a szomszéd” nem hagyja szó nélkül nemzettársai elnyomását… Ingo Friedrich sajnálja, hogy a kisebbségi kérdés az Unión belül nemzeti hatáskörben maradt, de szerinte is változik a helyzet az Alapvető Jogok Chartájának elfogadásával. Úgy véli, a kárpát-medencei magyar nemzeti közösségeknek mielőbb meg kell kapni azokat a jogokat, melyeket a dél-tiroli és a belgiumi németek élveznek: a teljes körű autonómiát. Van tehát esély, csak vállalni kell a harcot.
Budapest, 2009. február 19-én
A szerző a rendszerváltozás utáni magyar külpolitika egyik jelentős személyisége, Antall József közeli munkatársa, az MDF külügyi szóvivője, a Magyar Országgyűlés külügyi bizottságának alelnöke, majd Magyarország zágrábi nagykövete volt, európai ügyek szakpolitikusa.
